Sajó László
Még egy ballada
Csövek bennem, a plafonég fölöttem,
Alattam izzadt lepedő, kispárna,
Nappal, ha fehér köpenyesek jönnek,
Éjszaka, ha fönt ég a félgömb lámpa,
Napéj összefolyva, mint taknyom-nyálam,
Plafonhanyatt már kiterítve fekszem,
Boncasztalán istensegéd halálnak,
De ezt a verset még megírom fejben.
Infúziót még most is mért csöpögtetsz
Belém, kárba veszett anyag, halálra
Táplál, árnyékom kimutatta röntgen,
Ékágén lassan kisimul az ábra,
Fulladásos halált halunk mindnyájan,
Istenem, mért hagytál magamra engem,
Rám szakad az égbolt oxigénsátra,
De ezt a verset még megírom fejben.
Valaki levegőért könyörögve
Zihál bennem elevenen elásva,
Azután csönd lesz, most és mindörökre,
Csak a túlvilág sötét fóliája
Zizeg, friss huzat, új beteg az ágyra,
És levegő! engem kiszellőztetnek,
Kint, mi se történt, ugyanaz a nyár van,
De ezt a verset még megírom fejben.
AJÁNLÁS
az ember lehajtja szépen
végül fejével biccent nem
remél így jelzi istennek
kikapcsolhatja a gépet
a verset megírtam fejben
csak el ne felejtsem
A szövegben Kant-, Csokonai-, Andrej Tarkovszkij-, bibliai, Pilinszky-, József Attila-áthallás.
A Salvatore Quasimodo Költőverseny nagydíjas verse.
Vajna Ádám
Korareggel a Generális-kaszálón
Martinovics Ignácnak
1.
Minek a vészjóslóan csöndes
palota kertjében beindítani
a reménytelenül zúgó fűnyírót?
A cella nyirkos kőfala meztelen
derekadra könnyez. Felébredsz.
Pedig az elzárkózás a győzelem
elől rengeteg lehetőséget tartogatott.
Kár, hogy késő. A viszonyok
megszilárdultak, te sem érted
már meg jobban a világot.
Mert ki hajol le a nárciszért,
ha éppen szirmaikat hullatják fölé
a megkésett alkony fái? Nem tudom.
Meg fogsz halni, és amire gondolsz,
az is. Nézd meg hát jól ezt a néhány
száz embert. Érted jöttek. Tornyosul
föléjük Buda, mintha hatalma lenne,
pedig a várfal szűzköveit penész
pöttyözi. Van okod bízni, van okod félni.
Isten létezik, és most elfordítja a fejét.
2.
Holtidő fejezés előtt. Szekérhúzó
kancák vizeletének fáradtsárga
csíkja pezseg a sárban, vigyázó szemű
varjak tollukat borzolják a diófán.
A tömeg a tiéd. Végigfuttatod
rajtuk kialvatlan szemed:
jóakaratúak, fülük tiszta, sok
ismerős és ismeretlen állat.
Nem most látod őket először,
nem is utoljára. De akit ma lecsapsz,
annak van oka bízni. Isten létezik,
épp most fordítja el a fejét.
A Salvatore Quasimodo Költőverseny különdíjas verse.
Géher István László
Teneo te, Africa
I.
(Gyermekáldási ima)
Obiemi anyánk, Osza lánya!
Nézd a fát, ami gallyakat növeszt, nézd
a gallyat, amin a sok levél, mintha zöld
körmöket tennél minden ujjra,
mintha fogakat festenél minden
szájba, ami neked nyit mosolyt.
Mintha a pupilla azt kérné, hogy a
szivárványhártyát fesd a fa törzsének
megfelelő színre. Kéri a fekete
a barnát, meg akar mártózni a barnában
a sötét. Obiemi, nézd a halat, annak
is kell ikra, nézd a sárgásbarna foltosbékát,
nézd a hátán a sötétzöld és feketés foltokat,
az is sorokat képez. Ugyanolyan színű foltok
vannak a felső ajkakon és a végtagokon, azok
is sokasodnak, ne legyek folttalan én se.
Nézd bordáim kosarát, töltsd meg fénnyel,
nézd mellem tömlőjét, töltsd meg tejjel,
nézd a hús alagútját, ami mint a mag
nélküli papaya húsa tágul, nézd a gyümölcs
rostját, ahogy kifordul, mint a nedves sár
a földre. Osza lánya, sötét testem barna
göndör hajat kér a húsban, told ki őt,
forgasd a víz örvényeiben, hogy neked
mint áldozat-emelőt, barna vérem,
barna húsom végül kilökhessem.
