Ülök a nyóckeri „undorgrund” művészklubban, a neve Mersz,[1] nem romkocsma, csak egy „hátratolt helyőrség”, utána már csak a kínai piac következik. Hatvanéves vagyok, szerb állampolgár és szomorú. Nyomorúságos megélhetési gondok gyötörnek. Része vagyok a „történetnek”. Ahogyan megboldogult Bada Dada mondta: „A művészet, az nagyon megy. Az élet – azt hagyjuk.” A magnóból Lennon szól, optimista lánykórus énekli a refrént: War is over… És én tudom, hogy nincs vége, sohasem lesz vége. Hiába a privát virtus, a civil kurázsi, a liberális ellenállás. Háború van és lesz. Szemben a falon Ladik Kati hatalmasra nagyított, ’68-as dadaista verse, az ibrisz csillagvizsgáló mester ellen elkövetett merényletről. Arra gondolok, boldognak kellene lennem. Élek, magyar oldalbordám van, egy gyerek, hazám kettő. Írok, olvasok, pézt kërësëk. Working Class Hero, ha, ha.
Volt egy álom: a jugó kommunisták radikális, fél világgal szemben álló terve a délszláv „önigazgatású szocializmus” és a nemzetközi „el nem kötelezettség” megvalósításáról. Amikor ma Tito országáról beszélünk, mindig a szabadság és nyitottság jut eszünkbe. De nem felejtünk. 1945-re, ötéves véres polgárháború után, a partizánok kiirtják a csetnik, usztasa és domobrán (szerb, horvát, szlovén) „népnemzeti” fasiszta csapatokat és a royalistákat. A Délvidékről kiűzik a német és magyar megszállókat, és „sligovicával és guzlával” kikísérik Magyarország felé a Romániából segítségükre érkező Vörös Hadsereget. Svetozar Kostić-Čapo az akkori Államvédelmi Hatóság (OZNA) főnöke az országban 200 ezer horvát, a Vajdaság területén húszezer kivégzett magyarról tud. ’47-ben teljes amnesztiát hirdetnek a túlélőknek – sváb nagyapám 40 kilósan vergődik haza egy boszniai lágerből. ’48-ban jön a „láncoskutya”, és az egész keleti blokkban koncepciós perek a „titóisták” (pl. Rajk László) ellen. ’65-ben a Jugoszláv Kommunista Párt bevezeti a reformokat, a piacgazdaságot. ’67-ben Tito több mint 90 országgal köt vízummentességet, megindul a gastarbeiterek hulláma, főleg Németországba, kimegy anyám is. A ’70-es években jól élünk. Napoleon vinjak, dzsörzé, Fítyó (Fiat) népautó, licenc bakelitek. Első a Deep Purple: In Rock című albuma: meg is veszem, király vagyok a gimista házibulikon. 1980. május 4-én, 88 évesen, bal lábának amputációja utáni szövődményekben elhunyt Tito, a marsall. Néztük a tévében, Anikó, zentai orvostanhallgató barátném elsírta magát. Gyászszertartásán 127 ország 209 delegációja jelent meg. Véget ért egy korszak: a nyolc főből álló Elnökség vezeti az országot, de senki sem tud olyan integráló politikát produkálni, mint ő. És..., hamarosan jönnek a szélsőséges nacionalisták: Miloš, Franjo, Milan.[2] – Ó, azok a boldog nyolcvanas évek! Ó, ah művészet.
1991. június 25-én jelentették be Zágrábban és Ljubljanában, hogy Horvátország és Szlovénia kiválik. Ezzel megkezdődött a 23 milliós ország szétesése. Kitör a polgárháború. ’92-től megfélemlített állampolgárok tízezrei hagyják el, örökre, az országot. Megkapom a behívómat, én is elhúzok Erdélybe. Olvasom a disszidensek honlapjait a neten, mindenki visszasírja a „testvériség-egység” Jugoszláviáját. „Ha együtt maradtunk volna, milyen erős tömb lennénk az új Európában… Mi voltunk az első unió, mit akar tőlünk az Unió?” – kérdezik Tena[3]darabjában. Pedig, nem is volt olyan rózsás a „szabadság”. Hatalmas és veszélyes belső aránytalanságok a nemzeti kultúra, vallás, gazdasági stabilitás területén. Kötelező, állami közigazgatási nyelv a szerb-horvát. Elemiben megtanulok cirillül írni és olvasni.
