Intertextuális irónia a Maszat-hegyen
Irónia és mintaolvasók
A 21 évvel ezelőtt kiadott Túl a Maszat-hegyen című verses meseregény újraolvasásának[1] jó apropója lehet a 2023-as folytatás, a többszöri olvasás céljául pedig jelen esetben – a barthes-i plurális olvasás[2] előnyeit szem előtt tartva – az irónia alakzatainak megfigyelését választottam. Interpretációim fókuszába az ambiguitással és hiperbolával gyakran kéz a kézben járó iróniának a néha evidens, néha rejtőzködő működésmódját és esetleges rétegződéseit állítottam, tehát annak detektálását, hogy hogyan és milyen szövegkörnyezetben jelenhet meg, felbukkanása milyen módon függhet az intertextualitástól, a szöveg kettős kódolásától, a kontextus mely elemei torzíthatják el a jelentést az ironikus olvasat irányába, valamint hogy az alakzat felismerése milyen fajta olvasói hozzáállást, kompetenciákat igényelhet. A Túl a Maszat-hegyen metanarrativitása és transztextuális kapcsolatai révén nyer olyan szövegértelmezési többletet, amely a különböző olvasatok, a multiplikált befogadás lehetőségét teremti meg. Témája, nyelvi humora, zeneisége által szól a gyerekolvasóhoz, másrészt a közös tudás felmutatásával a felnőtt olvasót szólítja meg, aki az adott műfajhoz, formai hagyományokhoz kötődő ismeretei révén, valamint a felismert pretextusok által juthat aktív befogadói élményhez. Umberto Eco Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei című tanulmányában[3] különválasztja a metanarrativitás, a dialogizmus, a kettős kódolás és az intertextuális irónia textuális stratégiáit, és bár a kettős kódolás jelenségét összefüggésbe hozva az intertextuális irónia megjelenésével, kapcsolatot létesít a két fogalom között, alapvetően mégis – a szövegek befogadói oldaláról vizsgálva a témát – e két jelenség eltérő működésének leírására fókuszál. Fontos különbségként emeli ki, hogy az intertextuális irónia megválogatja olvasóit, szemben a kettős kódolással, melynek lényege, hogy a nagyközönséget is képes megszólítani. A két fogalom elválasztása mégsem annyira éles, hiszen Eco maga is elismeri, hogy az intertextuális irónia használata nem rekeszti ki a felkészületlenebb olvasókat akkor, amikor a kettős olvasat lehetőségét teremti meg, és habár nem mindenkinek ajánlja fel egy másik olvasat lehetőséget, de a szöveg ‘naiv szemmel’ is élvezhető. Eco a kettős kódolás érzékelése és befogadása szempontjából háromféle olvasót képzel el. Van olyan olvasó, amelyik a stíluseszközök keveredése miatt hagyja abba az olvasást, van, akinek tetszik az eltérő kódok egymás mellett szerepeltetése, és van, aki az utalások megfejtése nélkül is élvezettel olvassa a szöveget. A kódkeverés szempontjából viszont többféle szöveg képzelhető el, hiszen az alkotóelemek és a kódok vegyítésének milyensége erősen befolyásolhatja a mű befogadhatóságát. A kódokat finoman, néha alig észrevehető módon keverő Varró és a „fékezett habzású” Kukorelly talán könnyebben olvasható, mint „azok a Garaczi-szövegek […], amelyek az irodalmi magasregiszterek és a populáris diskurzusok radikálisan viszonylagosító »újrakeverésével« hozták zavarba vagy ejtették kétségbe a művelt publikumot (Nincs alvás!)”[4] Mindenesetre feltételezhetünk egy szűkebb, ‘kiváltságosokból’ álló csoportot ‒ hiszen „aki ért a kacsintásból, kiváltságos viszonyba kerül a szöveggel”[5] ‒, és egy olyan befogadóréteget is, akik átsiklanak az idézetek felett, nem dekódolják az utalásokat, így a szöveg ironikus modalitása rejtve maradhat előttük.[6] A hermeneutikai szöveginterpretáció az irónia létezését, a szerzői intenciótól függetlenítve kontextusokhoz, viszonylatokhoz köti, Gadamer az írott formában létező irónia felismerésével kapcsolatban egyfajta „előzetes kommunikatív megegyezés”-ről és „uralkodó egyetértésről” beszél.[7] Ha az intertextuális iróniát a Túl a Maszat-hegyen vonatkozásában vizsgáljuk, akkor már egy narratológiai aspektusból is kiemelt pozícióban, a befogadás szempontjából kitüntetett helyen,[8], az Ajánlásban és az Előszóban fellelhetjük a kétféle mintaolvasó megszólítását, játékba invitálását.
