János Emília: HAJNÓCZY PÉTER: A HANGYA ÉS A TÜCSÖK

Kutatószoba
János Emília: HAJNÓCZY PÉTER: A HANGYA ÉS A TÜCSÖK

„A régi meséktől bocsánatot kérek: /nem tetszik nékem a fösvény, irigy hangya /És inkább a kedves tücsökkel cserélek, /aki víg nótáját ajándékba adja.” (Gianni Rodari)

A mesék a valóság egyik leképezési formáját jelentik, a világ reprezentálására, értelmezésére szolgálnak. A mesék szórakoztatnak, ismereteket adnak át, segítenek eligazodni a mindennapi életben – és nem utolsó sorban ön- és világértelmezésre sarkallnak. Egyes mesék generációról generációra hagyományozódnak, egyrészt mert általános magatartásokat és igazságokat fogalmaznak meg, másrészt a történelem során az egyes közösségekben megbomló társadalmi egyensúlyt hivatottak korrigálni. Ennek persze vannak formális eszközei (mint a jogalkotás), de a mesék preventív funkciója szerint valamiféle norma szerinti életvitelt mutat fel a társadalom mikroszintű „építőköveinek”, az embereknek.

A görög Aiszóposz, a római Flavius Avianius vagy Phaedrus, a magyarországi reformáció korából Pesti Gábor és Heltai Gáspár, a francia La Fontaine, az orosz Krilov – a 20. századi magyar irodalomból Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Örkény István neve említhető a példázatos állatmesék témakörében. A legismertebbek természetesen Aiszóposz (Ezópusz) és La Fontaine fabulái – ezek szolgáltak a később keletkezett tanmesék alapszövegeiül. A fabula kitalált történetet jelentett az ókori antik irodalomban, szereplői antropomorfizált állatok. Egy tradicionális fabulától azt várjuk, hogy tanulságul szolgáljon – elősegítse személyiségünk fejlődését, olyan együttélési normákat (és kontrasztokat) fogalmazzon meg, amelyek alapján helyes, követendő életet érdemes és kell élni. A tanmese pedagógiai célzatú, valamilyen tipikus tulajdonságra alapuló, örök érvényű igazságot fogalmaz meg olvasója és hallgatója számára. A fabulákban nem konkrét személyekre, cselekedetekre hivatkozik a mesélő, inkább általánosításon keresztül, emberi tulajdonságokkal felruházott állatok bemutatásával lehet irányt mutatni. 

 

Tipikus (?) meseelemek

Az orosz formalizmus egyik kiemelkedő alakja, Vlagyimir Propp A mese morfológiája című nagyívű tanulmánykötetében részletesen kifejti, hogy a mesei alakok (legyenek azok állatok vagy emberek) tulajdonképpen nem a mesék szereplői, hanem mesei funkciókat betöltő karakterek. Az állatmesék, tanmesék esetében azonban nem kifejezetten funkciókról van szó: a szerzők olyan emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az állatszereplőket, amelyek az emberi életre vonatkoztathatók. Ebben az értelemben a tanmese metaforikus beszédnek is felfogható, ellentétben egyes, a reformáció korában keletkezett tanmesékkel, azok ugyanis gyakorta bővebben fejtették ki a mese értelmezését, mint ahogy magát a történetet leírták. 

Az orosz formalista mese morfológiai mintája tehát nem szolgált és nem is szolgálhat alapjául egy fabulának – ez teljesen egyértelmű, de mégis lehet tipizálni egyes jegyeket. A proppi mesék alapeleme a konfliktus, ami egy megrekedt állapotból indul ki, a hőst az ellenfél megjelenése hozza mozgásba. A varázsmese felépítése tematikus, meghatározott funkciók működtetik és viszik előre a történetet, a történetvitel azonban a tanmesére (általában) nem jellemző. Tipikus viszont, hogy van egy alapkonfliktus, amelyben valamilyen ellentétes erők, jellemek stb. feszülnek egymásnak. A fabulák hőseinél tehát nem a hiányállapot az indító motívum, hanem egy olyan feszültség, amely a mindennapi életből származik.

