Lövétei Lázár László
Melyik Nap alatt?
Lányaimnak, Julcsinak és Vicának
„két galamb a kapu-íven gubbaszkodik primitíven (...)
Vége a litániának, kocsmánál gyűlnek a lányok (...)
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?”
(Babits)
Nagyon szépen, komoly versben megmondták, hogy innen el nem.
Komolyan és szépen mondták. S szereztek hozzá egy kottát,
úgyhogy néha dalban sül ki nagyfeszültség és kisüsti.
Mások, szintén komoly versben, azt mondták, hogy kösz, de itt nem.
S ők is komolyan gondolták. S bár nem írtak hozzá kottát,
őnáluk is dalban sült ki nagyfeszültség és kisüsti.
Mondom, komolyan és szépen megmondták, hogy „innen el nem”/
„kösz, de itt nem”. S mért tagadnám: ezt vagy azt, de én is érzem:
hol azt mondja, hol meg ezt a szívem, ez a szoldateszka –
kár, hogy mikor szóba hozza, mindig litánia-hosszú
magyarázkodásba vész el, összevegyülve az ésszel,
s kavarognak-keverednek sánta hitek, fitt észérvek:
hogy öröm, s gyász, s mindenféle miesnap is nálunkfelé
picikét másabb, mint máshol, akkor is, ha mintát másol,
s pont ez, pont így sehol sincsen, nincs az égben az az isten;
s hogy füvek, s fák, s kövek, s rétek... s mindre rájön egy plusz réteg,
fojtogatja? melengeti? – senki se tudja, csak érzi,
hogy itt van, és itt lesz mindig, s ránk borul, mint ama kék ég...
Szóval ilyen összevissza, tényleg litánia-hosszú
tudás csak az én tudásom, s ezt is többnyire csak érzem.
Kell egy Nap, de... gőzöm sincsen, melyik van kihülőfélben!
S ki mondja meg, hol az élet? De azért örülök, hogy éltek...
Csíkszentdomokoson, 2020. május 5-én, Klaus Iohannis ámokfutásai után
A Salvatore Quasimodo Költőverseny nagydíjas verse.
Zsávolya Zoltán
Munkacímre
„...s repűl a Föld, a zengő légypokol”
(Babits Mihály)
Élni veszélyes! Élni ez:
szótlanul levegőt veszel,
lihegsz nehéz munka után,
szerettedre csókot lehelsz.
És még nem vagy a fújtatós,
láng-izzító kemény kovács,
még nem mondod azt, míg köhögsz,
nehéz dolgod csinálja más!
Nem is köhögsz. Mégis köhögsz?...
Sálad arcod elé kapod;
Új-Mexikó... Cowboy-csapat
rabolni vágtat benned el...
Hülyét belőled így csinál
e „körülmény”. Mint filmeken!
Közel és távol pernye száll,
fekete szél, léglobogó.
Zászlót lenget a semmiség,
nem venni észre, de inog:
a sejt-égések korma ez...
Borzasztó dunszt-fenyegetés
szívni s fújni leheleted,
lenni benne egyszerűen.
Pusztán ennyi fenyegetés?
Őrület ez, én úgy hiszem.
Önkéntelen rovar-fogó,
méregtől ragad Ájerünk;
tüzet fakaszt – éppen lehet
polgári kandalló-hamu,
amint barlangmély helyiség
fáklyás és máglyás parazsa
s egyszerűen gyújtogatás;
szétéget vagy utat mutat.
Várod, míg lobban benne fény,
rebben, világít sugara,
aztán valahol megtörik,
ősember-belsőn elhever.
Ha érthető, Prométheusz
tettére gyúrok: hogy legyen
megint valaki..., lopva bár,
vagy nem „lopva”, véletlenül –
nem is véletlen: tudva jól!,
ismerve mindent laborok
berkeiben, a képletet
aki kiötli, formuláz,
számol, bemér, kísérletez’;
kitől kígyónk elkarikáz’...
Légpárnás Lábatlan Halál-
Gyíkunk, mitől kitör a frász!
Őrület, tényleg, azt hiszem.
Humán pokol. Vagy légy-pokol?
A Vírus új kísértete
míg lepedőben jön, vonul,
kezében van, ami suhog
s e valami neve: kasza.
A kaszaélen sáskaraj.
Mi vagyunk azok, emberek!
Olyan kicsik, hogy el sem ér,
pengéje, s mint kalász-magok
pergünk nagy késén, táncolunk. –
Időnk meg közben elfolyik.
Ne mondják rá azt: délibáb!
Bár láthatatlan surranó.
Csáp nélkül cserkész’, úgy repül,
körülfon, ott van mindenütt:
szorító gyűrű; enyhülést
úgy enged, mikor szűnt a láz,
levegőben jön, nincs jele,
már oson és szörnyen lecsap.
Mindig rajtunk volt, el se ment,
nyálának szála körbeér.
S ha körbeér, már visszatért;
nem mondható hát: délibáb...