AJÁNLÁS
„Te vájt fülű, pufók barátom,
Eléd teszem le könyvemet,
Segítséged nélkül belátom,
Léhább lett volna, könnyedebb;
Állt volna rajtam trécselőske
Regényem nem szól semmiről se,
Ám – mitől elmém ódzkodik –
Kifundáltál egy jó sztorit.
Olvasóm, ha nem vágja könyvem
Sutba, alig hogy belekezd,
Neked kell hát hogy megköszönjem
Ajkam rebeg, hull, potty a könnyem
Köszönöm szépen neked ezt.”[9]
A Maszat-hegy felütése, az Ajánlás első sora egy vájt fülű olvasót szólít meg, és bár ez a közvetlenül a befogadó felé forduló megszólítás a történet kitalálójának, Teslár Ákosnak szól, a név akrosztikonos rejtésével (legalábbis az akrosztikon felfedezéséig vagy a kilencedik sorig, ahol megváltozik a személyjelölés) általánosabbnak érzékeljük a szöveg aposztrofikus címzettjét. A későbbiekben az elutasító, könyvet sutba vágó befogadók említése ‒ akiket feldühíti a semmiről sem szóló szöveg ‒ az Anyeginnel és a verses regény[10] műfaji hagyományaival teremt kapcsolatot, egy olyan műfajjal, amely az irodalmi- és önreflexiók, a konvenciók autoritásának megkérdőjelezése által maga is az „irónia alakzata.”[11]
Az Ajánlást követő Előszó a gyermek olvasókat szólítja meg. A Túl a Maszat-hegyen műfajából adódóan is kézenfekvőnek tűnhet,[12] a gyermek befogadókat naiv olvasónak tekinteni, azonban nem kizárható a fiatalabb korosztály vájt fülű mivolta sem, hiszen az iskolás olvasónak frissebb emlékei is lehetnek arról az irodalmi anyagról, amelyből az utalások egy része származik, valamint lehetséges, hogy ez a korosztály a felnőtt befogadóknál eredményesebben interpretálhatja a szövegben található populáris kultúra kódjait. Az Előszó, fordítva az önreflexió modalitásán, a mű leszólása, kicsinyítése helyett hetyke öndicsérgetésbe kezd, a bahtyini familiáris vásári beszéd hetvenkedő stílusában.
„Kedves kis olvasók, sziasztok,
Elmondok nektek egy mesét
Hogy príma lesz-e? Hó, mi az hogy!
Vagy azt mondjátok, hetykeség
(Mi nem használ szavunk becsének),
Hogy így dicsérgetem? Bocsánat,
Dehát azt mégsem mondhatom,
Hogy uncsi lesz, és rossz nagyon.
Hisz akkor, lássátok be, kölkök,
Félbehagynátok már emitt
E kis mesét, amit pedig
Direkt a számotokra költök.
Szóval, hogy jó-e, rémes-e?
Maradjunk annyiban: mese.” (9.)
Az Ajánlás és az Előszó e két strófája szinte tükörképszerűen strukturálódik: megszólítás, a leendő mű tulajdonságainak bemutatása, az olvasók várható elutasító reakciójától való félelem, és az annak kivédésére tett kísérlet előadása. A strófák eltérő modalitása különböző műfaji kódok megidézésével együtt jelentkezik, az Ajánlásban a könyv, regény és sztori szavakkal definiálja művét, ezáltal a regény műfaji kódjait aktiválja, egyúttal azonban el is távolítja önmagától e kódokat azáltal, hogy Teslár szerzői közreműködését állítja a fókuszba.
Ellenben az Előszó első strófájában négy alkalommal ‒ egyszer intarziaként ‒ fordul elő a mese műfajjelölő szava, miközben a narrátor saját szerzőségére, alkotómunkájára és a verses formára olyan módon („Direkt a számotokra költök”) utal, hogy e műfaji kódokat szinte hozzá is rendeli megszólított mintaolvasóihoz.
