Egyetlen egyed – Egyed vagy ne egyed! – maga az ártatlanság, az ártalmatlanság, a törékeny filigránság, a csendesen zümmögő szerénység. Ha nincs benned zsigeri irtózás az ízeltlábúaktól, akkor maga a megejtő szépség. Nem csíp, nem harap, nem rúg, nem kúszik fel a testnyílásokon, hogy belülről zabáljon fel. Olyan… árva. Ráadásul a mi kutyánk kölyke tavunk árvája: balatoni. Balatoni árvaszúnyog. Chironomus balatonicus.
Az árvalárva az üledékbe zárva, algákat zabálva alant nevelkedik, s onnan jön-rajzik elő, hogy körülöttünk és felettünk legyeskedjen. A kicsinyke árvaszúnyoglárva igazi jót evő és jótevő, hatalmas hasznot hajt azzal, hogy felzabálja a – nem éppen intelligenciájukról ismert – balga algákat (persze, ők is csak szem a láncban).
A kikelt, korán árvaságra jutott árvaszúnyog akár a patronáltunk is lehetne, s éppen mert hatalmas bennünk az empátia, meg főleg a szolidaritás, akár pajtáskodhatnánk is vele. Lehetne neve, sőt, mert helyi, balatoni árva, lehetne valami szép ősmagyar neve… hogy árvasága ellenére tudja, honnan jött és hová tart(ozik). De, persze, a helyzet soha nem ennyire egyszerű, hiszen…
…nem létezik – nem is létezhet! – olyan, hogy „egyetlen árvaszúnyog”. Nappal, napsütésben még csak-csak lehet róla fantáziálni, de ahogy alkonyodik-sötétedik, úgy felfénylik az igazság:
Ezek sokan vannak. Nagyon sokan! Nagyon-nagyon sokan! És ellepnek mindent, és ott vannak mindenhol, belerepülnek a szóra nyíló szájba (Egyed vagy ne egyed!, nem választás kérdése), a mindenre nyitott fülbe, belegabalyodnak a hajba („de szeretnék kopasz lenni”). És nem ám csendesen döngicsélnek, hanem bezengik az egész tájat, s mindenhonnan szólnak egyszerre. Ha lenne ennek a hangmennyiségnek egyetlen koncentrált forrása, Jerikó falait is le lehetne – lehetett volna! – dönteni vele. De nincs ilyen forrás, és nem létezhet olyan karmester, aki ezt az egynemű, mindenhonnan szóló neszt össze bírná rendezni. Nem is zümmögés az, ami az éji vízparton zeng, hanem inkább a Létezés mindenhonnan szóló, mindent körülölelő hangja. Az atomok zsizseghetnek így azok körül, akik elég aprók ahhoz, hogy árvaszúnyognyinak lássanak egy-egy atomot…
Persze, az is lehet, hogy nézőpontot kell(ene) váltani, és nem arról van szó, hogy egyetlen Chironomus balatonicus egyed önálló lénynek számít. Lehet, hogy a sötétben megbecsülhetetlen méretű árvaszúnyogfelhő maga A Lény. S ha ez egyetlen hatalmas – a szokásosnál szétszórtabb – entitás, akkor már van értelmezhető tömege, kiterjedése, sőt ereje. Innen nézvést, amikor megpróbálunk a hatalmas lénnyel dacolni (hogyan?!), megtapasztalhatjuk saját kicsinységünket, s azt a fajta totális tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, ami amúgy az árvák osztályrésze. S valóban mélyen megrendítő gondolat is befészkelheti magát:
Mi lenne, ha ez a hatalmas élő lény egyetlen akarattól és szándéktól vezérelve célt választhatna magának?
Ahogy már az antik görög entomológus is leírta:
„Sok van, mi csodálatos,
De a Chironomus balatonicusnál nincs semmi csodálatosabb.”