Ne is mondd azt, csak délibáb,
árnyékba nyúlsz bár, ha fogod,
ha beérnéd, ha kergeted,
majd rákapsz és átszorítod.
Széjjelnyekkented a nyakát,
karikába tekert slaug
lesz kertedben e délibáb –
Ne mondd ki ezt a szót! Au!
Azt érzed most, körülteker,
de nem biztos, tán eltűnik...
Nem mondom én sem: Délibáb.
„Rossz álom volt” (nézd, munkacím).
A Salvatore Quasimodo Költőverseny különdíjas verse.
Garaczi László
IN CAUDA VENENUM
1.
Noli me tangere
Felhúzom a redőnyt, ragyog a nap,
hunyorgok a fényben.
Nehéz elhinni, hogy közeleg a vihar.
Kinyitom résre az ablakot,
várom a távoli sztrádamormolást.
Megcsillan a kerítéshez láncolt kerékpár.
Nem járnak autók, üres az utca.
Repülő száll az égen ijesztő lassúsággal,
eltűnik egy kémény mögött.
Halk gyereksírás. Hagymaillat.
Parancsoló anyai hang,
a sírás megszűnik.
Hetek óta nem láttam repülőt.
Nyílik egy ajtó, kijön egy nő sállal az arcán.
Táskáját magához szorítva csoszog a folyosón.
Az utcán túl, a kormos falak mögött
vonat érkezik az állomásra. Nincsenek utasok,
átlátni az ablakokon a töltésre.
Emlékszem a kerékcsattogásra,
mintha puha csontot őrölne a fogam.
Sokáig voltam odakint, nem merek
semmit megérinteni. Vattába pólyált izzás.
Nem engedelmeskedik a kezem,
állok az előszobában,
várom, hogy múljon a légszomj.
Görcsös ellenállás, hogy a flakont megfogjam.
Félek, hogy fertőz a fertőtlenítő.
Könyökömmel, vállammal nyitom az ajtót,
irtózva kapcsolom fel a villanyt.
Érintésfóbia. Noli me tangere.
Szappannal dörzsölöm a kezem,
hallom, hogy sivalkodva dobják el
lipides burkukat az RNS-csonkok.
Szétfröccsennek a semmibe.
Lassan fogadja el a testem,
hogy biztonságban vagyok.
A tárgyak fenyegető tartásban várják,
milyen ítélet születik róluk.
Tiszta ruhát veszek,
nézem a kezemen a foltot.
Puha gyümölcsként érő alkony,
hirtelen beborul, feltámad a szél.
Valaki fuldokolva köhög a szomszédban.
Üres sínek, kihalt pályaudvar.
Vergődő fák árnyéka a kórházfalon.
Mennydörgés rázza meg a levegőt,
megreccsen az ablakkeret.
Felvijjognak a riasztók.
Alacsonyan csöpögő ég. Kavarog a gyomrom.
Párává fakult létezők.
Nézem magam a fürdőszobai tükörben.
Minden az, aminek látszik,
de minden, ami látszik, nem az.
Belépek a zuhany alá. Lefekszem a kádba.
Ömlik rám a forró víz.
A riasztók sorban elhallgatnak.
Várom a reggelt, annak a hűvös
csendjét, hogy éjjel esett.
A keréknyomok: mintha korbáccsal
csaptak volna a sárba.
2.
Prodigium
Víz alá került terek, néma derengés.
A kereszteződés nyugodt geometriája.
Körbekordonozott bevásárlóközpont.
Verebek az üres sétányon.
Sűrűn, erősen telik az idő.
Figyeled a madarak röptét,
az asztalról levert poharat,
ájult zuhanását, most még
egy gyors mozdulattal
elkaphatnád.
Szalvétát görget a szél az úton.
A leeresztett medence sarkában pókháló.
Lopakodó távolsági járat.
Ahol végzed majd, pikkely csillan a vízben.
Kék és lila szirmok a bokron.
Egy tehervagon hasából kábel lóg a sínre.
A maszatos üvegen át nézni,
hogyan nő a fű a talpfák közt.
Nedves hamuszag. Rozsdaíz. Zuhansz körbe
a szemedre szerelt alagútban.
A buszmegállón régi plakát,
keresztben piros szalag, elmaradt az előadás.
Beülsz az egyetlen várakozó taxiba.
Hátra, minél messzebb a sofőrtől.
Mondod a címet, bólint, indítja a motort.
Csak a combod ér az üléshez, nem dőlsz hátra.
Egyszer szólal meg, megkérdi,
hogy milyen nap van ma.
Nem tudod. Nem válaszolsz.
Megvan-e minden a minden elveszettben?
A halott nem otthona többé.
Gyengülő mutációk, csökkenő aktivitás.
Kínos hasonlóság
pusztításban és pusztulásban
az értelmes gazdatesttel.
Fertőzésnek kitett fertőzők,
elkövetők és áldozatok,
benned van, nincs benned.