A ‘felnőtt’ mintaolvasóval – akinek megszólítása nem olyan közvetlen és egyértelmű, mint a későbbiekben is sokszor aposztrofált (olvasócskám, kis olvasóm/olvasóim) gyermek mintaolvasóé – való kapcsolattartás fő terepe tehát a Bahtyin által a regényhez, prózához rendelt kétszólamúság[13] is lehet, mely kétszólamúság az idegen szólam betörésével, az irónia által nyilvánulhat meg. Ez a két befogadói pozíció természetesen nem határolódik el teljesen egymástól, a szövegek hangzósságából, ritmikájából adódó élmény közös lehet, működésbe léphet az a távlat-játék, amely Lapis József meglátása szerint a gyerekirodalmi szövegeknél az esztétikai tapasztalat forrása lehet, hiszen a felnőtt olvasót is elvarázsolja a szövegek szabályos ritmusa, zeneisége, játékossága, és ezáltal gyermeki állapotba kerül, úgy, hogy nem adja fel közben a felnőtt befogadói pozícióját sem.[14]
Irónia és intertextualitás
Kulcsár Szabó Ernő Varró költészetében az iróniát a klasszikus modernség esztétizált líramodelljéhez való viszonyulás kapcsán említi, ahol az ironikus hang, mintegy rejtett kapcsolódási pontként, ahhoz a nyelvi emlékezethez köti a szöveget, amelytől az egyidejűleg el is távolodik a szemantikai destabilizálódásai révén. A Varró szövegeiben jellemzően előforduló grammatikai játék, miszerint a kontextus függvényében a szöveget egyszerre olvashatjuk referenciálisan és figurálisan is, a szövegközi utalásokkal kiegészülve ironikus modalitást is nyerhetnek.
„Balra zsírpacni, jobbra tintafolt,
Sőt még az égre is fölnézve mintha…
»Ó, jaj, setét pacák közt ring a hold!
Mindjárt befolyja őt az égi tinta!« –
Kiáltott fel az Egyenes ijedten.
És rásötétedett barátainkra.” (75.)
A tercinákban íródott hatodik fejezetben a tinta/tintafolt szavak szervezik a jelentések kettős tartományát. Az idézőjelbe tett részt először jelölt intertextuális utalásnak is vélhetjük, majd a továbbolvasás során derül ki, hogy az egyik szereplőnek, Egyenesnek, a szavait halljuk. A jelentés ingadozik a referenciális (valódi tintafoltok, pacák) és a figurális jelentés (sötétedés, elsötétülő égbolt) között, a mintha kötőszó a figurális irányba mozdítaná a jelentést, a pacák és tinta szavak, valamint a szövegbeli kontextus, miszerint a pacák ellepik az egész vidéket, mindent belepnek, pedig a referencialitás irányába. Az égi jelző ilyenformán egyaránt állhat helyhatározói szerepben (égen lévő jelentéssel) vagy egy metaforikus szószerkezet (égi tinta = elsötétülő égbolt) tagjaként. Kovács András Ferenc Friss tinta, tinta, tinta című verse – az archaikus szóalakkal és az éji (fekete) jelzővel Zrínyi allúziók felé is nyitva a jelentést – szintén működésbe hozza a tinta szó referenciális és figurális tartományait, valamint a tinta–inga szóalakok asszociációs játékként a ringó, hintázó mozgás képzetét is.
„Papírdarabkán pacni
Föloldja fent a holdat
Az éji tentaoldat
Folt szunnyad így az irkán
…
Álmában ring az inga
Szivárgó ritka tinta”
A Maszat-hegy szövegrészletében kétféle iróniát is érzékelhetünk. Az ironikus modalitás létrejöttének egyik szervezője lehet az, hogy a setét, ring a hold, égi tinta kifejezések megidézhetik és a jelentések játékai által ironizálhatják is a klasszikus és késő modernség szöveghagyományait. Az Egyenes nézőpontjából lírai hangoltsággal előadott szavak a narrátor perspektívájában, „aki a kor nyelvileg sokrétű irodalmi és stiláris környezetében lokalizálja azokat, kétszólamúvá (és így prózaivá, sőt talán egyenesen ironikussá) válnak.” A hétköznapi nyelvhasználatból magasztosba/modorosba váltó regiszter – azon túl, hogy jelezheti az intertextuális