A szerbek: pravoszlávok vagy ateisták, kőkeményen tartják kezükben a hatalmat. Nincs semmijük, Niš után tiszta nyomorult Balkán. A horvátok: katolikusok, kőkeményen ellenállnak a szerbeknek. Nekik van a tengerük, turizmus, halkonzervek. A szlovénok: katolikusok, már „akkor” kiléptek a föderációból. Síparadicsom, bizniszelés az osztrákokkal (Gorenje mosógép, Alpina sífelszerelés). A bosnyákok: muzulmánok, szegények. Poturicák, négyszáz év oszmán uralom alatt eltörökösödött szerbek, szégyen és gyalázat. Nah, „a bosnyákok baszhatják”. Óriási hegyes terület Jugó közepén, olajbogyó és kecskék. Csak Szarajevó… A crnagoracok: bosnyák-muszlimok, kis köves tengerpart, kígyóktól hemzsegő hegyormok. Akik junacinak (hősöknek) nevezik magukat. Harcos nép, csak harcolni tudnak. Az török sohasem bírta bevenni váraikat. Minden ’górac szálfa magas és igazgató. És..., a két autonóm tartomány: Vajdaság és Koszovó Metohija. A zömében római katolikus magyar Délvidék (és a hozzá kapcsolódó Szlavónia) az egyetlen terület, ahol van élelem: mezőgazdaság (búza, kukorica), állattenyésztés (sertés, szarvasmarha) – a szerbek máig vérmesen ragaszkodnak hozzá. A szkipetárok: szunnita muzulmánok, még a középkorban élnek. Az államitól független iskoláik, rendőrségük, bíróságuk van. Ez a legszegényebb terület, Tito évtizedekig próbálja fejleszteni. Szelíd anyám egyszer elkáromkodja magát, mert már hatodik éve veszik le a fizetésének 2%-át Koszovónak. A siptár pékek és cukrászok viszont nagyon ott voltak mindenhol: burek és baklava! – Igen, és mindenki hithű komuniszta. A kritizáló „reformkommunisták” (pl. Milovan Đilas) a Goli otok börtönszigetre kerülnek, azután, mikor letöltik, visszakapják minden funkciójukat, vagyonukat.
Ha feltesszük a kikerülhetetlen kérdést, hogy mi tartotta össze ezt a reménytelenül sokszívű Jugoszláviát, akkor nagyon egyszerű a válasz: Tito maga. Josip Broz, a horvát marxista kommunista hadvezér és politikus. Egyik népet-nemzetet sem engedte a többiek fölé kerülni. Mindenki tisztelve volt, de tisztelniük kellett a másokat is. Volt nekünk Szabadkán két karácsonyunk és újévünk is: magyar és szerb, mindkettő állami ünnep. Szinte minden szabad volt: utazni, kereskedni, művészkedni. Csak Tito személye és a Párt politikája volt tabu. Ahogyan 1986-ban a Laibach énekelte: „Egyre engedékenyebb szinten, minden szabadság megengedett. / Hazánkban a hatalom a nép kezében van.” Több nyelven beszélt (magyarul is), személyes, baráti kapcsolatban volt a Világ vezetőivel és művészeivel. Az embargós Castrónál vendégeskedett, majd a betiltott kubai szivarokból vitt egy dobozzal az amerikai elnöknek. Sophia Loren főzött neki vacsorát, Richard Burton játszotta őt Az ötödik támadás (1973) című, partizános filmben. Együtt vadászott Kádárral, a kelebiai határzónában volt egy csak nekik fenntartott tanya. Mindig ott tettük le Göncöl Gabi haverommal a biciklinket, amikor át akartunk úszni a mocsáron, Magyarba.
Amikor megjelenik a szlovén punk, 1977-ben a Pankrti banda énekese a Državni ljubimci (állami kegyencek) bakelit borítóján az „öreg” emelet magas kőszobrát öleli és csókolja a lábát… És..., nincs „csirkedarálós” per, mint Szegeden.[4] Nem véletlen, hogy az időközben berobbanó, világhírű avantgárd multimediális csoportok: a szabadkai Bosch+Bosch (Szombathy, Kerekes, Ladik és mások, 1969), a zágrábi Kugla Glumište (1975), a ljubljanai Neue Slowenische Kuns (Laibach, Rdeči pilot, Irwin, 1984) vagy a szarajevói Emir Kusturica filmjei, a belgrádi Ljubiša Ristić posztkomcsi színháza olyan nyíltsággal tudtak a „jugoszlávság” eszméjére kapcsolódni (ha szerették, ha nem), hogy alapvetően katartikus életeket-világokat mutattak be egy elfújta-a-szél korból. Ó, azok a boldog évek! Ó, ah művészet.
