CÍMTELEN FÖLD – Fiatal erdélyi metamodern líra

CÍMTELEN FÖLD – Fiatal erdélyi metamodern líra

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte, 6 évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.

Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység. 

Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.

Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta, "otthonról hozott" (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.

Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.

Az antológia teljes előszava itt olvasható: 

https://www.helikon.ro/metamodernizmus-az-erdelyi-fiatal-liraban/?fbclid=IwAR34FjNJAA5Pjbviac6zBcOnGhwsfLcTeDky6EnG50wibYwh7ADSiLpSp80

 

 

 

Borbély András

 

Totemállam

 

Az állam neve Trianon Köztársaság.

Nincsenek területi határai, az időben van.

Állam az időben, előbb rögződés a kollektív traumához, majd a traumatizáción keresztül átélt prehistorikus időtapasztalat. 

A traumatikus múlt nem múló jelene kitátja száját a jövőre és föleszi, szétrágva az utópiákat.

Megfertőzi az eljövendő idők rothadásának álma, fölreped a tumor és szárnyat bont – a turul.

A jövő szétrohadásával megszűnik a jelen tapasztalása. 

Ami marad, az abszolút múlt, prehistorikus arché.

Egy totemállat helyettesíti a népi demokratikus testet és a király dinasztikus testét.

Az (anti)demokratikus parlament kiüríttetik, a köztársaság alanyai mauzóleummá alakítják és elhelyezik benne a totem nem emberi kéz alkotta ikonját.

Közép-Kelet minden múltja és kezdete már a Nyugat fetisizmusával fertőztetett meg, a félperifériák igazi gyermekei ezért inkább a prehistorikum gyermekei.

A totem a fétis ellentéte, ezért minden fétis száműzetik és elfojtásra kerül, mint tiltott érzékfeletti élvezet.

Közép-Kelet a Nyugat prepatriarchális archéja, tiszta anya(g)i leszármazás.

A vérségi elv szentséggé avatása rontotta meg a Nyugatot, a fasiszták, a liberálisok, a gyermekgyilkosok és erőszakolók, a tudósok, a művészek, a papok, a demokraták, a technokraták, a monarchisták, a bolsevisták, az uniósok mind a nyugati vér(engzés) kifinomult bajnokai.

A logosz és a logika, a mítosz és a misztika a vér nyelvén beszél.

A tőke misztikája és a vérengzés mágiája ugyanannak az érmének a két oldala.

A vezér kultusza és az individualitás-fétis ugyanannak az éremnek a két oldala.

A jogrend vágya és a túlhatalom, az élvezet és a kegyetlenség ugyanannak az éremnek a két oldala és a vér nyelvén beszél.

A vér a Nyugat legrejtettebb, legabsztraktabb fétise.

Egyetlen eredendő vérzés van, a női vérzés.

Közép-Kelet gyermekei átlátnak a nyugati gyarmatosítás és öngyarmatosítás, kizsákmányolás és vérengzés színházán, és visszaérkeznek az emberállat testének kromatikus és hullámzó tagolódásához, melyben a test még nem az apai vérvonal által meghatározott.

A totem a vértelenített, kromatikus-hullámzó test modellje, nem vizuális, hanem zenei rajzolatlánc, akár a preödipális erotika.  

Egy zenei test elrendezése, térbe írt ritmusként átélt anya(g)iság.

A totemállam fölmenti a fiúkat és az apákat a háború és a nemzés néprendészeti kötelezettsége alól, és feltárja a szülés és születés zenei-formai aspektusát, bevezeti a szabad anyai származást.

Nincs többé tartalom, csak anya(g), nincs identitás.

A test ki- és áthordása, formálódása és térbeliesülése az igazi titok, a bensőleg átélt forma és a forma destituációjaként átélt testalanyiság/anyagiság, nem a kezdet és a cél, vagy a rendeltetés és a haszon.

Közép-Kelet gyermekei madarak, egyszerűen madarak.

Hazájuk határai tisztán vizuális reprezentációval nem határozhatók meg, a hagyományos államok által felügyelt légtér techno-metaforája geometrizálja, méri és felparcellázza ugyan a leget, de nem ismeri a levegő mélységeit.

A madaraknak a levegőben is vannak fészkeik, törzs nélküli fákon, ágain a semminek.

Nem transzcendens eredetű, az eredetnek nincs eredete.

Az eredet innen van a kezdeten, a teológián, az eszkatológián.

