Ladányi István legújabb kötete első ránézésre, ami esetemben a tartalomjegyzék átböngészését jelenti, veszprémi érdekeltségű kiadványnak tűnik. Második ránézésre, ami a kötetbe foglalt írások eredeti megjelenési helyének átnézésre terjed ki, ez a benyomás csak erősödik, látva, hogy alig kilenc kivételtől eltekintve a gyűjtemény további huszonkét darabja a veszprémi Séd kritikai folyóiratban jelent meg először. Válogatott újraközlések tehát, amelyek az Időszaki kiállításban olvashatók. A könyvformátum felhangosítja ezeket a publikációkat, kimondom: láthatóvá teszi őket.
A Séd Veszprém város kulturális életét szemlézi kritikákkal, tudósításokkal, reflexiókkal. Helyi lap tehát, az itt megjelenő szövegek szűkebb közönséghez szólnak vagy legalábbis érnek el. Ezen változtat, hogy Ladányi könyvbe foglalta, egy gyenge, de megálló koncepció szerint egymás mellé rendezte néhány itteni írását – kiegészítve a sort az említett kilenc, máshonnan átmentett szöveggel. Természetesen e válogatott szövegek tárgya is érdemes a szélesebb közönség figyelmére, mégis ami miatt kimondottan élvezetes olvasmány az Időszaki kiállítás, az a szinte fesztelen, bárminemű szakértői modorosságtól mentes hang, amelyen a szerző ezen írásai zömében megszólal. S amelyen szólni egy elsősorban lokális lapban lehet, ahol főként épp e helyi érdek okán a keményvonalas szakmaiság kritériumai háttérbe kerülnek. „Jó, ha az ember, amikor a sajátjai között van, akkor mondhat ilyen semmitmondó mondatokat, és a többiek értik” (61.) – olvasható a kötet egyik írásában. A különböző helyi művészeti eseményekről, vonatkozásokról irreális elvárás egy vidéki kritikai laptól, hogy minden esetben külön képzőművész, színházkritikus vagy épp irodalomkritikus írjon. Ladányi ebben a lapban, úgy tűnik, mintha bármiről írhatna, s e kötet tanúsága szerint ő az egyik „helyi mindenesként” ezt is teszi, érezhetően olyan művekről és alkotókról, amelyek és akik valamilyen okból, személyes érdeklődés vagy szakmai határterület okán közel állnak hozzá. Mintha ez, a személyes viszonyulás és a tetszés lett volna a témaválasztás kulcsa, legalábbis a kötetbe válogatás során. A kiadvány közepe táján támadt az a határozott és jóleső érzésem, mintha Ladányi blogját olvasnám. Egészen pontosan a képzőművészeti tárgyú blokknál jutott ez eszembe. Na de előtte még…
A kötet négy részből áll, mindegyiknek megvannak a maga tanulságai, s mindegyik árnyalja az olvasó Veszprém- és Ladányi-képét. A nyitó fejezet – nevezzük így – hat irodalmi témájú szöveget tartalmaz, kezdésképp két Tolnai Ottóról szólót, majd ugyancsak kétszer Géczi János, aztán Fenyvesi Ottó és Bozsik Péter kerülnek fókuszba. Már ebben a részben kitűnik, mennyire másképp fogalmaz a(z esszé)tanulmány- és a Sédbe kritikát író Ladányi. Előbbi precíz és igen alapos, legyen szó Tolnai Balaton-versének keletkezéstörténeti vizsgálatáról s kiterjedt szempontú elemzéséről vagy Bozsik Péter költészetének az első publikációtól indító bemutatásáról. Nem mellesleg utóbbi a kötet egyik legértékesebb ismételt közzététele, amennyiben Bozsik költészetről alig olvasható önálló tanulmány. A kritikaíró Ladányi azonban – legalábbis az Időszaki kiállítás válogatásának tükrében – igencsak megengedő. Az egész kötetben nem találni elmarasztaló vagy legalábbis kritikusabb hangú mondatot. Az első részben Géczi János A tenyérjós című regényéről olvasható műfaját tekintve kritika. Ladányi ítélete szerint egy „alaposan végiggondolt és kiválóan szerkesztett regényről van szó” (22.), s még ha adódnának is vele nehézségek, a recenzens azokat is szerzői szándék szerinti megoldásnak, ennélfogva inkább pozitív vonásnak értékeli: „Számos epizód a zavarba ejtő értelmetlensége miatt lesz érdekes, és marad aktív az olvasás során” (23). Az utolsó előtti, Páholy című, színházi írásokat tartalmazó blokkban is hasonló attitűd érvényesül, amikor a Veszprémi Petőfi Színház Tortúra előadásáról azt írja Ladányi, hogy az „próbatételek elé nem […] állít bennünket […], de a történet és a színészi játék révén létrehozott feszültséggel több ez, mint színvonalas szórakoztatás” (75.).