Most rögtön tisztázzuk: nincs tiszta „vajdasági magyar avantgárd”, mint ahogyan nincs szerb, horvát, szlovén, bosnyák sem. Kőkemény „interbalkáni” csoportok vannak, meg néhány magányos zseni. Az újvidéki Új Symposion Sziveri utáni renegát, „multimediális” szerkesztősége, ahol Szombathy Bálint, Kerekes László, Tickmayer István, Klein Rudolf a performansz, új festészet, kortárs zene, posztmodern építészet, kísérleti költészet számait szerkesztik. „Tolnai Ottó a ravatalon.” Az ifjú Bada Tibor és Máriás Béla neodada bendjei. A zentai Aiowa csoport Hamlet-adaptációja a belgrádi BITEF színházi fesztiválon, ahol káposztafejekkel fociznak a pribékek. Az Aphasia Teátrum amszterdami performansza, kendôbottal agyonvert dzsúdó bábúval. Maurits Ferenc csonkolt festményei, háborús emlék. A szabadkai irokéz tollas Septic cyberpunk grafikus képregényrajzoló műhelye, amit a cívisváros finanszíroz, középiskolásoknak. Satan Panonski szerb hardcore bandája, aki majd egyik koncertjén, Milošević elleni tiltakozásul, gépfegyverrel főbe lövi magát a színpadon. Marina Abramović, aki már Amszterdamban él, és hasába vágta a vörös csillagot. Miroslav Mandić, aki már készül tízéves vándorlására Európában, a békéért… A kort, a korszakot azonban ketten határozzák meg: Ladik Katalin és a Laibach. Ők már mindent tudnak, ami következik. És mi a művészfeladata? Hogy belépjen „a tartományba, ahol nem uralkodik az idő és a tér” (Duchamp). Ez a tartomány pedig a kiszámíthatatlan Jövő.
Laibach Kunst
1987. február 14.: Laibach-koncert Szabadkán, a Városi Színház patinás-romos dísztermében, három nappal a Szlovéniában három éve illegális „zenekar” nagy ljubljanai visszatérése előtt. Feszült tömeg, bemelegítőnek Wagner-operák szólnak. Azután vadászkürtök és katonai dobok, emlékszem, a meztelen felsőtestű, buggyos bőrnadrágos dobos egyszerűen verte a bőrt. Még minden jó, Opus Dei, Isten Műve és a német márka árfolyama stabil, csak a közérzet, azzal van valami gáz. Utána senki nem vidám – a polgárháború előérzete önti el az emberszagú, hamisbarokk szocialista karám közönségét.
Az indusztriális rock egyetlen világhírű keleti együttese 1980-ban alakul Trbovljéban, egy szlovén bányászvárosban. Nevét a II. világháborús német megszállók által Laibachnak keresztelt Ljubljanáról kapta. ’84-ben az Irwin festőcsoporttal és a Sester Scipion Nasice színházi társulattal elindítják a Neue Slowenische Kunst (Új Szlovén Művészet) mozgalmat, amely a totalitárius rendszerek (fasizmus, kommunizmus) tömegművészeti, propagandisztikus jellegének kiaknázásával az avantgárd és a posztmodern eszmék szintézisére törekszik. Világszerte „rettegett” banda: a nácizmus ideológiájával való látszólagos párhuzamai miatt egy zsidó szervezet közbenjárására a zenekar klipjeit betiltják Amerikában. ’87 óta Londonban készítik felvételeiket, legyen az Queen-, Opus-, Beatles- vagy Stones-átdolgozás, menthetetlen a Laibach szlovén és német nemzeti tradíciójától: a dübörgő menetelés, vezényszavak, indulók sokkoló és elragadó áradatától.
