Látod, barátom, üres az utca, egy-két autó, ha van,
a lázas parancsnak engedelmeskedve
Maradj otthon, ma mindenki meghúzza magát.
A gyerek távoktatással bajmolódik, nem hiába
nézi az okos képernyőt, ahonnan órák özöne
szállítja az iskolai információt, a megoldásra
váró példát, s míg a mama-papa távol, hajtja
a kollektív gépszjíat valahol, hogy működjön az ország,
legyen meleg, villany, s az üzletekben megannyi áru –
ez hát az időnk, a járvány ideje, naponta szembesülünk
az újabb és újabb adatokkal, hány fertőzött, kezelt, gyógyult,
hánynak tett be a vírus, egy végső rohamra kényszerítve őt,
s hánynak adott végső esélyt a kilélegezető gép;
a szájmaszk, időnk jellegzetes viselete, akaszd csak füledre
e komikus kelléket, így leszel jellegzetes alakja az utcafrontnak,
már senki sem mosolyog, inkább aggodalmaskodik,
és lesi a helyi adatokat (plesztykákat) ki honnan és hová
került, jobb esetben házi karanténban kapott esélyt,
hogy kihúzza a két hetet, míg tünet mentes lesz.
Ki küldte ránk e mételyt? Milyen boszorkánykeverék főzte
kétes fazekakban az irtózatos kotyvalékot? S ki szabadította ránk a láthatatlanok hadát, hogy a hörgők végsőt hörögjenek a szenvedés stációjában?
S hol vannak a siratóasszonyok, a halottkísérő kórusok, milyen plakátra kerül a jajongás eufóriája? Kinek vezényletére harsannak fel a gyászkürtök, s a leintés a csönd, a végletes, a végleges…A földrészeket összekötő némaság. A rontás angyala szállt fölénk? A végzet eltiportjai támadtak fel ősi sirjukból? Talán Úr adósságlevelét tépik a telhetetlen szelek, s szórják elrongyolt darabokra?
Jöjj barátom, mondd el végső imádat, valamilyen kegyelemért.
Hátha megcsikordulnak a pokolbéli fogak, ártatlanságunk védelmében.