A nem irodalmi tárgyú szövegek kapcsán, persze, a szerző szakmán kívülisége is magyarázata lehet annak, hogy kritikái miért megengedőbbek. A második, képzőművészeti blokk egyik írásában így fogalmaz Ladányi: „Viszonyom a képzőművészethez nem művészetkritikusi, művészettörténészi, aki képzőművészeti folyamatokban gondolkodik, hanem szemlélői, képolvasói, vagyis egy szemlélődő és a látottakat valamilyen értelemmel ellátó megközelítés.” (41.) S egy (tánc)színházi írását pedig ezzel zárja: „A színlap szerint Jérôme Li-Thiao-Té a zeneszerző. A hozzám hasonlóan kevéssé beavatottaknak az ő nevére is érdemes rákeresniük” (77.). Szakmai határokat tehát nem lép át a szerző, vállalja és tudja kompetenciahatárait, nem művészettörténész és nem is színházkritikus. A Páholy szövegeinek többsége az ő esetében is tanúskodik arról a számomra legalábbis megmosolyogtató igyekezetről, ami irodalomtörténészek vagy irodalmárok színházkritikáit zömmel jellemzi, magyarán, hogy szépirodalmi tárgyú színházi előadásokról írnak, mintha azok esetében az alapszöveg irodalomtörténeti háttere igazolná, miért egy irodalmár és nem egy színikritikus ír a színházi előadásról. (Érdekes mindennek fényében, hogy drámaszövegekről viszont alig születik irodalmi elemzés. S az is feltűnő, hogy színikritikusok irodalomkritikai kirándulásai ugyanakkor nem szorítkoznak színházi tárgyú írásművekre, igaz, az ő „kalandozásuk” talán ritkább is.) Ladányi Toldi-előadásról ír, A helység kalapácsa színházi feldolgozásáról, egy Borbély Szilárd-előadásról és Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című regényének színpadi adaptációjáról.
Az Időszaki kiállítás szövegeiből úgy tűnik, Ladányi István képzőművészeti tárgyú esszék írása során engedi el magát leginkább, mintha ezek hangvétele lenne a legfesztelenebb és legszemélyesebb. A tematika iránti szerzői lelkesedést mutatja talán a kötet címe is, amely ugyancsak e művészeti formára utal. Ez a legélvezetesebb blokk. Az itt helyet kapó írásokban olvashatók Ladányi legszórakoztatóbb, legizgalmasabb és legtanulságosabb felvetései. Az első, irodalmi blokk lényegre törő, rövid mondatait itt felváltották a többsorosra nyújtott megfogalmazások. Más a ritmus tehát, más a tét. Mondhatnám is, hogy jó hír, hogy e rész kilenc cikket is tartalmaz, de az élvezetes, az adott írás tárgyának szigorú szűk keretén túlmutató érdekességekkel is szolgáló részletek 2-3 szövegben találhatók. Megemlítendő, hogy itt szerepelnek a kötet legrégebbi írásai – a hangvételváltozás tehát akár annak a 10-15 évnek is köszönhető, ami pl. a 2020-as és a 2010 körüli szövegek között eltelt. A kiadvány legfrissebb szövege a 2024-es Móricz-színiesszé, a legrégebbi pedig a 2008-as, Györgydeák György alkotói világáról szóló. Ez egyben a leghosszabb írás is a maga tíz oldalával.
Ezt, a Galéria című második részt egy Györgydeákról szóló másik írás nyitja Ne bízzunk az utókorban címmel (ez nem azonos tehát az imént említett írással. Györgydeák azok sorába tartozik, akikről több szöveg is szól az Időszaki kiállításban.) Ebben szerepel a hátsóborítóra kiemelt szövegrész is, ami valóban megfontolandó gondolatot fogalmaz meg. Így szól: „Amit most nem csinálunk meg, az nagy valószínűséggel később sem lesz megcsinálva, az utókorra hivatkozás az a tehetetlenségünk szinonimája, azt, amit mi tudunk, láttunk, ahogy mi értjük és értékeljük ezeket, azt mi tudjuk elmondani, az utókor, ha szól, akkor leginkább önmagáról fog szólni, és akkor fog velünk párbeszédet folytatni, ha mi előbb elmondjuk neki, amit mi gondolunk.” (39.) Fontos, figyelmeztetésnek is beillő gondolat.