A Laibach Kunst nyíltan kimondja, hogy létét és elhivatottságát a mindenkori totalitarizmus doktrínájának igézetében az egyéni ízlés, az egyéni meggyőződés és az egyéni megítélés tudatos elvetésének, valamint az ideológia önkéntes és természetszerű elfogadásának elvére helyezi, ugyanakkor szorgalmazza a rendszerbeli transzavantgárd (a „rezsimhű posztmodernizmus”) leleplezését és rekapitulációját. Mert mi a transzavantgárd? Az újonnan született régiség. És mi a posztmodernizmus? A magában már hinni nem tudó, lefáradt nyugati individualizmus… Keserű humor, az aktuálpolitika semmibevevése, átgondolt „páncélvonatos” filozófia. „A Laibach Kunst ’83-ban retroavantgárdnak, illetve monumentális retroavantgárdnak nevezi magát, ami arra utal, hogy megtartani igyekszik a történelmi avantgárd akcionista szellemiségét. A (retro)avantgárd monumentalizmusa azt hivatott kifejezni, hogy nem közönséges művészetről (az irányzatok egyikéről) van szó, hanem a legfőbb létező Művészetről, a nietzschei nagy stílus szellemi kivetüléséről. Nem egyszerű poétikáról, hanem egy mindent – az életet és a politikát is – átható és formáló, azokat konstitutív elemként értelmező, a legmagasabb ideálokért küzdő művészeti törekvésekről.”[5]
Pest, 2015
Laibach
LEBEN HEIßT LEBEN
dalok politikáról és életről
AZ ÁLLAM
Država,1986
Az állam gondoskodik az erdők fejlesztéséről
és kiaknázásáról.
Az állam gondoskodik a nép testneveléséről, különösen a fiatalokéról,
a népegészség javítása, a nép munka- és honvédelmi képességének növelése érdekében.
Egyre engedékenyebb szinten, minden szabadság megengedett.
Hazánkban a hatalom a nép kezében van.
„Mi tengernyi vért ontottunk ki a nemzeteink testvériségéért és egységéért:
hát, senkinek sem fogjuk megengedni, hogy ehhez hozzányúljon
vagy hogy belülről bomlassza és rombolja ezt a testvériséget és egységet…”[6]
HALÁLÉRT HALÁLT
Smrt za smrt, 1980
élve fára szegezték a bűnözőket
rettenetesen kínozták őket
kiszúrták a szemüket
levágták a fülüket, kivágták nyelvüket
összeroncsolták végtagjaikat
felkarjukon átszúrták az izmukat
és keresztbe font kezeiket átdugták a nyílt sebeken
teljes bűnöző családokat kiirtottak
valamilyen specialistái a bűnös gyerekek és asszonyok ölésének
zsebkéssel vágták le a fejüket
halálért halált, halálért halált, halálért halált
AZ ÉLET ÉLET
Life is Life, 1987
Élet / Az élet élet / Élet / Az élet élet
Amikor erőt adunk át
Mi a legjobbat adjuk magunkból
Az óra minden percében
Másra sem gondolunk
És mindannyian befogadjuk az erőt
Mindannyian a legjobból részesülünk
Amikor mindenki mindent megad
Akkor mindenki meg is kap mindent
Élet / Az élet élet / Élet / Az élet élet / Élet / Az élet élet
Az élet élet
Amikor érezzük az erőt
Az élet élet
Amikor érezzük a fájdalmat
Az élet élet
Érezni az embereket
Az élet élet
Érezni a földet
Amikor erőt adunk át
Mi a legjobbat adjuk magunkból
Az óra minden percében
Másra sem gondolunk
Amikor erőt adunk át
Mi a legjobbat adjuk
És mindenki mindent megad
És minden lélek mindenki érezni fog
Élet / Az élet élet / Élet / Az élet élet / Élet!
Örülünk, hogy vége
Azt hittük sokáig tart
A jövő minden perce
A múlt emléke
Mert mi átadtuk az össz erőt
A legjobbat adtuk magunkból
És mindenki mindent elvesztett
És eltűnt, mint minden más
Élet / Az élet élet / Élet / Az élet élet
Élet /Az élet élet / Élet / Az élet élet
Az élet! / Élet!
