A kéjgyilkos Blavácsek Alajos balladája, avagy az alkalmazott pszichoanalízis
(Die Ballade vom Lustmörder Alois Blawatschek oder Angewandte Psychoanalyse)
Blavácsek Lojzit minden évnegyedben
megbízhatóan elkapta a gépszíj.
Blavácsek közte a bősz és kegyetlen,
míg Lojzi kedves, finomlelkű szépfiú.
A nyár csupa lány! Illatos batiszton
hintált sok karcsú nyakszirt: barna, kármin...
Lojzink, mint szorgos szúnyogocska, bizton
beléjük csípett – csókolt volna mármint.
De inkább bólét vett nekik, s a szépnem
csodálta őt, a született gavallért!
Blavácseket meg megtartotta féken,
ha az kést rántott volna egy kravallért.
Egy estelen beült a törzshelyére,
hogy szép nyugodtan élvezze a sramlit,
ám arra eszmélt: éppen őfeléje
Dr. med. & phil. Knut Horowitz iramlik.
„Ön ritka eset, ezt jöttem tudatni!
Netán farral feküdt az anyaméhben?
Szerelmi aktuskor szokott ugatni?
És álmodik? milyen sűrűn? mi mélyen?
Már csecsszopóként vér tapadt kezéhez?
Tudathasadt volt kedves édesanyja?
Bal orrlyukát megfejtenem nehéz lesz!
Mondja, hogyha jót akar! mégse mondja?”
Blavácsek ekkor állkapcán ragadta.
Már vitte is ki. Kése fel s alá járt.
Feltrancsírozta nem kevés darabra,
majd elkaparta künn a lelkivájárt.
Megtisztult lelke, és a mennybe föltört,
amerre száll a virzsínia-füst is.
„Mici kisasszony! két sör, zónapörkölt,
meg írjon hozzá öt liter vöröst is!”
Kiment, az esti szélbe dobta kését,
s az Grinzing-szerte hozta-vitte itt-ott.
Amint ekképp rátört a lelki épség,
a lányokban sem látta már a titkot.
A hajnali szürkületben
(Im Morgengrauen)
Jaj, jól tudom… tudtam sok éve már…
De bosszúmat immár betöltöm.
Ma eljön. Pisztolyom elébe áll.
Kettőnknek nincs hely itt e földön.
Kékszürke fény. A rét fagyos, csupasz,
borzongnak tar, lidérces ágak.
Túlnan a gyűlölt arcon torz grimasz
vigyorg, kaján és léha-sápadt.
Fülembe egy-két furcsa szó oson,
melyekkel mit sem kezd az elme.
Varjúkárogás kél a horhoson,
hullong a friss hó ritka pelyhe.
Lázas balomra fonva, mint a kacs
a láncod: óvó amulettem.
Vad dörrenés. Egy kis felhőpamacs
felröppen, s rögvest tovalebben.
Szakállas orvos-arc… fölém hajol…
„Ha bármit óhajt… mondja gyorsan…”
„Kérem szépen…” – nyögöm – „mindezt vajon
nem játszhatnánk el más modorban?”
Hinta-palinta
(Eia-popeia)
Kihűlve a kályha – no lám! – még sincs meleg!
dajkálgat a lányka – no lám! – egy kisdedet!
Tudod te, milyen kikeletkor a rét?
Tudod, kicsikém, ibolyák gyönyörét,
ha hazug csókját viszonozta a szád?
Hisz azt se tudod, hova tűnt az apád!
Méláz kicsikém: A nevét se tudod?
Hinta-palinta –
hát te se kapsz már agyhurutot!
Elment az apád, soha vissza se tér.
A gúny utamon hahotázva kisér.
A bűn tövises koronája ha nyom,
te fel ne riadj – alukálj, aranyom!
Méláz aranyom: Mi van? Elmenekült?
Hinta-palinta –
jó fej a srác, kétségtelenül!
Sötét van. Aludj csak! Az éjszaka vén,
nem ég vigaszul az elektromi fény.
Tudod, barikám, a magány meg a fagy
azóta emészt, amióta te vagy.
Méláz barikám: Ti türelmes Egek!
Hinta-palinta –
még az egészről én tehetek!
Aludj, katonám, te, az ócska dikón!
A víz hivogat, hüvös-andalitón.
Csitulna a kín a folyónak ölén,
csak intene ő a bucsúra felém!
Méláz katonám (koravén e szigor…):
Hinta-palinta –
hagyd a rinyát, a Dunába ugorj!
Tudod, gyerekem, mibe tört meg e szív?
Tudod, milyen az, ha a vágy hazahív?
Mi tág a világ, tudod-é, kicsinyem?
S mi távol a tó, a csodás Michigan?
Csillagmiriád… kicsi rönk-kalyiba…
Hinta-palinta –
bömböl a kurva fia…
Győrei Zsolt fordításai