Amikor valaki olvasni kezd, belép és beleéli magát egy előtte kinyíló művészi
Amikor valaki olvasni kezd, belép és beleéli magát egy előtte kinyíló művészi világba, önkéntelenül kapcsolódási pontokat keres, különösen akkor, ha egy távolabbi korosztály, az úgynevezett Y generáció költészetével ismerkedik. Szinte észre sem veszem, hogy a kötet végére értem. Ismétlődő motívumok kísérnek egyik költeményből a másikba, és eközben kirajzolódik az a valóság, amelyben a költői én létrejön, él, mozog, majd elhagyja azt. Szerencsére nem szükséges utánanézni egy-egy utalásnak vagy az esetleges idézetek forrásának. Ez a tiszta, eszköztelen költői nyelv nem integrál idegen szövegeket, éppen csak felmerül Juan Carlos Onetti, Ingrid Sjöstrand és Ernest Hemingway neve. Hemingway jelzőket száműző, lényegre törő kifejezésmódja és a reménytelen magányt számos alakban megörökítő írói univerzuma erősen kapcsolódik Takács Nándor költészetéhez. A könyvtárból kiselejtezett könyvek közül hozza el az egyik versben Hemingwayt. („Ezt”, 35.)
Mintha réges-régen már én is éltem volna egy olyan világban, amelybe most beleavatódom. Cseh Tamás, Krasznahorkai László, Tarr Béla (és még sokan mások) alkották meg az ismerősen visszatérő képeket, helyzeteket, a késő Kádár-korszak passzív, melankolikus életérzését. A torinói ló című film sivár tája, monoton vegetálása, Derzsi János arca, a Sátántangó vándorai, a Cseh–Bereményi kocsmás kiúttalansága és kívülállása alapvetően egy urbánus életérzést fogalmaztak meg.
Takács Nándor lírai énje egy világvégi természeti tájban él, onnan vágyódik el, várakozik, szeretne kitörni ebből a környezetből. Az ismétlődő motívumok egy külső, hármas és az a mögött szemérmesen meghúzódó belső struktúrát rajzolnak ki. E két szerkezetet: a héjat és a magot a lírai én kapcsolja össze és tartja mozgásban. Egyszerre elnagyolt és olykor-olykor pontos részleteket oszt meg velünk erről a pusztuló és az ismétlődő motívumok folytán véglegesen enyésző, vegetatív vidékről.
A külső világ három elemből építkezik: a természetből, az ipari, valamint az ember alkotta környezetből. A költő e növényi, ipari és lakott természeti tájban fordul meg nap mint nap, és szemtanúként írja le, amit lát: tört ágak, kopár fák, gyomok, gaz között jár, a gyom (8., 37., 45., 56.) a természetben és a lakott tájban is burjánzik. Az emberi hajlékot az otthonosság és gondos gazda hiánya jellemzi. Nem szükséges részletezni, látjuk magunk előtt az udvarokban halmozódó törmeléket (A belső szoba, 30.), mohos cserepeket (Zenit, 21.), amelyek közül jó pár már ki is eshetett, máshol a tetőt javítani kell (Ma éjszaka, 62.), vakolat pereg (Küldetés, 45.), parlagon áll a föld (Ma éjszaka, 62.) nylonzacskó lebeg a bokron (A hetedik nap, 46.) az udvaron, ahol kerítésre felkúszó növények (Küldetés, 45.) tenyésznek, másutt „hullott gyümölcsök” (János könyve, 32.), amott „üres pince” (Őrjárat, 58.), megint másutt „korhadt falépcső” (A tárna, 17.). A házak belsejéről nem kapunk leírást, micsoda otthontalanság-érzetről vall ez a hiány… Csupán az ajtó és ablak, a lebegő, máskor tépett függöny jelenik meg, ami elválaszt és összeköt a külvilággal és tágabb értelemben az univerzummal. Cseh Tamás így szólt az Antoine és Desirée-ben: „micsoda vidék… micsoda egy ócska vidék”. Takácsnál ugyanez „üres vidék” (Szószegők, 12.) vagy a Cseh–Bereményi-féle Ócska cipőben hallottuk, hogy „…a cipő milyen ócska már”. E kötetben, a Halottlátó című versben ezt olvassuk: „…tudja, ha cipőre bukkan az avarban, az nem véletlenül került oda” (54.). Talán nem is szándékolt ez az allúzió, de mindenképpen figyelemre méltó a kapcsolódás. Az elődöktől köznapi és művészi értelemben megörökölt, a szociológiailag hitelesen ábrázolt művészi valóságképet Takács Nándor darabokra zúzza, hiszen elegendő apró utalásokkal emlékeztetni a tegnaptól máig is érvényes rögvalóságra. Hogyan fogadja és értelmezi a lírai én ezt az örökséget?