Milyen problémával állnak szemben Hajnóczy meséjének hősei? Felmerül a kérdés, hogy vannak-e egyáltalán hősei a fabulának? Egy varázsmesében a jó és a rossz harcáról lenne szó, a hős megannyi küzdelem után természetesen elnyeri méltó jutalmát – a királylány kezét, a fele királyságot stb. A tanmese viszont nem harcról, hanem a szembeállításról szól: a helyes és helytelen ütköztetésével az a cél, hogy a hallgatóval, olvasóval megértesse a követendő magatartás lényegét. Ilyen értelemben tehát nem jelölhetünk ki sem hőst, sem antihőst – a tanmeséknek szereplői vannak, egy-egy tipikus emberi tulajdonsággal felruházva. A fabulában szerencsés fordulatról sem beszélhetünk, mivel nincs kitűzött cél, amiért a hős megküzd. A szereplő adott, kész jellemként áll elő a mesében.  A megküzdés átvitt értelemben van csak jelen: a mese nem a szereplők küzdelmét mutatja be, hanem azt, hogy az adott korban a társadalmi együttélés során melyik létmód számít életképesebbnek. 

 

Ellen-tanmese

A hangya és a tücsök Hajnóczy Péter 1975-ös, Fűtő címet viselő kötetében jelent meg, a kisebb terjedelmű, Mesék sorozatban összegyűjtött néhány (tan)mese egyik eklatáns darabjaként. Talán Hajnóczy Péter is úgy gondolta, mint Rodari: bármilyen korábbi tanmese túlontúl elcsépelt, túl nyilvánvaló, csavarni kell rajta, hogy új értelmet nyerjen – ez az új értelem pedig a kommunista világ szemléletmódjában gyökerezett. Hajnóczy egy olyan fordulattal él, mely már a fabula címéből is kitűnik: parafrázisában nem a tücsök, hanem a hangya kerül előtérbe.

A tanmese értelmezése kérdések sorát generálja. A korabeli bölcsességet koronként újra kellene aktualizálni – vagy pedig minden időben és minden társadalmi rendszerben megfontolandók azok az életbölcsességek, melyeket a fabulák közvetítenek? Hajnóczy meséjében nem állatokat ruház fel emberi tulajdonsággal, hanem életstílusokhoz társít egy-egy emberi tulajdonsággal felruházott állatfigurát. „Ez a szél az ember csontját is átjárja…” A szöveg abszurditása, hogy bár a szereplők emberi formában jelennek meg, nevük köznevesített alakban szerepel, azaz nem rendelkeznek identitást jelölő saját névvel. Ez persze nem ok nélkül van így: a Hangya vagy a Tücsök tulajdonnév is megfelelt volna, de azzal túl személyessé vált volna az általánosítani akaró szöveg. A hangya naftalinszagú, leértékelésen vásárolt kabátot visel, feleségével szorgalmasan gyűjtenek egy komfortosabb lakásra, a tücsök pedig – valószínűleg a rendszeres étkezést kiváltva – egyik cigarettáról a másikra gyújt. A kabát kulcsfontosságú ruhadarab, ez jelképezi a télre való felkészülést vagy felkészültséget, másrészt a kabát minősége is fontos szerepet játszik. A hangya gondolt a télre, az előző szezon végén a Bizományi Áruházban vásárolt meleg holmit, a tücsök nem gondolkodik a jövőn: „Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába…” – jegyzi meg a hangya.

 

Alkalmas-e vajon arra a fabula, hogy a kommunista társadalom lenyomatává váljék? Erkölcsi értékek, normarend – konvencionális emberi tulajdonságok, cselekedetek, konzekvenciák: „Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben…” A hangya adomája idézi a korábbi fabulákban lefektetett általános életviteli útmutatót, de leírható általa egy koronként eltérő jellemrajz is. A „mások”-ra vonatkozó megjegyzés a hangyára mint egyénre irányul, ugyanakkor az egyénen túlmutató kifejezés – mindenki mást is érteni kell alatta, aki hangyamódon éli az életét. Politikai véleménynyilvánítás vagy a hagyomány továbbvitele – mennyiben fogható fel a tanmese egyúttal a rendszer kritikájának is? Tény, hogy a tanmese meglehetősen gúnyos hangvételű, olyan csattanóval, amely azon túl, hogy meglepetésszerű, mégis várható, hogy bekövetkezik – másként nem lenne értelme a fabula kifordításának már a címtől kezdve. A kérdésre a válasz, hogy egyszerre mindkettő és egyik sem. Ha a hagyományok továbbvitelére fókuszálunk, akkor az a palimpszeszt jellegéből adódóan, a parafrazeálás miatt teljesen egyértelmű – a mintát tehát mindenképpen a korábbi fabulák szolgáltatják. A tücsök és a hangyaparafrázisa ugyanakkor az adott társadalmi rendszerre megfogalmazott éles, átható kritika is, mivel azt az üzenetet közvetíti, hogy a kispolgári, gyűjtögető, átlagos, a normáknak megfelelő léttel az ember semmire sem megy.  Szintén korkritikának számít a kérdés, amit a kisember intéz a már „nagyemberré” vált társához. Hogyan lehet elintézni egy fontos ügyet? Ismeretség nélkül nem lehet egy átlagos embernek bármit soron kívül elintéznie. A fabulabeli szituáció terítéken kínálja a személyes ismeretségre tekintettel történő közbenjárást (ezáltal üzenet formában közvetíti a hangya véleményét az egész rendszerről).