Brenner Zoltán fordítása
„a föld alatt felvonít az arc nélküli isten”[7]
Ladik Kati
Ladik Katalin[8] 2016-ban művészeti béke-Nobel-díjat kapott. Egy vajdasági, menekült, költőnő. Legyen ez „hungarikum”. Metafizikus idegesség, csoda és várakozás, üde kéjsóvárgás árad költészetéből. Hét évtizedes lobogása alatt mindent megtett, hogy mezítelen lehessen – hogy elrejthesse önmagát. Ösztönös, szürreális, erotikus. Tizennégy verskötetet publikált magyar és nyolcat olasz, szerb, angol, francia, horvát nyelven, melyekben a mitológia és népköltés archetípusai vesztik el szívüket és szüzességüket, vesztegetik életüket, veszejtik el egymást. Az ezerféleképpen hímzett, batikolt, horgolt verbális anyag azonban nem elégítette ki: ’68-ban társszerzője lesz a Szentjóby által szervezett happeningnek,[9] és a „szabad művészi történés” audio-vizuális sokkja végleg meghatározza világlátását.
1970-ben elkészül a Sámándob c. lírai performansza, a ’77-es amszterdami One World Poetry fesztiválon pedig – az elsők között Európában – fónikus költeményeit szavalja. Működési területét ezután a hagyományos és kísérleti költészet és színjáték, hangjáték, mail art és performansz együttese képezi; szintetikus munkáiban a művészetek alapvető megjelenítési formáit: az akusztikát, vizualitást és mozgást alkalmazza. „Élő szobor vagyok, élő film és élő hangszer… Életemet egy nagy performance-nak tekintem” – mondta ’85-ben.
1977–92 között az Újvidéki Színház színésznője volt: Csehov, Jarry, Beckett darabjaiban játszott főszerepet. Monodrámáival, önálló experimentális jeleneteivel bemutatkozott három kontinens számos metropolisában: Mandora, Bayer aszpirin, Alice Marseille-ben, Budapesten, Ottawában, New Yorkban. Filmszerepeket kap, fotó, videó, audiális felvétel, hanglemez rögzíti minden gesztusát és sóhaját. 1992 óta Budapesten és Hvar szigetén él. Van és nincs szeretője, férje, gyereke; üres a hűtője és tele a könyvespolca. Regényes, szenthárom-nőségre osztott önéletírásában[10] mások arcán szeretne élni. 2009-ben a Szerb Köztársaság Nemzeti Kulturális Díjával, 2012-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával tüntették ki. Tisztelet, irigység övezi. Mindez-mindez azonban a végtelenségig lényegtelen. Csak a viasz a fontos – a tollakat szelíden eleresztő, olvadó, napsárga viasz, fönn, a gomolygó kumuluszok árnyékában. És a szertartás, a lezuhanót álmodó, révülő, látva látó papnő, médium, hermafrodita vajákos kántálása, suttogása, sikolya. A költészet, ami nem az.
*
Pest belvárosában, a Király utcában vagyunk, egy parányi könyvesboltban: a polcok roskadásig tele szépirodalommal és pszichológiával: ez a Filagóra, ahol a filoszok az agorába juthatnak. Az üzlet tulajdonosa Ürmös Attila, a Szabadkáról származó művészeti író, az egyik legnívósabb magyar rock-monográfia, a Pink Floyd-könyv (Cartaphilus, 1995) szerzője. Néhány hete nyitott, éli a könyvkereskedő értelmiségiek teljesen bizonytalan, de talán nem teljesen reménytelen életét... Minőséget adni, elérhető áron, közben megélni – ez ám a nagy kaland. A kirakatban egy szál damilon Ladik Katalin: A négydimenziós ablak című, 1998-as verseskötete függ: május 10-én a költőnő, az idei József Attila-díj kitüntetettje, itt dedikált.
Szinte egyetlen könyved sem kapható a boltokban, az antikváriumokban: aki egyszer megvette, az őrzi, legfeljebb a könyvtárakból lehet ellopni őket. > Ezen nagyon csodálkoztam, amikor megtudtam, még a hetvenes években. Persze, én folyamatosan írtam, csak a kiadás késett a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években: a kézirataim általában 3-4 évet vártak, az első pedig pontosan ötöt.
Mi szerettél volna lenni, amikor kicsi voltál? > Már kislány koromban tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek: színésznő akartam lenni és költő. 1953-ban, 11 évesen jelent meg az első három versem, az újvidéki Pionírújságban: Lepke, Tavasz, meg ilyenek. Ezek, persze, irodalmi utánérzések voltak, az akkori közízlésnek megfelelő rímes verselésben. Összegyűlt egy füzetnyi vers, és az osztályfőnöknőnk férje, Gál László, az akkor már neves költő, elolvasta őket. Vállveregetős biztatást kaptam tőle. Ezután néhány év szünet következett, majd 14 éves koromban egy író-olvasó találkozón személyesen, élőben is láttam egy költőt, Fehér Ferencet.