Nem a virtualizáció, hanem a totemizáció az alapgesztusa, egyszerűen: külpontosítás és formai-zenei preparáció.

A bensőleg átélt anarchikus eredet rögzítése és bebalzsamozása egy vagy több külponton, melyből nem sarjad fejlődés és leszármazás, aggregáció és központosítás.

A születés, az élet, a halál és a népélet nem más, mint testek anyagi-zenei elrendeződése az időben, ezen kívül semmi.

A totem az idő szerve, a szív a közös fül és a totem alanyi megfelelője.

Így a seggvakarás ugyanolyan fontos politikai gesztus, mint a baráti kézfogás.

A totemállam mint köztársaság nem államforma, hanem az állam destituálásának formája.

A destituáció nem pusztán erőszak, hanem balzsamozás, muzealizálás és totemizáció, az állam rituális kitömése, befagyasztása, elvadítása.

Hagyni, nője be a fű, a cserje, a moha, a cihere az akadémiákat, könyvtárakat, múzeumokat, intézeteket.

Változzanak elvadult tanyákká az egyetemek, disznókkal és kutyákkal együtt járjunk iskolába, ahol nincsenek többé tanárok, mindenki alany és anyag, egymástól tanulunk, ha tudunk.

A totemállam az időben a garancia, hogy a kisebbség egyszer s mindenkorra preparálásra kerül és megmarad, sőt kiterjesztésre kerül.

A népszaporulat növelése helyett a kettős kisebbségi totem-állampolgárság adományozása minden anyaországinak.

Az alkotmányok tűzre vettetnek, egy alkotmány marad, a turul totemikus ikonja, a vértelenített és külpontosított ikonanya, s körülötte a vad gyíksurrogás az elhagyott erdőmélyi templomokban.

Lángoljatok, félperifériák!

 

 

Láng Orsolya

 

egy strucctenyésztő nyara

 