II.
(Eskü)
Apám házába villám csapott, menten
odasereglettek, menten kifosztották
a papok. Apámnak megfordultak, befelé
néztek a szemei, ha szólították,
a szája is befelé szólt, az ajkai befelé
nyíltak, a fogai befelé őröltek. Apámat
kihurcolták, hosszú törzsét, fehér holdkörmű
kezeit, hattyúbokáját nem kímélték,
Sangónak szüksége lehet rá, apámat
megölték. Megölték,
de el nem temették, Sangónak szüksége
lehet rá, nem engedi a Kődobáló,
hogy a test elegyedjen a földdel. Nem
engedi a Kődobáló, hogy a homlokot
sötétben morzsolják szét a kukacok,
nem engedi, hogy a homlok dombjára
rátelepedjen a fű, antilop heverjen
a csontlisztre, nem engedi, hogy
halma, tisztsége, lakása legyen,
temetetlen hever a test, világosban várja
a bomlás. Ami odabent sötét, sötétet
kíván, földdel elfedettet, földdel
megvédettet. Nem engedi Sango
a fény nélküli alagutat, hogy helye
legyen a testnek. Ásómmal odamegyek,
Sango kegyelmét kérem. Ásómmal
odamegyek, elrejtem az éjt az éjbe,
fekete földbe rejtem a homlok
mögötti éjt, ha kell, jöjjön a
Kődobáló, mártsa akár sötétbe
a szemem, őrölje koponyám
lisztté, ha kell. Ogunra esküszöm,
ha kell, neki kutyát is
áldozok. Így igaz, apám elásom.
Nyelvemmel a dárdámat is
íme, megérintem.
III.
(A nyúl)
A Hold egy tetűt küldött az emberekhez,
mondja meg nekik, éppúgy meghalnak,
éppúgy újjászületnek, mint ő. A tetű
lassan ment. Lassúságába a hír bele-
kövült. Olyan lassan ment, hogy elaludtak
a folyók, vizeik ringtak a tenger előtti
térben. Olyan lassan ment, hogy a hír
hiánya széthúzta az élők szemét, körbeért
a két szem a teljes fej kerületén, széjjel-
húzta a látást a hír híre, álommá húzta
mindazt, ami a hírben fény volt. Ekkor
jött a nyúl. A nyúl gyorsabb volt, mint a tetű.
Ajánlkozott a nyúl, hogy átveszi a hírt,
átveszi és viszi az emberekhez, négy
lábával elfut az ösvényen, majd felporzik
mögötte a fű. A tetű átadta a hírt
a nyúlnak, fénylett a lemenő nap, fénylett
a felkelő nap mézében a szavanna,
együtt porzott a szó és az út. A nyúl gyors
volt, odaért az emberekhez. Elmondta,
hogy az emberek ugyanúgy fognak meghalni,
elfogyni, sarlósodni, mint a Hold, elvékonyodott
testük helyett sötét lyuk marad a térben. Idáig
jutott a nyúl. Ekkor fogtak az emberek egy
darab fát, azzal ütötték meg a száját. Felhasadt
a nyúl ajka, kirobbant a hús, mint a rossz
hír a szájból, szétrepedt a száj, elvékonyodott
a fény. A nyúl megnémult, gyorsasága
elveszett az ösvényre záródó füvek között.
A Salvatore Quasimodo Költőverseny Térey díjas verse.
Molnár Illés
FELHAJTÁS
Copertinói Szent József repülési naplói
1.
Mindenki a levitációról beszélt –
pedig szavamra, végigültem a misét
némán és mozdulatlan. A kereszt ott fönt:
az hajolt közel, én kicsit sem kerültem
távolabb a talajtól – ültem a padban.
Rosszul látták. De nem hibáztatok senkit.
Az üzlet, a család meg a politika
lefoglalta őket. Nem figyeltek oda.
Az ég jött közel – nem csak hozzám: hozzánk. Nem
repülök, nem lebegek, nem levitálok,
és nem voltam semmilyen önkívületben:
tévhit, hogy én felemelkedtem volna, hisz
együtt időztünk a szentség közelében.
Csak épp túl mélyre süppedtek önmagukba.
2.
Mielőtt megégették máglyán, a tudós
azt kiáltozta: a föld is egy égitest.