Hatással volt rád? > Láttam, hogy ő is „emberi lény”, aki arról beszélt, hogy az apró dolgok megfigyelése is kifejezheti a világot. 1959-ben, 17 évesen megírtam szabadvers zsengéimet. Harminc évvel később Rilke: Levelek az ifjú költőhöz c. írása tett rám hasonló hatást. 1962-ben a patinás múltú Híd folyóirat, valamint az Ifjúság hetilap mellékleteként megjelenő Symposion oldalaira kerültem. Nagyon gátlásos voltam, minden versemet postán küldtem be. Szinte senki sem ismert személyesen, a nevemről azt hitték, hogy álnév. A Symposion alkotói légköre, és főleg Tolnai Ottó személyes hatása szellemi-lelki injekcióként hatott rám – itt tudtam először megszabadulni írói gátlásaimtól.
Az első versköteted, a Ballada az ezüstbicikliről 1969-ben nagy szenzáció volt Jugóban, itthon és külföldön is. Avantgárd/népies költészet – közötte a legendássá vált UFO Party –, ultramodern vizuális arculat, és benne egy SNG bakelit, rajta a magyar fónikus költemények legelső csokrával. > A kötetet Kapitány László tervezte, az égkék fedőlapon egy ezüstös, szinte az égből lefelé zuhanó, kettőbe tört kerékpár látható. Az pedig, hogy kislemez is lett, Bada István [Bada Dada apja] segítségének köszönhető, aki a Forum könyvkiadói osztályát összehozta a lemezkiadó osztállyal... Akkor már rádiószínész voltam, és a szünetekben, a maradék szalagdarabokra hangkölteményeket vettem fel, technikus kollégáim segítségével. Nem akartam az akkor divatos New York-i beatnik költőket utánozni, hanem a magyar népköltészetet építettem bele verseimbe. Úgy éreztem, akkor mondok újat, ha a gyökerekhez fordulok. Ez nagy ellenállást váltott ki a kortárs vajdasági alkotók között: szememre vetették, hogy nem vagyok modern.
A neves magyarországi néprajztudós, Gunda Béla azt írta a német Fabula szakfolyóiratban megjelent tanulmányában, hogy ami Chagall a festészetben, az Ladik a költészetben... > Igen, ez kicsit helyre tette a dolgokat, a tanulmányt lefordították magyarra is, majd Bori Imre is elismerően írt a meseverseimről. Ezeket a prózaverseket a szerbek, horvátok, szlovének nagyon kedvelték. Furcsa módon az idősebb irodalmárok: Sulhóf József, Herceg János szintén szerették verseimet, utóbbi jóindulatúan „a vajdasági irodalom fekete bárányának” nevezett.
Hangköltészet? > Hangköltészettel a hatvanas évek közepe óta foglalkozom, és Király Ernővel, a zeneszerzővel és népzenekutatóval kötött házasságunk egész ideje alatt, sőt válásunk után is sok évtizedig szoros munkatársi és alkotótársi kapcsolatban voltunk. Külföldön számos irodalmi és hangköltészeti fesztiválon vettem részt, így pl. a nemzetközi Milanopoesia fesztiválon megismerkedtem többek között Lawrence Ferlingettivel is, aki egyik verseskötetében publikálta a hozzám írt versét.
Az „új művészeti gyakorlat”? > 1973-ban csatlakoztam a Bosch+Bosch művészeti csoporthoz. Itt tovább folytattam hangköltészeti és vizuális költészeti, valamint performansz és mail art tevékenységemet. A balatonboglári kápolnatárlatok utolsó évében[11] én is ott voltam.
Kísérleti színház? > Az Újvidéki Színház színésznőjeként lehetőségem adódott egy monodrámát elkészíteni. Jancsó Miklóst kértem fel Tolnai Ottó Bayer aszpirin című szövegét pódiumra álmodni. Ennek a szövegnek színpadi megvalósításában Jancsó alkotótársának, Banovich Tamásnak sokat köszönhetünk.