Albert Camus-nek és Németh Gábornak

a francia orvostanhallgató az aznapi híreket böngészte

mellettem, míg a sofőr hangosan hallgatta a zenét

néha átkiabált valami választ a mellette ülő lánynak

honnan van ilyen jó kocsija, kérdezte váratlanul a francia

talán a pénzügyben dolgozik, vagy biztosítási ügynök

először meg sem hallotta, hasítottunk az autópályán

aztán, hogy az építészmérnöki egyetem hallgatója

a barátnője pedig IT-fejlesztést tanul, ő is diák

a francia elismerő csettintést hallatott, amelyet 

levágólagos á hang követett, majd: akkor bizonyára 

gazdagok a szülők, hát, ahogy vesszük

jött a feszengő, némiképp mégis büszke válasz

mindez románul, az egyik félről lágy, könnyű akcentussal

ez a csettintés aztán az út végéig többször visszatért

mindannyiszor a helyi viszonyokra, a szembeötlő

különbözőségekre vonatkoztatva, vagyis olyan dolgokra

amelyek egy helyinek megszokottak, akkor is, ha kényelmetlenek

egy jövevény számára újszerűek, de az érintettség hiányában 

kényelmesek, ú. m. pl. gazdasági helyzet, szociálpolitikai berendezkedés

kulturális szokások

azon is csodálkozott, hogy kisebbségi létemre ilyen jól 

beszélek az ország számomra idegen nyelvén

pedig meg kell hagyni, ő jobban beszélt

Marseille, ezt is úgy ejtette, ahogy

egyikünk sem tudta volna utána mondani

félhangon futotta át a legfrissebb támadásról szóló rövidhírt

amit elsőre megértettem, egy szó volt: couteau

s amit másodjára: mort

ismertem ezt a nyelvet, idegen volt, mégis jól ismertem

kibomlott körülötte a szemantikus mező

egyből láttam a kiszáradt, poros hegyoldalt a megsemmisítő 

verőfényben, a dűnéken hatalmas fekete ciprusok 

a kőszínű masztixfák övezte roppant, sima öböl

ahol az ember jelentéktelen, a víz súlyos és néma

a nap gyilkos tüze 

hullámokban zúdul alá

a tengerparton minden reggel olyan, mintha 

a világ első reggele volna

és minden nyári este a világvégét ünnepli

multiples coups és radicalisée

jobban odafigyelve még ezeket is kihámoztam

pár sorral alább kiderült, a tettes már ott nőtt fel

helyi lakos, másodgenerációs

egy rendőr lőtte le, miután

több szemtanú szerint Allah Akbart kiáltott

miután kiszálltunk, együtt mentünk még egy darabon

az albérlete és a központ egy irányba esett

még megkérdeztem tőle, miért pont ide

miért pont ezt az országot választotta, hogy éveket töltsön itt

az egyetem miatt, mondta, sokkal olcsóbb, mint bárhol

és már nem is érzi magát egyedül, hiszen lassan külön kis 

negyedük van benne a franciáknak, akik közül

legtöbben arabok

jólesett egy közös idegen nyelven csevegni

és hogy hevenyészett összetartozásunkat egy finom 

és odaillő utalással megpecsételjem, egyúttal 

utólagosan is legitimálva rácsodálkozását

a drága autóra, amelyben olcsón utazhattunk

megvillantottam egy másik, emelkedettebb dimenzióját

a bekebelezhető javaknak

és megemlítettem Camus nevét

tőle ismerem a couteau szót, mondtam

tudja, kiről van szó, mondta, nem túl határozottan

bár nem olvasott tőle semmit

nem érdekli az irodalom, vonta meg a vállát

persze, bólintottam buzgón, nem is azért, csak 

mintegy mellékesen jutott eszembe

annyira lesújtott, hogy az első francia, akivel 

beszélgetek, nem ismeri a prototípust, a sok

másolat és hamisítvány közül nem villan ki vakító

egyértelműségével az eredeti

késpenge egy tengerparton heverő test kezében

aztán elkanyarodott a bentlakások felé, a kőfal mellett

hiába néztem utána, nem fordult vissza

azt hiszem, telefonálni kezdett

kihulltam a fejéből, ahogy hátat fordított

mintha soha nem is találkoztunk volna

bár kétségtelen, egy ilyen alkalmi úton együtt utazók 

a kénytelenül megosztott téren kívül nem osztoznak másban

kivéve, ha úgy alakul az utazás maga, hogy az megpecsételi

sorsukat, közös véget kerekít a párhuzamos életeknek

mint a leszakadó Szent Lajos király hídja

álltam ott a sarkon még egy darabig

ismerősöm, akihez megérkeztem, egy struccokról szóló 

természetfilmet hozott szóba, amelyet azelőtt látott egy francia adón

tudtam-e például azt, kérdezte, hogy a násztánc napokig eltarthat

az egymást választó példányok pihenés nélkül üldözik egymást 

étlen-szomjan a sivatagban, addig, ameddig ki nem fulladnak

akkor egymásba esik hím és nőstény, bódultan egyesülnek

a tojásokat felváltva őrzik, a nőstény nappal, a hím éjszaka

a fekete kakas szinte láthatatlan a sötétben

talán akkor több a leselkedő veszély is

aznap éjjel strucctojásokkal álmodtam

hogy ezeket a tojásokat és a forró homokdűnéket a szobámban őrzöm

nagy teljesítményű izzók fényében

a francia orvostanhallgatóval együtt

és amikor kikelnek, kinyitjuk nekik az ajtókat, és szélnek eresztjük őket

ráuszítjuk a világra ezeket az oszlopokon közlekedő 

antropocén dinoszauruszokat

rájuk bízva a boldogulás útjait

 

 

Kali Ágnes

 

Nekemet

 

hétfő és csak közmunkásokat látok

takarítják a földet

nem ilyennek képzeltem a tisztulást

hogy más szemetét

az a blokkszálloda Vamán

hogy mi oda sosem

mindig sátorral

közel a parthoz

esély se legyen

elvegyülni rendes családok között

hogy sosem nejlonszatyor

inkább hétszer átfestett bőrtáska

két kocka camembert uzsonnára

az esti sajttál maradéka

tea helyett schweppes

az esti gin tonic maradéka

szegénynek is csak stílusosan szabad lennünk

s a leégett cigiddel

gyújtottad a következőt

igazából csak azt az egy hetet nem értem

azt a hétfőtől hétfőig

más csinálja a reggelit nekemet

pontosan összeszámoltam

hat szép

öt cigiző

négy szakállas

három elvált

két nős

és az az egy

aki úgy elment hogy meg sem érkezett

és évek óta utána takarítunk

 

 

Serestély Zalán

 

a föld 

 

Az az igazság, a rút igazság, hogy az ember szétszabdalja az ásványok örökéletű holttestét, visszaél az alvó növények helyzetével, s felfalja őket vagy leszakítja a virágjaikat, az állatok álmát pedig álnokul lidérccé változtatja. Megfosztja a lovat élete egyetlen percétől – attól a vége nincs, hangyaléptékű perctől, amelyet nem nyújt meg emlék, se remény –, odaköti a kocsirúdhoz, s akkortól az állat örökre a kocsis honi rendszerének avagy a Szent Szövetségének a foglya. 

