Végel László Temetetlen múltunk című új regényének bemutatója a szegedi bölcsészkar által szervezett III. Magyar Könyvkiadók Napja rendezvényei között kapott helyet 2019. október 1-én, kedden, a Grand Caféban. A kötetről, a posztjugoszláv identitásokról, az exterritoriális helyzet alkotói attitűdjeiről a szerzőt Virág Zoltán irodalomtörténész, a szegedi egyetem Magyar Irodalmi Tanszékének docense kérdezte.
Végel esszéi (Ld. a Peremvidéki élet és Hontalan lokálpatriotizmus darabjait), regényei, legutóbb a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja a köztes-európai identitásminták variációit és állandóságát elsősorban úgy rajzolják fel, hogy a mitikussá tett, név- és tulajdonoscseréikben is állandó helyek felől mutatják meg azokat. Az új regény, a Temetetlen múltunk ezt a magabiztosan és nagy erudícióval elővezetett hagyományt folytatja, maradnak hát a kérdések is ugyanazok. Az államhatárok által meghatározottá váló, ránk tapadó viselkedésminták, a nyelvváltással végrehajtott kultúraváltás, a megszületése pillanatában utópisztikus, földrajzi konstrukcióként is álomszerű Jugoszlávia szükségszerű széthullása, az alulnézetből vizsgált, a kiszolgáltatottak és a vesztesek mítoszain keresztül ábrázolt történelem olyan sorvezetői Végel prózájának, amelyeket ez a beszélgetés sem akart megkerülni.
Virág Zoltán kérdései mégis, a vajdasági magyar irodalmat értelmező anyaországi recepció sok tekintetben szűk látókörű sablonjai helyett, elsősorban e kategorizálás(ok) tágabb, önreflexív gesztusaira irányultak. A kérdező felvetései, Végel László prózájának teljes félreértése helyett (szép példája ennek Novák Miklós döbbenetesen szakmaiatlan recenziója: Exhumált ország: Végel László temetetlen múltja, Magyar Nemzet, 2019. június 21. https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/exhumalt-orszag-7009394/), annak belső mozgásaira, jelesül az alkotó egykori életterének befogadástörténeteire koncentráltak. Végel életművének horvát fordításairól szólva író és értelmező a fordítások mentalitást újrateremtő erején gondolkodtak el. Virág, a vajdasági magyar és a kortárs délszláv irodalmak avatott ismerőjeként, az életmű ismert motívumait annak valódi értelmezői közösségével szembesítette. Így kerültek elő Slobodan Šnajder horvát filozófus, író Végelt a „pannon pokol” krónikásaként interpretáló gondolatai vagy az előző regényt, a Balkáni szépséget „közép-európai és nem kisebbségi sorsként” definiáló szerb kritika tapasztalatai.
Végel szórakoztató, ám nehezen vitatható érvényességű példákkal támasztotta alá, hogy a térség attitűdjeit az állandó tranzitban létezés, a Gastarbeiter-pozíciók sokfélesége fejezi ki a legérzékletesebben. Az, hogy az ex-Yu vendégmunkások Magyarországon és Szerbiában eldobják a csikket, Bécsben viszont már a kukát keresik, hogy a szerb az albánnak németül vázolja fel a „létezés legfontosabb kérdéseit”, e viszonyulás plasztikus példái. Ha pedig hozzátesszük ehhez, folytatja Végel, hogy a közép-európai nemzetek illemhelyeinek állapotai nemzetkarakterológiai jegyekre mutatnak rá, államok (pl. Jugoszlávia) összeomlását előlegezik, olyan, a térség irodalmait uraló motívumokról beszélünk, amelynek kapcsolódási pontjai messzire vezetnek. (Mészöly Miklós, Rubin Szilárd vagy Miroslav Kreža WC-i annak idején hasonló állapotrajzok tereptárgyai voltak.) Ahogy a szerb kritikusa által a Balkáni szépség kapcsán Végelnek adományozott Švejki és Don Quijote-i szerepek is ennek, a Monarchiától a titói „testvériség, egység” szétbomlásáig tartó időszakot elkötelezetten prózába foglaló életműnek a legfontosabb karakterjegyeit őrzik.
A Temetetlen múltunk önéletrajzi énje, ahogy ezen az estén a regények megalkotója, tobzódott a határhúzások, rezsimváltások, mágikus balekok, hihetetlen genealógiák kínálta lehetőségekben. A közönség úgy érezhette, az 1914-ben született, mélykúti származású, Szenttamásra kerülő, magyarul később bizonytalanul megszólaló, a Himnuszt sem ismerő nagyapa történeteit csak le kellett jegyezni. A személyes sorsok, az e miliőben teljesen szokványos családtörténet önmagában és főként egymagában is alkalmas a Délvidék 20. századának megjelenítésére.
A kisgyermekként a kurzusváltásokat a vele játszó egyenruhások szólamaiban átélő író így lesz a jóslatok szerint „Horthy katonája” vagy „Tito partizánja”. Hasonló szerepe van a regényben szereplő és ezen az estén is megidézett Dornstädter Cukrászdának, amely névváltásaiban (Dornstädter-Moszkva-Zagreb-Athen) hordozza az új próza másik főszereplője, Újvidék történelmét.
A háborút a fronttól távol szemlélő, ám az embargót, a beszűkülő lehetőségeket természetesen húsba vágóan érzékelő város polgárai, tudtuk meg nem először a háborús Újvidék hétköznapjait gyakran (Ld. Exterritórium) megíró alkotótól, a pusztulás ellen a hétköznapisággal harcoló üdítő pillanatokkal győzték le a káoszt. A háborúban elszaporodó virágboltok, az intim és a személyes szféra tudatos megerősítésének jelei, a szerb nacionalizmusból kiábránduló csetnik „egyszemélyes hadsereg”, komikus, a švejki túlélési technikákat mozgósító figurája, az este során elhangzott, anekdotákban csak látszólag kerültek elő találomra. A Végel-oeuvre bármelyik szeletében elmerülő olvasók nagyon jól tudják, ezek a történetek egy jól megkomponált modell alkatrészei.
Végel a Symposion-nemzedékek kiábrándulástörténeteit, az elbizakodottságot, az „öntömjénezést”, az illúziók elvesztését is higgadtan és önkritikusan látta, az ezt felvető kérdésekre válaszolva a múlt e részének temetetlenségét, feldolgozatlanságát is jelezte.
Szó esett még az alkotótársak és elődök a regényben is hosszan részletezett hatásairól, köztük Danilo Kiš és Alexander Tišma adomázás közbeni nyelvváltásairól, a ’68-as Belgrád forradalmi hevületének színeváltozásairól, az írói feladatok között szereplő, összegyűjtött tárcákat egybefoglaló kötet tervéről. A jó hangulatú, ám végkövetkeztetéseit tekintve cseppet sem optimista beszélgetés egyik, a Temetetlen múltunkból idézett mondata pedig a „végeli” Közép-Európa egyre inkább érvényes tapasztalata is lehetne: „Eltűnőben az örömlány és a miniszter közötti különbség.”