A test mint torlasz. Prodigium.
Megöl, ami megment.
Figyeled zuhanása ívét,
elhagyja a kritikus pontot,
amikor még felfoghatnád.
Kikerül a szándékok köréből.
Pillanatok, napok, évmilliók.
Közeledés és soha meg nem érkezés.
Amit időbe mártanak, megpuhul és szétterül
az egyformán hullámzó felszínen.
Fordított születésben,
a hátadon csúszol vissza a tóba.
A Salvatore Quasimodo Költőverseny Térey díjas verse.
Bognár Anna
Szerelem és halál
A magasból nézem, hogy mi zajlik a porban,
hol apró csatáim megharcolva nemrég,
mint pöttömnyi hernyók, sárba ragadt sorban,
ám engem íjával megkarcolt a nem-lét.
Múló szeszélyek, béklyók és haragok,
és araszolás a szúrós köveken,
ha rajtam múlik, nem megyek, maradok,
és milliók sorsát könnyelműn követem.
Embernek lenni csak kétes állapot,
hajthat hit, eszme és szerelem,
de irigyeled a véges állatot,
ösztön-szabta, éhes, szertelen.
A te szomjadra ital, a te éhedre válasz
nem lesz, hiába, hasztalan.
tapogatózol, de elillan a támasz,
s már csak két dolog vár az asztalon.
Az egyik a szerelem. Biztosan rádtalál,
és beleburjánzik a kába jelenbe,
indulsz-e, szárnyalsz-e, egészen rajtad áll,
ki tegnap ismert, ma hiába keresne.
Mert átformál, alakít, ősi varázslat,
tudja mindenki… de értik-e kevesen?
Mikor a lelked épphogy csak parázslott,
hogyan lett lánggá, mi szítja hevesen?
Mitől te és nem más? Minek is kutatom,
a ráció véges, az érzés végtelen,
te lettél az, ki velem tart utamon,
nélküled vagyok gyönge és védtelen.
A másik a halál. Ez vár az asztalon.
Sorsod könyvében villanó sorok.
Hogy ne tudd az órát, hidd el, haszna van.
Halál és szerelem. Mindkettő konok.
Faragó Dániel
E-migráns mondat
Innen a város: massza, borongás,
hangyaboly-udvari hangyabolyongás,
arcok a színházmélyi homályban,
füstök a mozdonyok orra likában,
gőzök a fürdők és teaházak
langymelegében, amíg utak áznak,
várakozás és végre karácsony,
fák a Ligetben, a riglik a rácson,
zárva a bolt, foghíjas a cégér
pisla neonszava este a péknél,
benn, a bohém belváros ölében
jazz-zenekar muzsikál csodaszépen,
őszi a szóló, ősz a gitáros,
egyfia rég odahagyta a várost,
csendbe' kifordulsz ekkor a bárból,
mint a gyomor vagy az elme magából,
járod a Kálvint és a Deákot,
Óbuda macskakövén fura táncod,
péksütemény, füst, gőz szele rebben,
mész egyedül vagy a lomha tömegben,
hangyaboly-udvar, hangyabolyongás,
részed a városi massza, borongás.
Luton (ENG), 2020. február 12-13.
Fellinger Károly
Szárazkorty
(Vallvadír)
Liberecben, vagyis
a régi Reichenbergben
voltam a múlt század
nyolcvanas évei közepén
katona. Mielőtt bevonultam,
annyit tudtam a városról,
hogy itt született Porsche,
a híres autómárka tervezője,
s a helyi textilipari technikum falán
Radnóti Miklós-emléktáblát helyeztek el,
mert a költő annakidején, egy évig
a főiskola hallgatója volt.
Liberecről a szlovák koberec szó
jutott elsőnek az eszembe,
ami szőnyeget jelent,
és szépen rímel a város nevével.
A katonaságnál aztán
magyarságomnak annyit köszönhettem,
hogy mindjárt az orvosi kivizsgálás után,
alig nyírt meg az utolsó napját töltő,
Csallóközből származó katona,
az őrnagy az esti eligazításon
kiállított a sorból,
s mindenki szeme láttára kopaszra
nyíratott .
Miután lekerültem a kiképzésből
az öreg katonák közé,
azok valahogy megtudták,
hogy verseket írogattam és
szavaltam civilben,
hát parancsba adták, főleg a cseh anyanyelvűek, 1
hogy mondjak el egy verset magyarul,
addig nem hisznek el a múltamból semmit.
Villanyoltás után szavalni kezdtem
Nagy László Vallvadír című versét.
Szégyelltem magam, mert egyszer sem
sültem bele, pedig akkor rögtönözhettem volna,
társszerző lehettem volna,
kigúnyolhattam volna a többieket,
vagy megtudhattam volna,
hogy a szlovák katonák közül
ért-e valaki magyarul.
(Kopogások)
Katonaéveim alatt egy ideig
Karolinak hívtak
a században.
