Ha már egy balatonfüredi folyóirat online felületén jelenik meg a beszélgetésünk, kicsit provokatívan – hiszen Te „odaátról” származol – hadd kérdezzem meg: hogyan tekintesz a „délpartiságodra”?
Szerintem amióta a Balaton létezik, azóta zajlik ez a játék az északi és a déli part lakói között. Ismerem az összes ehhez kapcsolódó mondást („a déli partban az a szép, hogy látszik az északi” stb.), én azonban ezzel kapcsolatosan inkább azt mondanám, hogy ha a Balatonnak a kultúrtörténetét vesszük, a tizennyolcadik század volt Keszthelyé, a tizenkilencedik Balatonfüredé, a huszadik pedig Siófoké, ahonnan én is származom. Ezt persze mindenki véleményezheti, irodalomtörténeti szempontból azonban Siófoknak nagyon fontos szerepe volt a huszadik században. Ott van például a Vitéz panzió, ahol rendszeresen nyaralt a Karinthy család, sőt maga Karinthy Frigyes abban az épületben halt meg 1938-ban. Vagy említhetem a Hozbor vendéglőt, ahol Rejtő Jenőtől Hunyady Sándorig nagyon sokan összejártak kártyázni-beszélgetni. De beszélhetünk a ma mindenki által csak Krúdy-villaként emlegetett épületről, ahol az író többször megfordult egy bizonyos fiatal hölgy miatt. Jókait mindenki Füredhez köti, pedig utolsó néhány nyarát már Siófokon töltötte. Valamiért szokás többet tudni az északi partról, pedig nagyon gazdag kulturális öröksége van a délinek is. Természeti szempontból is elmondható, hogy mivel a Kádár-korszakban Somogy erdei elzárt területek voltak, ezért ma sokkal több kinccsel, felfedezni valóval bír, míg a Balaton-felvidéket már az utolsó kanyarig feltérképezték és betáblázták. Anélkül tehát, hogy belemennék holmi versengésbe, arra buzdítok mindenkit, látogasson el a Balaton déli partjára is!
Mégis elszármaztál onnan…
Igen, azóta sem tudom, hogyan követhettem el ekkora hibát.
Ez véletlenszerűen alakult így, vagy tudatos lépés volt a részedről?
Amikor megnősültem, sokat hezitáltunk, hogyan tovább, és végül Pécs tűnt olyan szempontból izgalmasnak, hogy nem jellemezte sem a fővárosnak a számomra túlzó őrülete, sem a kis települések szűkösségéből fakadó nehézkedése. Ráadásul volt egy-két kapcsolatom is már Pécsett, állás is alakult, úgyhogy belevágtunk az ismeretlenbe. Ettől függetlenül a Balatont sosem engedtem el, most is van ott lakásunk, rendszeresen visszajárunk az ottani barátainkhoz, de tény, hogy nem adatik meg az ottani mindennapok élménye, hanem csak látogatóként fordulok meg a tónál, miközben mégis otthon vagyok.
Honnan származik a történelem és a teológia iránti érdeklődésed (elvégre ezt a két szakot végezted el az egyetemen)?
Igen, aztán meg irodalomtudományból doktoráltam. Amikor kijártam a középiskolát, szándék híján nem jelentkeztem egyetemre. Három évig dolgoztam számomra teljesen idegen területeken (pl. építőipar), és kellett is ez az időszak, hogy belássam, én ennél többre vágyom, és tanulni szeretnék. Mindig is érdeklődtem a történelem iránt, az irodalmat pedig imádtam, mégsem kívántam hivatalos formában tanulni. Arra inkább amolyan szerelemként tekintettem, és nem akartam, hogy egyetemi korlátok, tantervi keretek közé kerüljön, hanem szerettem volna megtartani magamnak. Mivel az egy szak kevésnek tűnt, eredetileg a németre gondoltam, de az akkor valamiért nem indult, így jött képbe a teológia. A filozófia mindig is izgatott, és azt gondoltam, remekül párba lehet állítani a teológiát a történelemmel, és azóta sem bántam meg ezt a döntést. A teológia-történelem-irodalom hármassága nagyon komplex képet, világlátást ad számomra. A keresztény hit iránti elköteleződés amúgy is fontos része az életemnek.