De ha a föld az égen van, hol van az ég
akkor? – kérdezném tőle, de már túl késő.
Hogyha jól sejtem, csak félig volt igaza.
Nem a föld van az égen, fordítva helyes:
az ég, ami kézzelfoghatón földi test,
odafelvaló teher nyomja a talajt
(bár maga súlytalan) keményre, laposra.
Kipréseli belőle a fellegeket,
szorítja magához őket és az égi
testet kiáltó égő test füstjét hívja
távoli rokonaként magához – mondtam,
majd elnehezülve borultam az égre.
3.
Nem akartam repülni. Hallgatni vágytam
a harangszó utórezgéseit. Sosem
vetettem meg semmit, ami földi. Hányszor
merültem mélyre a talaj morajában,
rászorítva fülem. Megtanultam tőle:
harang a föld is, egyetlen kondulása
visszhangzik öröktől. És fakó mása csak
énekének a zengő hang a toronyból.
Annak is tompa visszhangja a torkom,
a felfakadó, szélfútta gregorián:
párától nehezülve verődik vissza
az égről. Az utolsó szótagra lehull
az eső, a hőségben a pára sodor
magával, látom a torony repedését.
Jóna Dávid
Ostromnapló
Az ostrom 419. napja
Nagymamám úgy mondta, hogy gombold be a tévét!
De gombold ki, ha megjönne Zsófi nénéd!
Kályha vaslapján ugrált magasra a tengeri,
fehér szoknyácskájában repült,
mi próbáltuk elkapni,
volt abban a világban valami emberi.
Most meg a pogácsa illatát érzem.
Ilyenek jutnak eszembe, ha nem kapcsolok tévét,
ha épp nem vagyok benne az össznépi levegőtlenségben.
Az ostrom 420. napja
Haláli vers, azaz kép a képben, vers a versben:
„Szirom borzong, fázós reggel,
egy év alatt megöregszel…
bár vérem teli antitesttel,
vele ébredsz, vele fekszel.”
Orpheus, bocsáss meg, kérlek!
A szirénák énekét el kell nyomni valahogy…
Az ostrom 421. napja
A túlélők ingét visszagombolták,
választhatnak újra, bőrfotelt, kakukkos órát, lovaglóruhát,
ahogy régen mi a Quelle és a Neckermann katalógusaiból,
a lapozható álomvilágból néztük a fehérneműs nőket,
és néha begyűrődtek a lapok,
ahogy stoppoltuk őket.
Az ostrom 424. napja
Paradoxon pszichózis – a határtalan elme korlátai.
Magunknak kell bevallani!
Eszedbe jutott? Na, mi?
Az ostrom 425. napja
Épp hámozom a valóságot.
Occam borotvájával. Vágod velem?
A hipotéziseket persze.
Felesleges, ami szükségtelen.
Az ostrom 426. napja
Álmomban a Sagrada Famíliánál jártam,
dicsősége az anyaszentegyháznak,
mielőbbi felépülést kívántunk egymásnak.
Az ostrom 427. napja
Ma a házunk előtt találkoztam egy idősebb házaspárral,
kedvesen integettek,
a maszk miatt nem értettem, mit szóltak,
lehet, hogy anyámék voltak?
Az ostrom 428. napja
Most kéne írni „elég” -iát
vagy drámát, ami túlmutat a félelmen,
nincs zseb a kölcsönruhán,
nem írt többet Shakespeare a Vihar után,
talán nem is véletlen.
Az ostrom 429. napja
Ma azt láttam, hogy meghajlott a szobainas.
Vagy elfáradt, vagy lovagias.
Május van és hideg,
megjelentek a házunkban a pingvinek,
az egyik épp vállat vonogat:
ez a rettegés fóka!
Ne csodáld, hogy van némi zavar,
csak lekövetem a közállapotokat.
Az ostrom 430. napja
Kígyóként lapult, mint akit ádáz harag tüze hajt,
s mint hegyről futó folyó, ki medrét maga vájja,
sziszegve sötétlett, véres volt szája,
magzatvizének habját tolta maga előtt,
mint gyűlölet a bajt,
és gázolt,
kiderült, hogy csak a kerti slag volt,
kiderült, mielőtt lemészárolt.
Kérsz egy pohárral?
Az ostrom 431. napja
Az ördög, a diabolus nagyon fáradt lehet,
azt mondják, hogy nem is alszik. Fogát feni.
Fejlődik a démonológia,
a járványnak is vannak nyertesei.