olvasat lehetőségét is – pretextusok felismerése nélkül is ironikussá válhat. Riffaterre, a strukturalista irodalomelmélet felől szemlélve, az iróniát olyan verbális struktúrának tekinti, melynek felfedését nem az eltérő interpretációktól kellene függővé tenni, hanem a szövegnek kell olyan jelet tartalmazni, ami arra mutat, hogy iróniával állunk szemben. A macskák elemzésénél az egyik vizsgált iróniastruktúra hordozója az emelkedett hangnemű jelzők sora összekapcsolva két olyan kifejezéssel, melyek kedvezőtlen mellékjelentéssel bírnak. A „setét pacák közt ring a hold” szövegrészben a régies, baljós setét és az eufemisztikus ring és hold szavak ‒ ha eltérő előjellel is, de ‒ egyaránt a fennköltebb stílustartományba sorolhatóak, ellentétben a pacák főnévvel, mely egyrészt a tintafolt familiárisabb, gyermeknyelvi hangulatú megnevezése, másrészt többes számú alakja játékba hozza homonímájának az argó stílusába tartozó jelentését (ember, ipse, pasas) is. Ez a stiláris ellentét, „verbális ellentmondás” az intertextualitástól függetlenül is iróniát hoz létre. Erre a stílustörésre, (zsírpacni setét) egyben parabázisként is tekinthetünk, mivel a narratív illúzióban törés, szakadás keletkezik, és a commedia dell’arte apartéjához hasonlóan egyfajta – az utalást megértő mintaolvasóhóz, közönséghez való – kiszólásként is értelmezhető. Nem látványosan és élesen, de az illúzió megtörése detektálható, a retorikai regiszterváltás eltávolít a történettől, az azonosulás lehetőségeitől, a szóhasználat komikus hatása miatt nem ébreszt együttérzést bennünk Egyenes felkiáltása. Nem mindenhol segít a regiszterváltás abban, hogy az irónia nyomára bukkanjunk, kérdés tehát az, hogy a szöveg milyen jelzései irányíthatnak minket az irónia felé, szem előtt tartva Paul de Mannak azt a felvetését, miszerint megkérdőjelezhető az egyértelmű döntés meghozatalának lehetősége a szöveg ironikusságát illetően.
Lehet-e vajon ironikus jelzés, lehet-e az intertextuális irónia nyoma az első fejezet összefoglalójában a kellős közepén kifejezés?
„ELSŐ FEJEZET,
amelyben egy kártyaparti kellős közepén találjuk magunkat,” [Kiemelés tőlem: B. K.]
A szó szerinti értelemtől akkor fordul el a jelentés, ha felidézzük a megelőző szöveghelyeknek az eposz műfaji konvencióira tett utalásait, amelyek nyilvánvalóvá tehetik számunkra azt, hogy a meseregényen belül egy eposzparódiát is olvashatunk. A kellős közepén nyomatékosító szavas kifejezés, tipológiai intertextualitásként működve, az in media resre való ironikus utalássá válhat, annál is inkább mert a Maszat-hegy tényleg a dolgok közepébe vágva, a történet közepén kezdődik el, és csak a harmadik fejezet lesz az, amelyben a történet végre kezdetét veszi. Hasonló módon a Maszat-hegy tizenegyedik fejezetében egyetlen szó, a nagyszabású,generálhat ironikus intertextualitást Térey János Paulus című verses regényére tett utalással.
„Hát, meg kell mondjam, tényleg így van.
Míg nektek, kedves gyerekek,
E nagyszabású művet írtam,
Én is kaptam levelet,
Ami virtuális pacákat
Tartalmazott, és ó, gyalázat,
Gépem villódzva sercegett,
S feledte minden versemet!” (174.)