A személyazonosságimban
nem szerepelhetett
a magyar keresztnevem,
de miután szeretteim
a nekem küldött levelekre
rendszeresen
Károlyt írtak,
a szlovákok nem hívtak többé Karolnak,
a csehek sem Karelnak,
igyekeztek Károlyként szólítani,
vagyis Karolinak.
Többször megsértődtem emiatt, de
ma már úgy gondolom,
ez inkább
a tiszteletük jele volt.
Még akkor is,
ha minden egyes levélért
tíz fekvőtámaszt
kellett megcsinálnom.
(Névsorolvasás)
Az első katonai névsorolvasás
előtt a kiképzőtiszt azt mondta,
mindenki a maga anyanyelvén
jelezze a jelenlétét. A szlovákok a tu,
a csehek pedig a zde szót
kiáltották a nevük elhangzása után.
Én zavarban voltam. Nem
tudtam pontosan, mi is a tu és a zde
magyar megfelelője.
Aztán azt kiáltottam, hogy itt.
Mindenki hangosan kacagott rajtam.
A kiképzőtiszt rendes katona volt,
a névsorolvasás után felvilágosított,
hogy Szlovákiában élek,
s a szlovákok, már ne is haragudjak,
de előbb voltak itt, mint
a magyarok.Vagyis a helyemben
belegondolna, mit is kiáltson
névsorolvasáskor.
(Tengermély)
Amikor lázadó,
fiatal katona voltam,
arról álmodtam
a legtöbbször,
hogy üldöznek,
de nem bírok kiáltani,
egy hang sem jön ki
a torkomon,
most meg, közel a hatvanhoz,
a koronavírus fenyegetettségében,
önkéntes karanténban,
szinte naponta
álmodom arról,
hogy lebénulnak a végtagjaim,
nem bírok mozdulni, s hogy
hiába járatom a számat,
nem hallja meg senki.
Fenyvesi Félix Lajos
Végszó
A szemed se rebben, ha látod,
szegény falut betemetett
hegyről lezúduló sár.
A szomszédban lángoló erdőtűz.
Csontsovány nő ringatja halott gyermekét.
Baljós jelek nagyobb értelmű egészben.
És itt a Halálrózsa: koronavírus.
Nézem az éjféli képernyőt, idős
férfira lélegeztető gépet kapcsolnak, szinte
könyörög tekintete: „Ments meg a haláltól!”
Hallom, ahogy döngve tömegsírokba
temetik a meghaltakat,
éjt nappallá téve dolgoznak a sírásók,
vaslapátjuk vizes a sötét földtől.
Nevek, akiket szerettek, s itt-létük pótolhatatlan.
Bolyongtam egész nap a szürke ég alatt,
most szobám belsejében, egyedül, töprengek.
Mire a szörnyű mészárlás?
ISTEN SOKADIK FIGYELMEZTETÉSE!
Még nem az utolsó, haragos intelem,
gyerekkoromra emlékeztető, mikor öreg
tanítóm, kezében pálcával
megfeddett bennünket. Így tesz
a messzi Úr is, mintha csendben kopogna
asztalán és szólna: elég volt.
Gyűlölet, kis háborúk,
tengerek fuldoklása kiöntött szeméttől…
Hűs szél hozza április lombzöldjét,
gesztenyefák gyújtják fehér gyertyáikat,
megérint Valami Örök, mint egy
hajnali Golf-áramlat. Föltámadó emlék.
Róma nem múló szerelme: szobrok, kutak,
fájó romok, píneák, vén platánok.
A csonka Húsvét után más lett a világ.
Fáradt arcokon szeretet ragyog.
Meglásd a félelem is eltűnik, és újra
jó élni botladozva a földön.
Finta Éva
FIFI NAPLÓJÁT OLVASOM
Fifi naplóját olvasom éppen.
A Gyarmati Fanniét, igen.
És megjelenik egy megkövült képben
Leányfalun, a nyolcvanas évek
közepén, ahogy ott ülünk
a nyaralója udvarán
néhány kihurcolt epedán.
Pati Nagy Sári cipelt magával
Jobbágy Károly volt vezetőnk
egy kis Trabantban, és a költő
úgy tankolt indulás előtt
hogy mindent könyvelt noteszába.
Kis bolhák voltak a betűk.
Sári legépelte korábban
a színészi főiskolában
néhány versemet, s örömmel
adta Radnótiné kezébe
Radnóti című versemet.
Varga Imre szobrához írtam.
Elkövettem benne egy vétket:
megrajzoltam Radnóti arcát.
Nem ilyen volt! – hangzott keményen.
Fifi haragos lett és érdes
ideges, bántó volt a hangja
elutasító mindenképpen.
Feszengtem. Zavart az ítélet.
Gyöngyöző, ittas nyári nap volt
és nem értettem az egészet.
Fifi naplóját olvasom.
A tigrisnőét, aki féltett.
Pajzs volt, maradt hőse előtt.
Védte a testet és a képet.