Ezt a fajta ízig-vérig humán beállítottságot otthonról hozod?
(Nevet) Nem. Édesapám műszaki ember, de könyvek mindig voltak otthon, a szüleim mindig olvastak. Nem büszkén mondom, csupán tényként közlöm, hogy sosem mentek a reál tantárgyak.
Akkor elég messze esett az alma a fájától…
Igen, bár a saját gyermekeim esetében vegyes a kép: a legnagyobb a nagyapai vonalat képviseli, a középső, aki formatervezőnek tanul, amolyan átmenetet képvisel, és inkább művészi vénája van, a legkisebb pedig teljes mellszélességgel a történelem mellett kötelezte el magát.
Ha nem volt ilyen értelemben elő- vagy példaképed otthon, kik voltak a mentoraid, akár élők, akár holtak?
Ez érdekes kérdés, középiskolásként ugyanis öntudatlanul faltam mindenfélét, ami csak a kezembe került. Van egy általános iskolai osztálytársam, Gyöngyösi Zoltán, akivel azóta is barátok vagyunk. Végzett jogász, szóval nincsen hivatalosan köze az irodalomhoz, mégis az irodalom és a történelem megszállottja, akárcsak én. Mindketten formálói, nem csak befogadói voltunk az irodalomnak, s ez végképp összehozott minket. Megindult közöttünk valami természetes, mégis játékos vetélkedés a másik „legyőzésére”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hétről hétre készültünk újabb és újabb szellemi csemegékkel, amelyekkel el akartuk kápráztatni a másikat. Ez olyan inspirációt adott, amelynek eredményeként elképesztő sebességgel haladtunk előre az „önképzésben”. Vitáztunk, érveltünk, olvastunk, írtunk, irodalmi kört szerveztünk, ízlelgettük a művészet minden ágát. Ezt a folyamatot tekintem amolyan iskolának, ami a mai napig nem ért véget. Őrá tekintek amolyan inspiráló emberként, ami fordítva is elmondható. Ami pedig a klasszikus képződésemet illeti, elmondható, hogy időről időre voltak olvasási korszakaim. Egy időben (hosszú évekig) csak tizenkilencedik századi irodalmat voltam hajlandó olvasni, ami talán avíttnak hangzik, én mégis imádtam báró Eötvös József Magyarország 1514-ben című nagyregényét a maga ezeroldalas terjedelmével és nyelvezetével, vagy éppen Thomas Hardy sűrű, fájdalmasan realisztikus írásait. Aztán ez elmúlt, és ráálltam a huszadik század magyar irodalmára, és újabban a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek hazai termése izgatja a fantáziámat. Mivel pedig immár több mint két évtizede Pécsett élek, nagyon akarom érteni a helyi irodalmat, ami hihetetlenül gazdag. Hullámzóan, vissza-visszatérő jelleggel mindig jelentkezik egy-egy írógeneráció a városban, amit felettébb érdekesnek találok. Valószínűleg sokaknak semmit sem mondanak az olyan nevek, mint Bárdosi Németh János, Galsai Pongrác, Rajnai László, Várkonyi Nándor vagy éppen Lovász Pál és társaik, akik nyilván amolyan irodalmi aprószentek, engem mégis érdekelnek. Ezek mellett voltak olyan szerzők is, akik amolyan tartópillérek az életemben, és akár személyes ismeretségen, akár olvasmányélményen keresztül elkísértek vagy új irányt adtak. Ilyen volt Garai István, akit szintén nem szokás ismerni. Perifériás költőként a Kádár-korban latin-magyar bilingvis kötetei jelentek meg, pápai kitüntetésben részesült, a Petrarca-díj ezüst babérkoszorúját is megkapta Franciaországból, versei jelentek meg a gimnáziumi tankönyvekben, még sincs fogalma senkinek arról, hogy ki is volt ő igazából. Amikor Pécsre kerültem, még élt a két „nagy öreg”: Tüskés Tibor és Bertók László. Előbbi a szigorú ítész és irodalomtörténész volt, utóbbi egy nagyon modern költő, aki a nyolcvanon túl is képes volt megújulni, mégis mindketten adtak egy irányvonalat a gondolkodásomnak. Mestereimnek tekintem őket. Később egymásra találtunk Kalász Mártonnal, aki szintén erős szálakkal kötődik Pécshez, sőt a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumához is, ahol évtizedeken át tanítottam. Őt tartom a közelmúlt magyar irodalom egyik csúcsának. Gondolkodásmódja, személyisége, alkotói attitűdje, különleges szórendű írásai, mind-mind nagyon az enyémek. Talán az is érdekes, hogy inkább az idősebbekre találtam rá, nem a kortársakra. Egyszer meg is jegyezte valaki, hogy gyakorlatilag „temetkezési vállalkozó” vagyok, amiért ilyen öregekkel foglalkozom, de én ezt sohasem így éltem meg. Sokkal inkább a Tüskés-féle nagy irodalmi kézfogássorozat gondolatkörébe csatolnám ezeket a kapcsolataimat. Ráadásul az sem igaz, hogy nem érdekelnek a maiak, csak ezek az öregek egy-egy újabb világot nyitottak számomra, amiért a mai napig hálás vagyok nekik. És nagyon hiányoznak, mert sajnos már mindannyian elmentek. És persze jöttek helyettük újak, fiatalabbak, akikért szintén nagyon hálás vagyok, mint például Halmai Tamás vagy Iancu Laura, akikkel évekig koptattuk a pécsi Walzer Kávéház küszöbét.