A nagyszabás kifejezés a Paulus talán legtöbbet citált részletéből való – „Józanító tapasztalás, / Hogy nincsen többé Nagyszabás” (I/3.) –, és ez a nagybetűs neologizmus olyannyira képes arra, hogy felidézze Térey művét, hogy az egyik kritikájának címét is a kifejezéssel való játék adja. Tarjányi Eszter a kettős kódolás jelentésrétegei kapcsán ír arról, hogy a kettős kódrendszer – hagyományos és egy rejtettebb, másik olvasási lehetőségre felszólító kódrendszer – esetében nem feltétlenül ironikus (vagy parodisztikus) a rejtettebb olvasat, hanem ezen túlmenően, a nem nyilvánvaló jelentés hatálytalaníthatja, súlytalaníthatja, erősítheti vagy alá is támaszthatja az evidens jelentést. Az E nagyszabású művet írtam kijelentés által generált intertextuális olvasat egyrészt hatálytalanító funkcióval is bírhat, a nincsen többé Nagyszabás szó szerint való interpretálása stabil iróniaként működve pedig kontrasztot teremthet a jelentések között. Azonban Térey sorainak jelentése egyáltalán nem ilyen egyértelmű, egyrészt wagneri allúziókhoz kapcsolódva a tökéletesség szinonimája is lehet, másrészt a mű legelején található háromszori előfordulásának – össznémet májusünnep / Wagneriánus nagyszabás (1. strófa); hogy nincsen többé Nagyszabás, / És amiként nincs Nagyszabás sem (3. strófa) – eltérő írásmódja, valamint anadiplózisos ismétlése egymást egyszerre gyengítő és erősítő jelentésrétegeket ad a szónak. Az előbbiek révén a nagyszabású mű betű szerinti jelentését támogathatja, erősítheti is a téreys allúzió, főképp, ha arra gondolunk, hogy a Paulus írója a művét leértékelő önironikus kiszólások (Összehordtam hetet-havat) ellenére is tisztában volt vele, hogy nagyszabású művet alkotott. Ugyanakkor, ha a Paulus istenkísértő célkitűzéseire gondolunk, egy kevésbé egyértelmű ironikus olvasat is színre léphet, hiszen a Nagyszabás alludálása egyúttal bagatellizálhatja is a meseregény léptékét, célkitűzéseit Térey verses regényéhez mérve önmagát. Sőt, ha a drasztikusabb irónia-meghatározásokat vesszük alapul, azt is mondhatjuk, hogy a Túl a Maszat-hegyen narrátora úgy állítja műve értékének létjogosultságát, hogy a kijelentésen keresztül egyúttal meg is semmisíti azt. Térey Paulusát már a fejezet egyik mottója is bevonja az intertextuális játéktérbe („Feltörvén céges aknazárat / Elcsenvén forráskódokat – / Én postázok vírust magának”), az alludált szöveghelyek pedig újabb ironikus jelentésrétegeket generálnak az Anyegin megidézésével. A Tatjana levele Anyeginhoz parodisztikus olvasata a Paulus szűrűjén át (is) érvényesülhet, Eco az ilyen többlépcsős, „megfejelt” utalás kapcsán (egy olyan Baudelaire-hivatkozást hozva példának, mely Eliot Átokföldjéig is elvezethet) újra egy lehetséges csoportbontást végez az olvasók körében: „Mondjuk-e azt, hogy kétféle olvasó van, hogy egyesek Baudelaire-ig, mások viszont Eliotoig is eljutnak?”
Intertextuális irónia és paródia
A Túl a Maszat-hegyen tizenkettedik fejezetében, ahol Muhi András serege és a nagy Paca cár harcosai (azaz pacákjai) összecsapnak egymással, tulajdonképpen egy szabályos hexameterekben megírt eposzparódiát találunk, ahol az irónia és a travesztia eszközeivel megjelenített eposzi kellékek beépítése strukturálja a szöveget.
„Én magam is szivesen részt vettem volna a harcban,
Ámde direkt megkért a kerek fejü, hős Muhi Andris,
Hogy rejtőzzek el inkább egy pöszmétebokorban,
Hé ‒ azt mondta nekem ‒, Danikám, tedd meg nekem azt, hogy
Elbújsz egy pöszmétebokor közepébe, ahonnét
Príma kilátás nyílik a küzdőtérre, tudod, hogy
Minden csip-csup mozzanatát e csatának, amelyről
Száz év múlva is édesanyák hada fog duruzsolni
Majd a kiváncsi utókor kosz-ficerézte fülébe
Kis, tehenes füzetedbe zavartalanul lejegyezhesd.
Jól van, oké – mondtam neki –, nem gond, bár szivesebben
Estem volna el éppen a harc mezején, egy utolsó
»Győz a maszat-hegyi forradalom! Hajrá Badarország!
Vesszen a gaz Paca!« kurjantással az ajkamon úgy, hogy
Közbe bugyog kifelé a szivemből az ifjui vér, de
Hogyha te ezt akarod, hát jó, legyen így, micsináljak.” (192.)