Tolongott a történelem
és mind a kortársak – a tűzhöz.
Az ő költője lassú volt
és az egésszel nem törődött.
És háború jött. Vad harag
széttépte vékony, könnyű testét.
Elhurcolták, mint a vadat
és megölték az „ordas eszmék”.
Meg nem bocsájtható idők
túlélője, az örök vesztes
őrizte költője szívét
és semmivel nem alkudott meg.
Most is pusztít a végveszély.
Nem kontinensnyi, mert világnyi.
És én a féltést olvasom:
hogy tudott társára vigyázni.
Sárospatak, 2020. március 17.
Ladányi István
N47.146913 E18.013220
Tolnai Ottónak
óriás ezüst szállítógépek landolnak a lőtéren
betöltik az eget a zirci út és várpalota között
a bakony fölül ereszkednek alá ütemesen
négy-öt gépmadár kötelékben
keresztben landolnak a lőtér tengelyére
valószerűtlen méretarányokkal álmodom
akárha nagyítás közben lefagyott számítógép monitorján nézném
mintha könnyed ujjmozdulattal belenagyítottam volna a jól ismert tájba
naponta befutjuk baldó kutyámmal
ő is alacsonyan berepülő helikopterekkel álmodik
bodzabokor alá bújva fedezékbe
a kaczó-hegyhez tapadva a harci helikopter elől
hírek áradnak álmomban olvadnak a hírhegyek
hogy nincs háború ez csak folyamatos hadgyakorlat
a kaczó-hegyen fehérre festett harckocsikat vonnak össze
nyári öltönyben egyenruhában szemlélődnek
államtitkárok főtisztek polgármesterek
biciklivel tekerek hazafelé a vízmosott murvás úton
recsegve próbálgatom az áttételeket
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő
a zentai szeméttelep mélyébe süllyedt strandpapucsom
rég ellopott versenykerékpárom recés pedálját tapossa
vigyázz pihenj lelépni kopott rövidnadrágomban
bele ne keveredjek a világeseményekbe
iszonyúan tekerek elmém megtapadt kerékpárján
a gyerekkor kutyája lohol mögöttem
ne utánam kullogj
szaladj már előre
az örök bombo a sambucusról készült metszeten
a kutyák hűségéről szóló emblémában
előző este grillpartin látott vendégül bennünket londonba
költözött barátunk a sült húsok vak sorsok ülhették meg a gyomrom
ottó mester nemrég érdeklődött utána hogy a
papucsos borsos rokona-e mondanom sem kell
borsos barátunk is kanizsai noha tulajdonképpen adorjáni
az adorjáni csúfnévkeresztségben póló a családi nevük
borsos is nagy kalandor noha nem a korčulai pólók közül
magyarkanizsán épített házat aztán
kukába dobta a fanglit hogy soha többet
kanizsáról aztán szerencsre települt házat épített
de ott sem volt szerencséje
veszprémbe költözött a vajdaságiak fellegvárába
házat épített közben felnövő fiaival
földmérőként végigtalpalta északnyugat-dunántúlt
szintezőivel fölmérte figuránsaival
alappontokat határozott meg
miközben kutyába se vették kihasználták
használt kerékpárokkal kereskedett
befektetett eladott ügyeskedett
míg végül kiügyeskedte magát angliáig
nem a papucsos borsos rokona hanem a pólóké
az isztrián bračon korčulán is házat akart még építeni
mindenütt jó de a legjobb
otthon lenni a nagyvilágban
meglátogattuk az őzeket
most megint feljárnak a kaczóra
a múltkor vaddisznót hajtottunk
érik a vadszilva potyog az elvadult alma is
az őzek felnyújtózkodnak az ágakig
baldó megszállottan visszajár a borz üregének bejáratához
riadtan nézik egymást ha a magas fűben összefutnak
résen kell lennem elhajtani a borzot visszaparancsolni a kutyát
óvatosan szétválasztani egymást fogva tartó tekintetüket
hizsnyai a helembai remete szerint a borz mellső lábai
olyan erősek hogy összeroppantja velük a kutya fejét
bujáky doktor szerint is borzalom
amit a borz tud csinálni a kutyákkal
foldozott ő már össze borzzal megküzdött kutyát
ne tudjam meg hogy nézett ki
néha álmában is borzokkal birkózik
őzek vaddisznók rókák bűzével takarózva
felugat nyög kétségbeesetten nyüszít
borz vaddisznó róka felszedett bűzével riasztja a nyesteket
és a szélvészben nincs az Úr
és a szélvész után commotio jön
és a commotióban sincs az Úr
és a commotio után tűzvihar
és a tűzviharban sincs az Úr
és a tűzvihar után enyhe szellő susogása
a borz álmában húzódott meg az úr
elunva a hamis elunva a buzgólkodó prófétákat
a borz erősen összeszorított kezébe húzódott