Filip Tamás
Nézzétek: álmodom
Szomorú piramis áll a napon.
A Szfinx lehajtja fejét,
s a holdfogyatkozástól kapott
boldog percekre gondol.
Megpróbálok örökcsomót
kötni a labirintus-fonálból,
esetleg eltévedni a leg-
kisebb kert ösvényein.
A széljárta bástyákon valaki
verset ír tekercsre tussal,
talán egy szerzetes, ki
elhagyta kolostorát, mert
a költészet elhívta onnan.
Döntöttem: elcserélem
várromra néző otthonom
a várromra magára, és
lávából öntött szobraim
a vulkán fortyogó
kráterébe visszadobom.
A mennydörgés elaltat.
Jöhet egy másik élet.
Énjeim, nézzétek: álmodom.
Találjatok meg végre.
Zsille Gábor
FELNŐTTDAL
Apám már huszonegy éve
urnában lakik, felhőkben,
nem mentem másik megyébe,
maradtam helyben, s felnőttem;
maradtam talán ugyanaz,
ki hosszú évekig voltam,
remélve, hogy túl sok panasz
nem gyűlik fel a nyomomban;
anyám három évtizede
kiköltözött Farkasrétre,
a lélek üdvét hiszed-e,
néhány percig hallgass érte,
míg sírköve előtt csöndben
elmondok egy Miatyánkot,
halottaink egyre többen,
a gyász sok eszmét lehántott;
sorra fulladtak vitákba
nemzedékem nagy tervei,
versírásom fentről látja
Prágai Tamás, Térey;
fentről nézem patakparton,
a sípcsontnyi víz opálos,
hol lehet most, kár kutatnom,
Dukay és Csontos János;
s hol leszek én évek múlva,
urnában vagy a felhőkben,
bezárva múltba, félmúltba
élem a jelent: felnőttem.
Marton Réka Zsófia
Aljosa az utolsó szó jogán
Fantázia a fantáziában
Skandallum-ismét egy Karamazov a vádlottak padján!
Immár harmadszorra.
„Csak egy szóra Uraim, mielőtt ’igazságot’ teremtenek Oroszországnak!”
Én is igazságot teremteni íródtam erre a Földre.
Tanácsadóm a Tejút magasságos Ura,
Aki mást láttat azzal, akik azt látni akarják.
Lehet az univerzum csupáncsak csillagos ég,
megannyi világító bolygó atomizált kuszaságban,
De lehet összefüggő, értelmes térkép
Annak, aki befogadta a Valakit magába.
Lehet a politikai merénylet csupáncsak emberölés,
De lehet a jogos világrend helyrebillentése
Annak, aki nem fogadja el, hogy milliók egy miatt.
Bátyáim ’kerubja’, én, drága istenes emberke,
Ifjabb generációk vezéralakja,
Lám, most a nagy szent jutott vérpadra.
Ő is csak hullaszagot áraszt.
De mi ez a szag a társadalom hamis rózsaillatához képest?
Az ördög tréfája, álcája, kritikai rovata.
Ugye nem hitték volna, mikor itt sok éve megmondtam:
„Az arckifejezéséből tudtam”?
Más érték, más lépték.
Kedveseim, az én arckifejezésemből most mit olvasnak le?
Valószínűleg ugyanúgy semmit,
amit én is leolvashattam testvérbátyám arcáról Önök szerint.
Más mérték, más tévedés.
Önök most azt mondják, én játszom el a Nagy Inkvizítort.
Csakis az emberiség javára váljék.
De hát hogy lehetnék én az,
Mikor én szabadságot adni öltem,
S nem vártam, hogy százak és ezrek
két kézzel elém helyezzék szabadságukat?
Hát jó, legyen így.
Én már nem kételkedem, nem kéregetek,
már régen meghívást kaptam egy sokkalta nagyobb vacsorára.
Hogy mit üzenek Lize Karamazovnak?
Hogy módfelett fájlalom,
De míg vöröslenek ezek az ajkak,
Meghallja őnagysága útra bocsájtó szavaim.
Furcsa tán, hogy mindezeket mondom?
Hisz végtére is, nem is mondtam.
Amiket tettem, meg sem tettem.
A vád így hát csak hamis lehet.
Minden csak az éterben maradt, részecskeszinten.
Mégis megtartom én a védőbeszédemet az izotópokból és ionokból lett anyagnak.
Ha ehhez ilyen valósághoz tapadtan ragaszkodnak,
Ám legyen.