Hajnóczy tanmeséje a korábbi állatmeséktől merőben eltérő parafrázis. A két állatfigura jelenvalóságában az általuk képviselt (évszázados, évezredes) értékek gyakorlatilag értéktelenné degradálódtak. Az átalakulás nemcsak az elértéktelenedett élet(minőség)ben, hanem az átlagember életének céltalanságában is megragadható. Ugyan, mi értelme hangyaként betagozódni a nagy tömegbe, senkivé és semmivé válni? A kispolgári lét egysíkúsága ugyanis anonimitásba süllyeszt.

 

Az arany középút

A Horatius óta élő erkölcsi tanács, az aurea mediocritas olyan életfilozófia, etikai norma, mely a kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes életvitelt tanúsító magatartásban (beleértve az érzelmi és materiális létet is) nyilvánul meg. A mértékletesség önmagunkra vonatkozóan, a saját cselekedeteinkre, körülményeinkre, de a minket körülvevő közösséghez mérten is követendő. A helyes értékrendbe többek között a család és a munka tartoznak, a helytelen, sokszor nélkülöző, de a nyilvánosság előtt csillogó „tücsök-lét” a nagy kilengésekről, szélsőségekről, bizonytalanságról szól: éhezés és dőzsölés, nagy társasági élet zenéléssel, ugyanakkor a mindennapokat egy magányos albérletben tengődve kénytelen tölteni.

A művészlét sűrített kifejezése a 19. századi művészregényeket idézi. A túlzásba vitt józanság, kiszámíthatóság, a „tucat-ember”[1] tömegébe való beolvadás boldoggá teszi az embert? A tücsök felfogható a mindenkori művész alteregójaként. Azonosítható-e a művészélet azokban az odavetett tárgyakban és magában a környezetben, mely a tücsköt körülveszi? Egyértelműen igen: a cigarettásdoboz, a zsibongó éjszakai társasági élet, ugyanakkor a csendes albérleti magány, és a minden évszakra „megfelelő” kabát – ahogy Cseh Tamás megénekli: „Rajtammaradt télikabát.” Vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy a középszerű élettel ellentétben a művészi identitás hirtelen elismertségre tegyen szert? Valljuk be: elhanyagolható. Hajnóczy fabulája olyan kiábrándult szemléletet tükröz, melyből kitűnik a kiemelkedés lehetetlen volta, ám ha az mégis bekövetkezne, az arany középszer szerint élők megvetése, irigysége szinte biztosra vehető.

A La Fontaine-nek címzett üzenetben az anyagi valóságban való létezés unalmas egysíkúsága és a váratlan szellemi felemelkedés, kiemelkedés lehetősége közötti feloldhatatlan feszültség tükröződik. A vulgáris megnyilvánulás nemcsak annak szimbóluma, hogy azt az életmódot, amit a hangya (a fabulának megfelelő módon) szerepben, elvárások mentén követ, nem érdemes folytatni, hanem annak is, hogy a zsinórmérték szerinti élet középszerű, megmarad a valóság semmitmondó átlagában. A tanmese általánosságban nem kordokumentum, hanem példázat, de Hajnóczy éppen ennek megcáfolásával teszi az ellen-tanmeséjét a fabula mint műfaj fricskájává, paródiájává.

 

Felhasznált irodalom:

 

[1] Szinnyei Ferenc, Ambrus Zoltán, Itk., 2018/3–4,

  http://epa.oszk.hu/02500/02518/00040/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1918_03-04.pdf (2020.01.16.)