a borz lakosztálya
azért oly mániákusan tisztán tartott
szellőztetőaknákkal ellátott
azért olyannyira tágas
mert az isten nem a templomban
nála ki hitte volna
az isten a borznál lakik
van egy kis amfiteátrum a kaczó-hegyen
aknatölcsér-e vagy ásott lövészárok
nem könnyű megtalálni a kis dombon
keringek a gazban épülettörmelékben hogy rátaláljak
senki földje gazdátlan hulladéktelep a kaczó
nem győzi benőni a kihordott szemetet sittet törmeléket
télen szép mikor belepi a hó
és tavasszal mikor elárasztja a fű zöldje kutyatej kakukkfű árvalányhaj
a mező millió virága meg a parlagfű a sarjfüvek a sérült talajon
arról ismerni föl az aknatölcsért lövészárkot
hogy növényzete kiemelkedik a domb ívéből
bodzabokor vadkörte csipkebokor sarjad a föld sebében
kis színpad áll a tölcsér amfiteátrumában meg nézőtér
közte zenekari árok
azóta zenei motívum lett a kalasnyikov a katyusa a bazooka
valamit színpadra kellene állítani
valami kis szatírát vagy bűzlő szatírjátékot
színpadra állítani a jövendő sarjakat
lefegő talpú bűzlő szatírokra méretezett papucsokban
táncolják el énekeljék meg semmis történeteinket
a bodza csipkebokor vackor fedezékében
sambucus bombójával birkózó borzzal
színre vigyék a felejtés észrevétlen csoszogását
talán nem is papucsost említett ottó másik kihalt szakmát
bognárt kötélverőt szijjártót kefekötőt
állítsák színpadra kalandorvágyaink beteljesülését
ahogy levált talpú papucsainkban fedezékünkbe csoszogunk
Molnár Krisztina Rita
BIZTONSÁGOS TEREK
I.
A barátnőm egy drappruhás,
angol férfira gondol.
Az illető hű, akár egy komondor,
de csöndesebb. Csak néha szól,
amit mond, mind igaz.
Vigasz már az is, ahogy a karját nyújtja,
ha kilépnek a házból,
hogy sétát tegyenek vagy egyenek
valamit, valahol,
nem fontos, a fontos
a drapp szín. Kívül, belül.
Keverve tej, kávé, fahéj és csokoládé.
A végtelen, a fény, a szél.
Tehát a sivatag.
Nem unalmas?
Csak annak, aki soha, sehol nem marad.
II.
A barátnőmnek mutattam egy déli házat.
Vagy kétezer kilométerre innen,
de áradó a fény és a kertje isteni.
Kőszegély, azuleók,
hibiszkuszfák, narancsliget.
A ház belülről ismerős.
Akár itthon a belső terek.
Nem lennél egyedül? De.
Majdnem olyan, mint itt.
Csak senkit nem ismerek.
Oláh András
Zajta visszatérése
Gaál Lajos kántortanító emlékére [1]
félreértés történt: megcsúszott a toll
senkit sem érdekelt hogy sírnak majd valahol
részvétlen közönyben nem is láttak téged
nekik csak az fontos mit diktál az érdek
vörös lázban égett remegett az éjjel
néhány kis falucska nem igazán tétel
nádfedeles házak istállók és górék
semmit sem érnek kár is minden szóért
a hazából így lesz iskolai szertár
cselekedni kell mert nem készül több leltár
a folyosói tablón ma még magyar szó van
de odakint katonák állnak furcsa pózban
idegen a hang idegen a férfi
s hogy mit mutat a térkép azt senki sem érti
szétfolyik a tinta hemzsegnek a számok
elorzott földekért szedik most a vámot
cilinderek frakkok s pózoló sétabot
nem térképet néznek pusztán egy étlapot
ám hiába a gúny s a lenéző tekintet
az örök tartozás is teremhet gerincet
a reményből így lesz majd szerelemgyermek
mert akik küzdenek néha talán nyernek
kerítésre szabva könyököl a szomszéd
megszólal a harang de most nem a holtért
ősz hajú béres indul a főtérre
unokáit viszi – hát mégis megérte –
szakadt emlékek közt nem bolyong több bánat
könnyezve éneklik Mária Anyánkat
mert ez a kis falu úgy váltott ma határt
hogy a széllel szemben hazalopta magát
[1] A trianoni békeszerződés értelmében Zajta 1 hónapig Romániához tartozott. A település kántortanítója azonban bebizonyította, hogy rosszul rajzolták meg a határt, és szívós kitartásának köszönhetően 1920. július 4-én ismét magyar falu lett.
Ivan Plivelic
Al így ismertem meg Quasimodót
Mikor új hazát találtam Itáliában,
rám jött a versmánia.
Sohase gondoltam, hogy én verset tudok írni,
de most a távollétben megeredtek a szavak,
sorokká váltak meglepetésemre.
Mintha nem is én írnám,
spontán születtek egymás után nekem,
Magamnak, az emigrációban.