A többieknek úgyis elég a csillagbirodalom lángszínű hallgatása.
Több minden védőbeszéd fantazmagóriájánál.
Gaál Antal
IHARKÚT
egy hét múltán jártam ismét a gödörnél
valami kényszerített hogy újra körüljárjam
holott ez nem egyszerű feladat mert egy
óriási de évtizedek óta elhagyott bányagödörről
van szó amit dzsungelsűrűségű bozótos ölel
mert a természet szép lassan visszaveszi magának
amit barbár módon elraboltak tőle – igaz azt a
durva földsebet már nem tüntetheti el soha
ami a külszíni fejtés nyomán minden változtatás
nélkül ott maradt kiáltó és fájó mementóként
hogy ott járt az ember s ezt hagyta maga után
virágzó falu volt itt egykoron szorgos emberekkel
takaros házakkal utcákkal templommal temetővel
békés népség élte a mindennapjait már évszázadok
óta – aztán érkeztek a geológusok lyukakat fúrtak
s megállapították hogy a föld mélye az emberi
mohóság számára valami kincset rejt magában
jöttek a buldózerek s pár hét alatt a puszta földdel
tették egyenlővé egy emberi közösség évszázados
otthonát – miért? azért az ott maradt hatalmas
gödörért amelynek a mélyén ma már egy tó
is színesedik – a meredek partoldalakba fák és
bokrok kapaszkodnak s a fölázott agyagos földön
jól látható az őzcsapatok nyoma mert a tóhoz
járnak le inni éjszakánként – lám valaminek azért
örülhetünk is – és a szélrózsa minden irányába
szétszóródott emberek évente egy alkalommal mind
visszajönnek a szerény emlékhelyre amit a maguk
pénzén építtettek hogy érezzék összetartoznak még
imádkoznak énekelnek beszélgetnek: miről is?
és a holtak lelke is kitartóan ott lebeg a hatalmas
gödör fölött mert őket már nem bánthatja senki
nem éri föl őket ez az elanyagiasodott világ
az önzés a kapzsiság a nemtörődömség ami ezt a
pusztítást véghez vitte egykoron
későőszi délelőtt
jártam arra csodálatos és tiszta napfényben bámulva
a természet varázslatos színkavalkádját mindenütt
s később eljöttömben vissza-visszanéztem – talán
még köszöntem is búcsúzásképpen – kinek is?
Finta Éva
Allék, sétányok, ligetek
A végtelen eperfasorba vágott
Arany János egy csonka Miatyánkot
valahol, ahol torony és a lelkek
bevégezetlen tetőzetre leltek
Juliska és Lackó pedig varázsolt
lepkét, virágot, Jézuskának jászolt.
Ó, múlt idők – hisz minden ott sereglik
elmúlt napunk is megtoldja, ha lesz mit –,
az evolúció, miről beszélnek
ma sem tudni, hogy ötlet vagy merénylet
vagy mágia egy mágussal az élen
vagy Isten műve, ahogyan remélem.
Szóval: egy végtelen fasorban mennek,
akik a múltból visszaüzengetnek,
Vörösmarty talán hársak tövében
neszelte meg, milyen lehet az éden,
s ecetfa alatt kérte meg Laurát,
a szomorúfűz kisasszonyt, ki hátrált.
Petőfi jegenyék között, szekéren
leányt ölelt a boldogság hevében
az Alföldön át, végestelen végig,
amíg az ökrök Debrecent elérik,
s majd Koltót, Júliával, önfeledten
vasúton?, csézán? – mi az igaz ebben…
Ady talán ostorfák és platánok
között sétált, s a Szajnával vitázott,
míg ráfonódott Léda karja lágyan,
s szeme zöldje villant egy zöld bogárban.
A Szajna, sajna, francia volt folyvást,
és erre költőnk sem talált megoldást.
Ó, a Bakony, ó, a Pilis, a Zemplén!
Itt sétálhatunk történelmünk mentén.
Oszlopos kocsányos tölgyeinket
a fasorból kiűzte a kereslet.
Platánok és gesztenyék állnak készen
zöld alagutat tárva – kéz a kézben.
A történelemkönyvet míg bezárom,
új arcok jönnek akácfavirágon,
bodzavirágot hint Nemes Nagy Ágnes,
Weöres Sándor egy bóbitára ráles,
s a jegenyékkel dolga akad mindnek,
ahogy a temető körül keringnek.