Ebben a szövegrészben a Petőfi-áthallást három nagyon jól ismert verssor – Ott essem el én, / a harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szívemből – irányítja. Esterházy Péter intertextualitását vizsgálva Magyar Miklós a beépített vendégszövegeknek hét különböző fajtáját különíti el, a befogadó szövegben nyert funkciójuk alapján. Ezt a csoportosítást figyelembe véve ennél a szöveghelynél a negyedik és ötödik helyen felsorolt funkció megjelenését figyelhetjük meg. Az előbbi esetben a szöveg „(á)talakítja, parodizálja az idézetet. Ez igen sok esetben egy-egy közmondás, szállóige esetében történik meg.” Az utóbbinál pedig „(f)elforgatja, kivetkőzteti magából az idézetet, kihasználja az analógia vagy a kontraszt hatását.” Petőfi fennkölt mondatait – amelyek memoriter voltukból adódóan annyira ismertek, hogy szinte közhelyszerű szólásként is funkcionálhatnak a közbeszédben – úgy alakítja át, parodizálja Varró, hogy a pretextus egy-egy patetikus stílusú szavát megőrzi (ajkam, ifjúi, vér, szivem) és ezekhez a szavakhoz egy éles regiszterváltással köznyelvi, bizalmas stílusú szavakat, szinonimákat kapcsol (végszava zendül [Petőfi] – kurjantással [Varró]; folyjon [Petőfi] – bugyog [Varró]), valamint egy többértelmű hátravetett határozószóval (kifelé) és egy tudatos helyesírási vétséggel (micsináljak) teszi ironikussá a szöveget, melyek révén a ‘naiv’, Petőfi-utalásokat fel nem ismerő olvasó is nyelvi humorral szembesülhet, hiszen maga a regiszterváltás és a humoros kontextusba ágyazott túlzás (egy gyermek és meseszereplőkkel operáló ‘csatában’, a piszkebokor mögé bújt krónikás a szívéből kibugyogó vérről beszél) is ironikus hatású. Azonban az iróniának egy második szintje is működni kezd, ha a ‘kiváltságos’ olvasó felismeri az intertextusok forrását és érzékeli a banalitásból adódó éles jelentéstorzulást is, hiszen az „idézet a forrásától gyökeresen eltérő kontextusba került” A kurjantással kifejezés is kétszintű olvasatot adhat, hiszen önmagában is humoros stílushatású ez a hangutánzó szó, de ha felfedezzük mögötte A helység kalapácsának híres kurjantását, akkor a szöveg egy más szintű befogadói pozícióra hív fel minket, hiszen a vígeposz élvezhető a klasszikus eposzok, az eposzi kellékek ismerete nélkül is, de az utalásokat megértő olvasó a humor, irónia mélyebb szintjeit fedezheti fel a szövegben. A vendégszöveg ironikus rétege tehát működésbe léphet, ha az olvasó felismeri a Petőfi pretextet, de a szöveg modalitását jobban megfigyelve azt tapasztaljuk, hogy az eirón, aki ironizál, és az irónia célpontja egy és ugyanaz, tehát az önirónia is szervezi a jelentést.
Amit a beszélő gondol, de nem mond ki, az az intertextualitásban keresendő, az alludált szöveg referenciája és a maszat-hegyi csatának veszélytelen, infantilis volta közötti feszültségben, ütközésben. Az ironizáló, kritikus attitűd önnön életére is irányulhat, amelyben a pátosznak, ideáloknak már semmilyen helye nem maradt, és eszünkbe juthat Paul de Man felvetése a performatív funkciókról, miszerint az irónia vigasztalhat, ígérhet, felmenthet, hiszen az ironikus, önironikus hozzáállás akár felmentést is adhat, alibit is szolgáltathat a harcot (az életet) kívülről, elbújva szemlélő létmód esetén. Egyúttal azonban vigasztalást is nyújthat az irónia abban a nyugtalanságban, amit a nyelvi megelőzöttség, az ironikus modalitás nélkül alig kimondható ‘nagy szavak’, a már nem a régi módon birtokolt nyelv miatt érezhet a narrátor, mint Joyce regényében Stephen Dedalus: „A nyelv, amin beszélünk, előbb volt az övé, mint az enyém. Milyen másként hangzanak ezek a szavak: otthon, Krisztus, sör, mester – az ő ajkán és az enyémen! Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül.” Itt körvonalazódhat egy, az értékeket folyton megkérdőjelező, valóságtól elidegenedett ironikus személyiség, aki „paradox módon – éppen azáltal válhat önmaga kiteljesítőjévé, hogy a valósághoz fűződő viszonyát egyszer s mindenkorra felfüggesztettnek tekinti.” A valósághoz való ilyenfajta viszonyulás leképeződik abban is, hogy Varró ‘vendégként’, mulatságos papírszerzőként szerepel a műben, és felbukkanása nem igazi jelenlét, mert oly módokon van jelen, hogy egyúttal el is bújik, ki is vonul a szöveg világából ‒ vagy szó szerinti értelemben vett elbújásával a pöszmétebokor mögött, vagy a kártyaasztal melletti üldögélésével, hiszen a játékban való részvétel által kapcsolja ki magát a világból, függeszti fel a jelenlétét.
Thomka Beáta Esterházy Péter Termelési regényének prózapoetikai szempontú elemzése kapcsán hívja fel arra a figyelmet, hogy a műben sajátos iróniaszinteződés figyelhető meg, „amely a nyelvi szintből eredő iróniát előbb struktúraelvként működteti, majd végül szemléleti elvvé tágítja.” Thomka az iróniaszinteződés hat különböző viszonylatán keresztül mutatta be, hogyan képes az irónia Esterházy regényének minden szintjét, nyelvi, formai és az értékszféra szintjét is áthatni. A Maszat-hegy hexameteres fejezetében a fentebb felsoroltakon kívül a Thomka által meghatározott elbeszélő/irodalmi forma viszonylat is képes ironikus olvasatot generálni.