Érdekes vonása a kötetnek, hogy benne a vajdasági származású Ladányi István bizonyos szempontból veszprémi szerzőként van jelen – a helyi vonatkozás révén. Még Tolnai Ottó is „veszprémiesítve” szerepel: az első, irodalmi részt nyitó verselemzés tűnhet úgy, mintha Tolnai a Balaton-tematika miatt került volna e válogatásba, s nem Ladányi személyes preferenciája okán. Az lehet csak lebuktató, hogy ez az írás azon kevesek egyike, amelyek eredetileg nem a Sédben jelentek meg (2022-ben a Képírás internetes folyóirat felületén volt olvasható), valamint részletei ismerősek lehetnek Ladányi Új Symposion-kötetéből, a Gondolat Kiadónál tavaly, 2023-ban megjelent Megújuló befejezetlenség című irodalomtörténeti és -tudományi tanulmánykötetből, amelyben az idén megjelent kötetben is szereplő, Tolnai verséről szóló írás megállapításai is nyomokban felfedezhetők (140–145. oldalig). Hasonló a helyzet Bozsik Péterrel is: az ugyancsak vajdasági származású költő költészetéről szóló írás Bozsik erős veszprémi kötődése okán szerepelhet az alapvetően Veszprém-tematikájú kötetben. Érdekes a helyzet az ugyancsak vajdasági származású Benes József A repülő lány című képéről írt, eredetileg a Hídban megjelent szöveggel kapcsolatban: ez egy olyan nyitóbekezdésnek köszönhetően simulhat bele a kötet koncepciójába, amelyben Ladányi beazonosíthatóan a hajmáskéri egykori szovjet laktanyáról és a hatalmas lőtérről ír. Az első, rögtön nyolcsorosra szőtt mondat a következőképp zárul: „az egykori Táborból a temető mellett kikanyarodva már csak néhány perc séta az otthonunk” (68.) Ha nem lenne a Benes-esszé előtt ez a személyes hangvételű bekezdés, a szöveg aligha került volna a kötetbe.
A veszprémi és vajdasági földrajzi összefonódás tehát a szerző, Ladányi István esetében is tetten érhető az Időszaki kiállítás oldalain. E szempontból a legérdekesebb írás – az imént említett Benes-esszé mellett – a Kádár Tibor nem viccel című, amely a festő 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitószövege volt 2016-ban. „Veszprémbe költözve az első és magától értetődő kapcsolataink a már ott élő erdélyiekkel alakultak ki. […] Az erdélyiek azok valahogy erdélyiek. […] Azt, hogy az erdélyiek másképp határon túliak, mint a vajdaságiak, és megint másképp, mint például a felvidékiek; hogy egyszerűen mások, és aztán most a többiekről ne is beszéljünk, ezt elég gyorsan beláttam” (61.). E szövegben persze nem csak az erdélyiségről ír Ladányi. Két egymást követő bekezdés kezdődik a „mi, vajdaságiak” formulával: „Mi, vajdaságiak, erőteljes saját hagyományok híján az újítás, a szabályozatlan kreativitás bűvöletében éltünk, nekünk tulajdonképpen ez lett a hagyományunk. […] Mi, vajdaságiak, ha úgy adódik, bármilyen határt át tudunk lépni a dolgok komolyan nem vételében” (62.). Annak felvillantása, hogy a különböző határon túli magyar közegek tagjai miként látják a másikat és az összevetésben magukat – ráadásul Magyarországon élve –, egészen izgalmas, és ennyire direkt módon ritkán lehet erről olvasni, mint ahogy az Időszaki kiállítás erre, ha nem is hosszan, de lehetőséget nyújt.
A kötet egy Séd-part című blokkal zárul, amelyben kilenc szöveg olvasható. Ezek az összeállítás leginkább efemer írásai, zömmel író-olvasó találkozókról, irodalmi és művészeti beszélgetésekről szóló tudósítások.
Az Időszaki kiállítás több szempontból is érdekes kiadvány, annak ellenére, hogy minden benne szereplő írás olvasható volt már korábban is. Bizonyosságot nyert, hogy ezek a szövegek érdemesek arra, hogy ebben az újabb formában ismét – talán még szélesebb – közönség elé kerüljenek, mind a belőlük megismerhető regionális kulturális vonatkozások, mind a szerző, Ladányi István megbízható értékítélete és az írásaiban vállalt személyessége okán, amelynek köszönhetően egy szűkebb értelemben vett helyi érdekű kötet is üdítő olvasmánnyá vált. Egyértelműen a szerző személye jelenti azt a többletet, ami miatt egy válogatott írásokat tartalmazó kötet érdemessé válhat a kiadásra.
Ladányi István: Időszaki kiállítás (SÉD Könyvek, Veszprém, 2024)