Azért sem igaz, hogy csak az öregek érdekelnek, mert tanár is vagy…
Igen. Akár azt is mondhatnám, hogy a két szélsőértékkel foglalkozom: a kimenő idősebb generációval és a bejövő újakkal.
Egyébként hogyan határozod meg magad elsődlegesen: tanár vagy író?
Számomra nincs sorrend a kettő között, hanem inkább mellérendelő alapállásról van szó. Nyilván a jelenlegi munkakörömben, az MCC vezető oktatójaként inkább tanár vagyok, mint író. Mindkettőt teljesen a magaménak érzem, csak hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Íróként is tanárnak gondolom magam, annyi különbséggel, hogy a gondolataim nem elhangzanak, hanem rögzítésre kerülnek. Nem működik egyik a másik nélkül. Ez abban is tetten érhető, hogy már kétszer is belevágtam diákokkal közösen szerkesztett irodalmi folyóiratba, ami véleményem szerint a két hivatás találkozása. Még a 2000-es évek elején az Irodalmi Páholycímű folyóiratot készítettük pécsi diákokkal. Három-négy évfolyamot is megélt, és országos lappá nőtte ki magát, ahová bárki szívesen küldött írást. Játéknak indult, mégis komoly vállalkozás lett belőle. Újabban pedig a KárPit című irodalmi, művészeti folyóiratért felelek, amely most kanyarodott a harmadik évfolyamába. Ezt a kezdeményezést az teszi izgalmassá, hogy a Kárpát-medence minden tájáról származnak a szerkesztő diákok, ilyen értelemben nem kötődik egy konkrét településhez, hanem az intézmény fogja össze őket. Ez másfajta kihívást jelent, mert némelyikükkel mindössze egyszer találkoztam személyesen, mégis óriási élmény ezt a sok, különféle kultúrkörből érkező, kreatív fiatalt egybeterelni.
Ha már folyóiratszerkesztés: igen fiatalon, 1992-ben jelent meg az első publikációd. Ennek kapcsán az érdekelne, milyen érzés volt nyomtatásban látni a saját neved (talán a rendszerváltás idején ennek még nagyobb súlya volt), illetve mennyiben érzed másnak a mai helyzetet.