„Az a hír járta rólam, hogy Újvidék főterén, teljesen meztelenül, egy ezüstbiciklin karikáztam végig” – írtad magadról 1994-ben. Erotika? > Sok mendemonda, álhír terjedt rólam már a hatvanas évektől kezdve, és terjed a mai napig is. [kacag]
Slavo Matković
TIZENKETTES SZÁMÚ SZEMÉLYISÉG[12]
SZERETI A MŰVÉSZETET
SMINKET
ÉS EZÜST BICIKLIT
RÉGEN ISMERJÜK EGYMÁST
EGYSZER ÖSSZETALÁLKOZOK VELE
SZABADKÁN A VÁROSHÁZA ELŐTT
Ő FELKIÁLT
MICSODA MEGLEPETÉS
GYERE ISZUNK EGY TEÁT
AKKOR AZT MONDTAM NEKI
ISTENEMRE KATI
TE EGY KLASSZ CSAJ VAGY
PEDIG TUDTAM
HOGY KIS PIROS BULDÓZERT REJTEGET
A SZOKNYÁJA ALATT
Magyarországi fogadtatásod? > Az én áttelepülésemet Magyarországra az ismert jugoszláviai háború, valamint a családi körülmények és a környezetemben uralkodó gyűlölködésre uszító hangulat idézte elő. Tudtam, hogy itt majdnem mindent elölről kell kezdenem. Ötvenévesen újrakezdtem mindent, hogy majd egy idő múltán ott folytathassam alkotói tevékenységemet, ahol Jugoszláviában abbahagytam. Meglepetésemre, nem volt többé gond verseim publikálásával.
Fónikus performanszok? > Magyarországon folytathattam közös alkotói tevékenységemet Szkárosi Endrével és másokkal, így lettem a Spiritus Noister zenei csoport tagja. 1995-től aktívan részt vettem az Opál Színház munkájában, velük készítettük el a Tündérbordák, a 2000 ütés, a Balkán Expressz rituális performanszokat. Magyarországról újra utazhattam külföldre, azóta is számos fellépésem és kiállításom volt és lesz a közeljövőben is. Példának a DOCUMENTA 14-et említem, melyben mindkét műfajban bemutatkozom 2017-ben Kasselben és Athénben.
Az indiai utazás? > 2014-ben Navjot Randhava Nivvy indiai színésznő eljött hozzám tanulni. A workshop idején annyira fellelkesült, hogy felkért, rendezzem meg és segítsek egy történelmi szöveggyűjtemény alapján általa írt monodráma színpadra állításában. Ebből végül zenés színpadi mű lett, eredeti punjabi nyelven és zenészekkel, Punjab tartomány fővárosában, Chandigarh-ban, az ottani Művészeti Akadémia támogatásával.
Emigránsok és menekültek? > Emigráns és menekült témában megrendítően szép költői performanszot adtunk elő 2015-ben a Gödörben, az Opál Színházzal, melynek Koponyatörésben volt a címe. Domonkos István 1971-es, Kormányeltörésben című, „gastarbeiter” hosszúversét adtuk elő, Bárdos Deák Ágnes, Falcsik Mari, Sőrés Zsolt és Triceps fónikus-zenei kíséretében. Egerben és Göteborgban a Tranzit Zoonperformanszomat mutattam be 2015-ben.
Grant for Peace? > A Lennon-Ono-békedíj villámcsapásként ért. Azóta sem tudok felocsúdni. Ez a díj óriási felelősséggel jár. Ono szavai szerint olyan kiváló művészeknek adományozza e díjat, akik konfliktusövezetben élnek vagy éltek, és életművükkel hozzájárultak és hozzájárulhatnak a békés együttélés megvalósításához. Az idén négy művész a díjazott Ai Wei Wei [kínai képzőművész és aktivista /1957, Beijing/Peking, Kína], Anish Kapoor [brit-indiai művész / 1954, Bombay/Mumbai, India], Olafur Eliasson [dán-izlandi művész /1967, Koppenhága, Dánia] és én. A díj mellé személyenként 25 000 USD jár, melyet a díjazott művész által megnevezett humánus szervezetnek utal a 2016 Lennon Ono Grant for Peace Award alapítvány. Én a magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek adtam. A díjátadás október 9-én lesz Reykjavikben.
Pest, 2016
Ladik Katalin
LÁTTAM A KUTYÁKAT
Kiemelkednek a fagyos földből,
öngyilkosok éjszakája ez.