A külső szerkezetnek a (természet, lakókörnyezet után) harmadik alkotóeleme a tétova, melankolikus, szemlélődő lírai én. Egyfajta köztes, átmeneti létezés jellemzi, megfordul az elődök ikonikussá vált hipószagú kocsmáiban (12. 20. 31.), a már klasszikus keserű ízt érzi (8. 20. 86.), és nézi, hogy „az épületek lába vizeletben úszik” (A csüggedés kódexei, 40.), míg az avarban jár. Ebből a sivár közegből már-már ordítva kiszól az egyetlen szürreális kép: „rohadó almákból fák nőnek a házak tetején?”. Különleges érzékenységgel hallgatja és hallja a világ pulzálását, amely hullámokban, hullámzásban ad jeleket. A hullám a természetből (víz, tó, tenger, szél), az ember alkotta világból tűnik elő (rádiótorony), és szakadatlan mozgásában implikálja a változást, az elindulást. A lírai én jár, átkel a sivár tájon, elrugaszkodásra, távozásra készül, ami meg is történik, miután: „A fiatalok házasságot kötnek a tónál.” (91.) A kötet e záróverse minden korábbi motívum összefoglalása („A rádiótorony felizzik”), egy új élet ígérete, ellentétet alkot a korábban leírt valósággal (A távolodók nyomában, 90.). Elemzők szerint Takács Nándor nemzedékének drámai élménye a valóság(„rothadó növények szaga” – Bicikliverseny, 80.) – ahol az ő távozása után nem marad semmi, már sírok sincsenek a temetőkben (Hátrahagyottak, 88.) – és az ideák világa között feszülő ellentét.
Az ideák Takács Nándor költészetében a költői világ belső burkában, töredékesen, leheletnyi utalásokban tűnnek fel. A tenger, tó, kikötő, horgony, hajó, vihar szavakkal előhívott ideatöredékek elvezetnek a romantika világába (Allegória, 77.), amely transzcendens kapcsolódásokkal egészül ki (Rádiócsend, 71.). Olyan szavak rejlenek a költői szövegben, mint az „iramodnak” (Az utolsó nap a Cser-börcön, 55.), amiről rögtön eszünkbe jut a par excellence romantikus vers: „Elhull a virág, eliramlik az élet”. Petőfi Sándorra gondolva egy bátor korszak életérzésében mártózhatunk meg. A záróversben a felizzó rádiótorony lehet a modern kori fárosz, a hajdani világítótornyok utódja.
A címadó költemény, a Rádiócsend (71.) az egész kötet esszenciája, összefoglalása, finom, szubtilis alkotás a tünékenységről, a transzcendentális felé vágyakozásról az üres, kapcsolódások nélküli világban. A valóságos hívek nélküli, elhagyatott kápolnában misztikus belső (mécses) és kívülről, kelet felől beszűrődő, külső, hajnali fény kínálja a megvilágosodás lehetőségét. A pap misére készül, átöltözik, de csak egyvalaki lép be, a „nagy szemű fiú”, aki eszembe juttatja nagy szemű, bizánci, pravoszláv ikonokat. Amikor ikon előtt ülök, az időtlen arcon az erősen kontúrozott, kihangsúlyozott tekintet a szemlélő lélek mélységei felé vonz és az önmagunk felé emelkedés óhajtásához visz közel. A fiúnak nem mond a pap zsolozsmát, magába roskadva olvassa a szent könyvet. Nincs itt beszéd, sem ima, csak csend, várakozás. Kinyílik az ajtó, senki nem jött be, de „a szobafenyő levele rezdül a sarokban”. E talányos sor több értelmezési lehetőséget kínál. A mindig kerülgetni való, felesleges, de kötelező, banális szobadísz levelének rezdülése e kápolnában szakrális minőségbe emelkedik és új tartalmat nyerhet, melyek közül a legkézenfekvőbb az isteni születés lehet. A másik térelem, egy ikon, elképzelhető, hogy az Istenszülő, a Богородица képmása az, talán éppen a huzatos ajtóval szemben fogadja az egyetlen hívet („nagy szemű fiú”) és az emberi szemmel nem láthatót: „Kinyílik az ajtó… de senki nem érkezik”. A költő megfosztja a jelenést a vizualitástól. Elemi szintre redukálja a léten túlmutató dimenzió elvi lehetőségét. Az elsuhanó semmi talán azt jelenti, hogy a kor költőjének e mai romokból, elemi szintről elindulva kell új szavakkal, új fogalmakkal megragadni a valóságot, és azt is, ami azon túl van, ami csak sejthető.
Takács Nándor: Rádiócsend (Napkút Kiadó, Budapest, 2024)