Csak ezen az úton tudtam diskurálni valakivel
szülőnyelvemen,
ez enyhítette a magányt,
szeretett Adyt, József Attilát
emlékezetből kellett újra feléleszteni.
De ily módon visszavarázsolni
az elveszett paradicsomot veszélyes játék volt,
bele kellett merülnöm teljesen az olasz életbe,
másképpen partra esett hal lettem volna.
Salvatore Quasimodo
La poesia italiana nel dopoguerra
kötete segített ki a magányból.
Pazar összefoglalója megismertetett
az olasz gondolkodási móddal,
ösztökélt megtanulni ezt a gyönyörű egyedüli
nyelvet a világon a magyarral együtt.
Csodálatos a sorstól, hogy pont ez a két nyelv,
ez a két nép, ami nekem adódott,
nem is volt szó már honvágyról,
én mindenképpen otthon érzem magamat,
habár gyakorlatilag csupán 1988-tòl.
Mikor átléptem a határt, nem öleltem fákat
se a füveket,
harminckét év tűnt el pillanat alatt fejemből.
Elképzelhetetlen öröm fogott el, amikor
a balatonfüredi ligetben visszataláltam újra
az én Quasimodómat!
Ö is otthonos ott, mint én városában
Modicában.
Láttam megszerették, fát is ültettek
tiszteletére, bizonyára gondoltam,
olyan jól megértették gondolatait,
mint én,
aki született olasznak is elmehet.
A rövid látogatás és egy helyi conosceur hiánya
nem engedte meg felfedezni a viszonyt.
Nemrégen a modicai szülőházában
érdeklődtem ezután, de sikertelenül:
elfogott a szomorúság,
részemről elképzelhetetlen;
verseiből nem láttam egy magyar fordítást.
Felajánlottam beszerzek Részükre valamit.
Más, szomorúbb okom is volt egyidejűleg:
a magamnak hozatott magyar kötetekből
kivilágosodott, hogy
Quasimodót nem értették meg teljesen,
de miért nem?
Hosszú töprengés után kiderült az oka:
magyarok forditották le.
Igazi fontos szakértők, költők, nyelvészek
csak éppen nem olaszul szülöttek,
még inkább nem Szicíliában.
Ebben nekem lett előnyöm,
hatvan év alatt
annyira belerögződött énembe
a délvidéki mentalitás,
a gondolkodásmód,
hogy képes vagyok
kiolvasni a sorokból a lényeget.
Ez kitűnik,
ha analizáljuk a Föld legszebb haiku versét;
Ognuno sta solo sul cuor della terra
trafitto da un raggio di sole:
ed è subito sera.
Minden sor az emberi sorsról beszél,
ezt még lehet ecsetelni
de a második sokkal többet mond
mint egy pillanatnyi látomás.
A harmadikkal van a probléma;
ez a subito sera
nem naplementét jelez,
mint egy fordító írja,
itt nem egy felhő ereszkedik le csendesen,
nem az este száll le,
hanem az Élet.
Itt nem a szokásos buona sera,
amellyel ebéd után itt köszöntenek,
ebben a sera-ban
benne van az ember tragikus lepkeélete,
elkerülhetetlen halála,
a tragikus egyenlet:
sera=halál
Ezt csak a szicíliai érti és éli,
mert benne van a vérében,
evvel szület,
evvel távozik el.
Hallgasd meg a szicíliai dalokat
és akkor minden kiviláglott,
de mégis távol marad.
Hosszú évi töprengés után,
merészen azt merem állítani,
ez, ami lehetőleg megközelíti
Quasimodo halhatatlan versének szellemét:
Mindenki elhagyott a Föld szívén
szíven szúrja egy árva napsugár
és rögvest rászakad az éj
Hogy mennyire belém nőtt ez a vers,
bizonyítja kis törekvésem,
követni a Nagy ember nyomát.
Árván, egyedül, mindenki dühvel,
kétellyel teli sértéseiről ábrándozik, nem érzi,
hogy a számadás órája már közeledik.
Szőcs Petra
Egy radioaktív kert emléke
1.
Tereget, míg mások
református szertartás szerint esküsznek,
haja izzik az alkonyatban,
megérintem a vállát,
hátrafordul, és belém mélyeszti körmeit,
keze mindkét oldalán nőnek,
csak most tudnám meggyőzni a bizalmamról,
és azt hiszem, sikerült,
lóherét présel a könyvembe,
mielőtt a kapun betódulna a násznép.
2.
Lóherék nyílnak
a szárítókötél két oldalán,
és ez Csernobil előtt is így volt.
Rájuk lehet ülni,
akkor is szerencsét hoznak,
vagy szerencsétlenséget:
mikor tömegesen kinőnek a kétfejű hóvirágok,
már nem lehet eldönteni.
3.
Lelkiismeretesen várom a naplementét.
Ha lassabban megy le, unatkozom,
letakarom egyik szemem,
másikkal a Napba pislogok,
hátha megjavul a látásom.