A jég alatt egy egész világ van,
teremtés előtti pillanat.
Láttam a maszkot, mely földöntúli értelmet,
tökéletes harmóniát sugárzott.
Láttam a hegyeket, melyek nem hegyek már,
de heggyé lesznek újra.
Az ég kiszakadt a földből,
fehér ingben kutyák integetnek,
a föld alatt felvonít az arc nélküli isten.
TAVASZI LÓ HULLÁMZÁSA
A halál pillanata után, amikor még eleven árnyék
lassan suhant a réten, majd a kövecses mező fölött,
a halál ízétől még reszketve,
megállt, meglátta magát a tó tükrében:
– meglehet, csak most, egyetlen egyszer
és soha meg nem ismétlődő alkalom –,
mégsem kívánt újra megszületni,
nem akart a sötét szájból kizuhanni,
mely örök idők óta mosolyog.
BÉKA
Ez a tél egy végzetes tévedés volt.
A buborék-lét túl lassan szakadt fel.
Átvészeli a tavaszt a jótékony feledésért
megrepedt tükörben,
az emléktelenek magzatvizében.
Mire kifakad a nyár, óriás tüdő,
a tudás hordozója lesz ő is.
Nem ezért a halálért jött
megszületni halála után.
= Fűketrec. Bestiárium, Bp., Orpheusz, 2004.
[1] Mersz Klub, Pest, Csobánc u. 10. (utcai szuterén helyiség, barna vasajtóval) 2005–2023 között közel 400 művészeti programmal.
[2] Slobodan Milošević (1941–2006), Franjo Tuđman (1922–1999), Milan Kučan (1941).
[3] A Londonban élő Tena Štivičić 3tél c. drámája (2014) fekete komédia a javából. három meghatározó jugó történelmi dátum (1945, 1990, 2011) mellé-köré építi fel egy horvát család (nem konfliktusoktól mentes) privát történetét. Van az a családi asztal, ahol az ünnepek, születésnapok, lakodalmak, temetések alkalmával mindenki eszik és iszik. És sokat beszélgetnek: okoskodnak, vitatkoznak, nevetnek, káromkodnak. „Nem gondolnak kollektív, nem gondolnak privát.” (Domonkos István) De, mégis, egy intim közösség ez, bármi történjék is a külvilágban vagy az evilágban. Nagy szeretet, összetartás, békétlenség van közöttük, mint minden „rendes” famíliában. Három tél (zima), ami egyszerre a nevük és társadalmi-politikai helyzetük is. Nem lehet kiszakadni belőle. Mert minek is? – A darabot 2023-tól a pesti Radnóti Miklós Színház remek társulata játssza, teltházzal, Alföldi Róbert értő rendezésében. A szöveget (angolból és horvátból) fordította: Falcsik Mari és Triceps.
[4] CPg punk-koncert, Szeged, 1983. március 5. A csirkét konkrétan az Erdős Péter című dalukra tépték szét. A zenekar ellen ekkor már nyomozást folyt a rendszerellenes szövegeik miatt, hamarosan le is tartóztatták őket, és két év letöltendő börtönre ítélték hármójukat (az basszusgitáros még fiatalkorú volt, őt nem csukták le). A koncerten részt vett a Hunyadi fedőnevű ügynök, aki a jelentésében leírta az „esetet”.
[5] Szombathy Bálint, A Laibach és a Neue Slowenische Kunst: a sztárcsinálás mint nemzeti projekt, Fosszília, 2006/4.
[6] Josip Broz Tito beszéde, Split, 1962.
[7] Idézet Ladik Katalin Láttam a kutyákat c. verséből (2004).
[8] Ladik Katalin (Újvidék 1942) költő, író, képzőművész, performer. A cím idézet az ő verséből.
[9] Szentjóby Tamás, UFO. Résztvevők: Ladik Katalin, Dárday István, Dúl Antal, Roger Bentichou, Urbán Miklós, Erdély Miklós (Szentendre, 1968 májusa).
[10] Ladik Katalin, Élhetek az arcodon, Bp., Nyitott Könyvműhely, 2007.
[11] 1973, hangköltészet (Ladik Katalin, Pauer Gyula).
[12] Slavko Matković, Személyiségek a hetvenes években írt naplómból (részlet, Szabadka 1984), Triceps fordítása.