A már korábban említett Gyöngyösi Zoltán barátommal való vetélkedésnek az is a részét képezte, hogy nemcsak „dumáltunk” róla, hanem „csináltuk” is az irodalmat; azaz nemcsak olvassuk, hanem mi magunk is hozzáteszünk valamit. Ennek értelmében mindenfélével próbálkoztunk; pályázatokon indultunk, hogy lássuk, milyen helyezést érünk el, de létrehoztunk egy irodalmi kört Siófokon tizenvalahány taggal, sőt szakkört is szerveztünk általános iskolás gyerekeknek. Ebbe a folyamatba illeszkedett a publikálás is, és ennek megfelelően kerestük a lehetséges fórumokat. Nyilván akkor óriási élmény volt nyomtatásban látni a nevemet, pedig ma már nem is emlékszem, ez hol valósult meg először, talán a helyi lapban, a Szapudi András szerkesztette Hazánkban. A lényeg, hogy halálosan komolyan gondoltuk, és ma is vallom, hogy nem lehet csak úgy „írogatni”. Ez mégis mit jelent? Én nem tudok nem írni. Egyfajta belső feszítést érzek. Ugyanakkor hozzáteszem – bármennyire is furcsának tűnhet –, ha megjelenik egy-egy írásom vagy könyvbemutatóra invitálnak, szívesen elmegyek és beszélgetek, mégis újra kell olvasnom, mit írtam két-három évvel korábban. Mert elsősorban nem azért írok, hogy elolvassák, hanem azért, mert ki kell írnom magamból. Nyilván jólesik, ha kapok visszajelzést, de nem ez motivál elsődlegesen. Viszont, ha már egyszer megírtam, értelemszerűen elküldöm valamelyik folyóiratnak, hogy lezárjam magamban a történetet, és ezzel el is felejtem az egészet.
Ezt a fajta szemléletet próbálod átadni az általad patronált diákoknak is?
Érdekes, hogy azok a 15-16 éves gyerekek, akikkel dolgozom, és akik már a jelenlegi digitális környezetbe születtek, fel sem merült, hogy ne nyomtatott formában adjuk ki a lapot. S bár sokan temetik a könyveket és a lapokat, mégis a legfiatalabbak is érzik: az valahogy más. Semmi baj az online tér adta végtelen lehetőségekkel, az emberek mégis szeretik kézbe fogni a végterméket, és látni nyomtatásban a nevüket. Nem képernyőn. Pedig akikkel dolgozom, képernyők előtt élnek. Nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlik majd.
Végül hadd érdeklődjek, van-e esetleg saját, készülőfélben lévő anyagod is.
Két kéziratomat is elfogadták már, és talán az idei évben meg is jelennek. Az egyik várható kötet összegyűjtött recenziókat, esszéket, beszélgetéseket tartalmaz, a másikkal viszont – tudtommal – új műfajt teremtek. Kerti esszémeditációknak neveztem el őket, mert egyszerre van jelen bennük a kert, a teológia, a filozófia és az irodalom. Kertes házban lakom, és a pihenés gyakran abból áll, hogy kimegyek „kapirgálni”. Nincs semmi haszonnövényem, csak fű és mediterrán vegetáció, mégis szoros kapcsolatom alakult ki a kerttel. A meglévő irodalmi-filozófiai-teológiai érdeklődésem pedig összekacsolódott ezzel a kis mikrokörnyezettel. Így kezdtem el rövid, legfeljebb egy-két oldalas esszéket írni, amelyek a kert színeivel, illataival, a napszakok váltakozásával, a víz különféle formáival (tó, eső, locsolás), a kövekkel, satöbbi foglalkoznak. Ahogy a szerzetesek napirendjét az egymást követő imaórák határozzák meg, úgy rendeztem el én is az egyes szövegeket aszerint, hogy a hajnali, a reggeli, a délelőtti, a délutáni, az esti, vagy éppen az éjszakai kertről szólnak-e. Egészen mostanáig valamennyi írásom előbb folyóiratban jelent meg, és csak később rendeztem azokat kötetbe. Ezeket azonban nem akartam külön-külön közzétenni, mert úgy éreztem, együtt fognak igazán hatni. Marsai Ágnes tervezte a borítót, valamint egy-egy karakteres növényről készített grafikát is készített az egyes napszakokhoz. A kötet címe is ezt tükrözi: Grafit és fűszál. Ettől függetlenül kísérletező kedvemben vagyok mostanában. Nem titok, hogy alapvetően prózaíró vagyok, készülőben van egy speciális novellás kötetem is, de erről egyelőre még nem mondanék semmit, viszont nemrég elővettem néhány lappangó versemet, amelyekből négy összetartozót elküldtem egy folyóirathoz, és kiderült, hogy szívesen közölnék is. Szó sincs arról, hogy ezzel költővé váltam volna, nincsenek is ilyen irányú ambícióim, inkább egy hirtelen jött ötletből származó újszerű élmény az egész. Most mégis nagyon jó érzéssel tölt el, s alig várom, hogy nyomtatásban lássam őket.