„Kuglifejű Muhi Bandi, sehonnai taknyos, az orrod
Mások ügyébe ütő, te a hígeszű tökkelütöttek,
És a maszatszerető, langyos trutyiban dagonyázó,
Lábvízpárti, se-íze-se-bűze, se tiszta, se piszkos,
Két szék közt csücsülők seregének töpszli vezére,
Hát mi a jószagú francot akarsz te a nagy Paca cártól?” (194.)
A két hadvezérnek az ütközet előtti szócsatája a ritmuskövető hexameterek egyik fajtájában a holodaktilikus avagy gyorsító hexameterben íródott, és a verssorok dinamikája és a gyalázó, gúnyoló tartalom, valamint a névegyezés miatt is Kovács András Ferenc Gúnyirat Andreas Transylvanus ellen című versét idézheti fel:
„Andris öcsénk, te szamár humanisták közt tovahírült
Tömpe barom, te lökött latinoknak seggenyalója,
Szarkeverő nagyokos, te poéta, te senki ganéja!”
Mindkét szövegnél egy tisztelet övezte hagyománnyal bíró, szigorú irodalmi forma és az alterkáció ironikus átértelmezését láthattuk. Az irónia megjelenése a szöveg kettős kódrendszerének is köszönhető. A hexameterek magas irodalmi kódja (a fejezet első mottója nem véletlenül Vörösmarty)és a humoros, könnyen olvasható, hétköznapi beszélt nyelvet imitáló sorok (A fejezet második mottója pedig a közismert, gyakran látható hexametersor: Áfás számla igényét kérjük előre jelezze) populáris kódjainak egymásmellettisége, mégis feloldhatatlan távolsága ad ironikus színezetet a szövegnek.
Thomka Esterházy bravúrosan használt anekdotikus formáit – annak ellenére, hogy új funkciókat, és ironikus tartalmakat hordozva szerepelnek – a Mikszáthoz való kötődés jeleiként és a mesterség műhelytitkainak megőrzőjeként is említi. Varró tökéletes hexameteres sorai nemcsak ironizálnak, hanem a paródiába ágyazottságuk révén evokálnak, és affirmatív hatással is bírnak, népszerűsíteni képesek egy egyébként unalmasnak, nehezen befogadhatónak tartott versformát és műfajt. Könnyednek, felszínesnek, sőt sekélyesnek is tűnhet, de ne feledjük Kierkegaard szavait: „az ironikusban kétségkívül mindig megvan az aranytartalék, a szilárd valuta, de a pénzérme, amit kiad, nem névértékű, hanem ‒ miként a papírpénz ‒ értéktelen; a világgal kötött üzleteiben mégis kizárólag ez utóbbi pénzfajtát használja”
[1] Kulcsár-Szabó Zoltán az újraolvasás trópusát az irónia alakzatával látja leírhatónak, és a szöveg identitásának rögzíthetetlenségét, önkényességét társítja hozzá: „ilyen identifikációs műveletek leleplezését az olvasás retorikájában az újraolvasás trópusa jelölheti, amely így azonban nem annyira allegória, sokkal inkább egy másik fontos retorikai fogalommal írható le – az iróniáéval” – Kulcsár-Szabó Zoltán,Intertextualitás és a szöveg identitása, Irodalmi Szemle, 1996/6, 84.
[2] Roland Barthes, S/Z, Bp., Osiris, 1997, 29.
[3] Umberto Eco, Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei = Uő, La Mancha és Bábel között irodalomról, Bp., Európa, 2004.
[4] Szirák Péter, Novella és más műfajok a többirányú olvasás összjátékában, Alföld, 1988/2, 97.
[5] Eco, i. m. 326.
[6] Érdekes ellenpélda, hogy Michaelle Riffaterre Baudelaire A macskák című szonettjének elemzése kapcsán épp fordított meglátást tesz: a többlettudás akár el is zárhatja az iróniát a befogadó elől. Baudelaire szonettjének ironikus modalitására a járatlan, informáns olvasó fogékonyabb, az irodalomtörténetben jártas, szakértő olvasó átsiklik fölötte. „Az irónia az egész második szakaszban fokozódik. Jakobson és Lévi-Strauss azért nem látják ezt, mert lényegtelen paralelizmusok elvakítják őket. Más kritikusok azért utasítják el, mert a költő rajongása a macskák iránt az iróniát egyáltalán nem teszi valószínűvé. Az informánsok, vagyis a megkérdezett olvasók – akik nem olyan jártasok az irodalmi életrajzban – mindig megérzik.“” [Kiemelés M. R.] – Michaelle Riffaterre, Költői struktúrák leírása Baudelaire A macskák című költeményének kétféle megközelítésében = Strukturalizmus, szerk. Hankiss Elemér, Bp., Európa, 133.