Megkönnyebbülök, amikor
tényleg lebukik a padlásnál,
végigvonul a szétvert homlokzat mögött,
és eltűnik a földben.
Vajna Ádám
Véglegességi gyakorlatok
Reggelit hozol ágyba, a reggel végleges
lesz, ahányan bennem élnek egyiknek
sem te kellesz, egyiknek sem, de bennem
élsz olyan értelemben, hogy sose sikerült
még ennyire elfelednem, hogy átlagos
lesz minden, ami egyszer hibádzik,
reggelit hozol, de már végleges lett
egy másik, átlagos lett, talán jót akarna,
hogyha hagynám, ahányan bennem
élnek, annyian támadnak rám, ahányan
bennem élnek, mindegyiknek az alján
van egy másik belőled, és egyedül ő győzhet.
Végleges lesz a reggel, törik
alatta minden, ahányan bennem
élnek, rosszat akar mindegyik, rosszat
akar mindegyik, csak te nem, kicsi kincsem,
alattad ahányan bennem, törik
reggel mindegyik, átlagos lesz a rossz és
végleges lesz az egyik, végleges lesz
és félek, nem az, amelyik tetszik,
átlagos lesz, mint eddig, és végleges
a reggel, rosszat akar és tetszik, sajnos
nekem mindegyik, féltelek, kicsi kincsem,
ahány van érted, ahány van csak érted törekszik.
Besüt a fény az ágyba, a reggeli fény besüt, a
délelőtti fény már sehova sem törekszik, nem
lenne hova tegyük, általában se marad semmi
a déli fényből, vagyis nem úgy, ahogyan emlékszünk
rá a képről, amin a fény még besüt a délutáni
ágyba, másik lakás és másik emberek másra
várva, egymásra várva nézik, ahogy változnak
mássá, és véglegessé válik, ami ott megszokássá.
Fátylasodik az este, elveszünk benne, rendben,
nem veszünk el, de néha, amikor úgy esik a fény,
nem látszunk mindketten, ha úgy esik, hogy mégis,
törik alatta minden, és sokszor esik úgy, és
átlagos leszel kincsem, végleges leszel, és így
öregszel meg a hitben, hogy nem veszünk el épp csak
fátylasodik az este, és nem veszünk el, rendben, a
fény esik csak úgy, hogy valójában már nincsen.
Vitéz Ferenc
Montaigne szobájában
(Gyergyai Albert és Réz Ádám emlékének ajánlva)
Nem kell ma várni nagy csodákra:
a toronyszobából messzire látsz.
A csillagokhoz araszoló hangyák
útját is láthatóvá teszi
a bölcs tapasztalás.
A könyvesház falai biztosak,
kívül és belül. S a szépen sorba
rakott könyvek belsejében,
tétovázva a betűk teste közt:
egy hangya hegedül.
Nincsen egyedül az örömben:
életben maradt. – A barbár tüzek
elől megmentett gondolatban most
végig tud tapogatni csöndesen
egy olvasó szentet.
Montaigne szobájában a hangya-
betűkbe fogalmazott türelemben
meglátod te is a rendet. – Az öreg
homlok áll most a zsenge
teremtéssel szemben.
S vak cseberben hagy néha az értelem
– például, ha eszel vagy alszol és
ölelsz…, mikor nem tudsz úrrá
lenni egy távoli vad folyón
vagy a tűnő éveken.
„Kinek jó, ahogy van, s nem lehetne
jobban” – avagy: „quod sit esse velit,
nihilque malit” –, mondta Martialis;
és elképzeled magad egy
tajtékzó burokban.
S hurokba teszed a fejed, mikor
csillagszurokban lapoznád vissza
a varázslatot vagy „mesés tejed”
és a mértékre megszabott
finom leheleted.
Semmit sem tehetsz. Te olyan jó vagy.
S a jóságnak most ellensége lett
a nagy mohóság. Fölváltja egymást
lélek és az agy. Türelmes álmod
a tengerbe fagy.
De mégis ott vagy Montaigne széles
és magas szobájában. A könyvek
fölszakítják benned az éles lét
egyvégtében tapasztalását
a könnyek áramában.
Egy pompázó kamrában a hangyával
beszélgetsz. Kikérdezed, hogy ő mit
látott meg a csillagokból – aztán
a soha ki nem nyitott könyvek
mindent elmesélnek.
Ám nem érhetsz a legfölső polcig el.
Meg kell toldani a létrát magaddal.
Hiába vagy kastély: Montaigne
szobájában a semmi néz rád,
szétfoszló anyaggal.
***
Hiányzik még egy könyv – a polc így
billeg. Neked kell megírni. Össze-
foglalni benne szürke vágyat és
a hulló arany csillagokba
néző intelmeinket.
Ki kell bírni a szép halálokat. Félve
magunktól – s féltve az álmokat.
Tudni kell, hogy a befejezetlen
könyveink között egyszer
majd az Isten válogat.
(2020 tavaszán)