[7] Gadamer az irónia kapcsán a szövegeződéssel szembeforduló antitextus fogalmát használja. – Gans Georg Gadamer, Szöveg és interpretáció = Uő, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermenautika vázlata, Bp., Osiris, 2003, 29.
[8] Genette ‒ Lejeune-re hivatkozva ‒ ezt a helyet a műfaji szerződés, egyezség helyének nevezi, egyfajta szabályrendszer elfogadásának aktusa köthető hozzá. „E kapcsolatterület [paratextualitás – B. K.] kétségkívül a mű pragmatikai dimenziójának, vagyis az olvasóra gyakorolt hatásának egyik kiváltságos helye: elsősorban annak a helye, amit Philippe Lejeune-nek az önéletrajzról írt tanulmánya óta szívesen neveznek műfaji szerződésnek (vagy egyezségnek)” [Kiemelés az eredetiben.] – Gerard Genette, Transztextualitás, Helikon, 1996/1–2, 84.
[9] Varró Dániel, Túl a Maszat-hegyen. Muhi András és a pacák birodalma (verses meseregény), Bp., Jelenkor, 2003, 7. A szövegben szereplő idézetek ebből a kiadásból származnak, az oldalszámot a továbbiakban zárójelben adom meg.
[10] Az Anyegin ajánlása, mely szintén egy író jóbarátnak, Pjotr Alekszandrovics Pletnyovnak van címezve, az elutasító külvilág megjelölésével kezdődik: „Nem a hideg, kevély világnak, / neked szántam regényemet.” és az önirónia alakzata is feltűnik benne: „Kissé gyarló gyümölcs talán.” – Alekszandr Szergejevics Puskin, Anyegin, Bp., Talentum Diákkönyvtár, 2006, 9.
Az elutasító külvilág megjelölésével kezdődik, „Nem a hideg, kevély világnak, / neked szántam regényemet.” Ez szintén egy író barátnak, Pjotr Alekszandrovics Pletnyovnak van címezve, és az önirónia is feltűnik benne: „Kissé gyarló gyümölcs talán.”
Az „Állt volna rajtam trécselőcske / Regényem nem szól semmiről se” attitűddel a szöveg egyértelműen a verses regény műfaji hagyományaihoz kapcsolja magát. Imre László ezt a látszólagos (és hangsúlyozott) alulkomponáltságot, szerkesztetlenséget is a műfaj jellegzetességei közé sorolja. – Imre László, A magyar verses regény, Bp., Akadémiai, 1990, 168
[11] Z. Kovács Zoltán, „Mert vesztni fog, bizony, ki nyer”. Etikai narratívák a magyar romantikában (és a romantika után), Bp., Ráció, 2017, 99.
[12] „A befogadók szempontjából fontos kiemelnünk, hogy a meseregény specifikus gyermekirodalmi műfaj, ami a pedagógiai aspektus kiszélesítésével kerül a gyermekirodalom korpuszába.” – Petres Csizmadia Gabriella, Fejezetek a gyermek- és ifjúsági irodalomból: oktatási segédlet, Nyitra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2015, 255.
[13]„Ahhoz, hogy megértsük a költői kétértelműség és a prózai kétszólamúság közti különbséget, elég, ha bármely szimbólumot ironikusan fogunk fel és hangsúlyozunk (természetesen adekvát, lényegi kontextusban), azaz saját szólamunkkal oltjuk be, s így hallhatóvá tesszük benne a mi új intenciónk átszüremlését. Ezáltal a költői szimbólumot – miközben az természetesen megmarad szimbólumnak – a próza síkjára tereljük, és kétszólamú szóvá tesszük: a szó és a tárgy közé idegen szó, idegen akcentus tör be.” – Mihail Bahtyin, A szó a regényben = Uő, A tett filozófiája / A szó a regényben, Bp., 2007, 210.
[14]Lapis József, A kortárs magyar gyereklíra. Előzmények és poétikai irányzatok = Mesebeszéd. A gyerek-és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Mészáros Márton, Szekeres Nikoletta, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2017, 99–116., itt: 100.