Borges

mondják hogy halott föld 

nem hiszem hogy halott 

mondják hogy élő föld 

nem hiszem hogy élő 

mondják csak az élő szenved 

nem hiszem hogy ne szenvedne más is 

élni-halni kevés 

itt szoktak valamit 

élet és halál dialektikájáról 

halálhoz viszonyuló lét 

léthez nemigen viszonyuló halál 

szép de gyanús 

a meghalás puszta tényét 

– porból porrá – 

mi sem oldja 

megsemmisülünk – ennyi 

itt szoktak valamit a semmiről 

hogy a semmi nem semmi 

szép de gyanús 

biztos vagyok benne 

hogy meg akarok halni 

mi egyéb adna értelmet annak

hogy annyian nem bántottatok

vagy aprószentek táján sűrűn kértétek bocsánatom 

hogy ti egy kisbácsi kukoricaföld és egy körtefa 

nem hagytatok éhen veszni fél éven keresztül 

Kr. u. 2011-ben 

amikor éhen vesznem 

a piac szabályai szerint 

nemhogy muszáj 

de szinte kötelesség lett volna

szép de gyanús 

egyébként meg mi értelme 

az értelemnek is 

mi értelme 

hogy kizsigerelünk felkoncolunk bármit 

korlátolt kétes csekély csökkent értelménél fogva 

vegyétek vissza az értelmem 

vegye csak vissza aki adta 

a törzsfejlődés a teremtő a történelem a világszellem 

vagy bármely hasonszőrű 

(-szőrtelen?) fabula 

tervszerűség és uralkodás málhájáról 

hogy élni nem csak szabad 

de közteher 

bánom is én 

csak vegye vissza 

néha azt szeretném 

értelmetlennek és holtnak lenni 

mint a kő a csorba csákány 

a tengeri homok vagy az a medvebocs 

akit szebenben rendőrfegyver terített ki 

értelmetlen és holt mint a halál 

mely elsimította pofáján a szorongást 

s mint hidegség 

elernyesztette kódolt-kényszeredett vérét 

itt szoktak valamit a mentségemre 

hogy nem elég ha a világ identikus 

de jó ha hasonlatos 

szép de gyanús 

a medve halott a halál halott 

biztos vagyok benne 

hogy élni akarok 

hogy amikor a piac szabályai szerint 

éhen veszned nemhogy muszáj 

de szinte kötelesség volna 

bár annyi törődés szorulna belém 

mint egy kisbácsi kukoricaföldbe 

szép de gyanús 

végül is innen tudom 

hogy semmi értelme az akarásnak 

szándékaimtól függetlenül jöttem a világra 

s haldoklom szándékaimtól függetlenül 

amit a szánt szándék ügyében tehetnék 

ahhoz gyáva vagyok vagy kimért 

szép de gyanús 

valaminek hát lennie kell 

mert a föld nem élő és nem holt 

mert a kaptár nem élő és nem holt 

mert egy hangyát ha kiveszek a bolyból 

nem hangya többé 

mert az élet él és a halál halott 

s ennek mi értelme 

mert az értelem 

mint fékevesztett mirigy 

az értelmet túltermelte 

mert hiába hogy nincs mivel fájjon 

szenved a hal és felébred a kő ha zúzzák 

valaminek hát lennie kell 

élet és halál alatt 

szökőkút fagyott eksztázisa 

szervetlen rend 

az értelem húsa 

erjedő arcod 

hely ahova hazaérnek 

a testevesztett protézisek 

a tányér vagy lábszárcsont hajszálrepedései 

hogy aki a medve bőrére ivott 

annak élni kell 

végtére is 

csak ha gyilkos

halhatatlan

 

TEMPEVÖLGY

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

szerkesztoseg@tempevolgy.hu

A folyóirat megvásárolható az InMedio és Relay elárusítóhelyein, valamint megrendelhető a szerkesztőség címén.

Kiadványaink megvásárolhatók a Bookline.hu, a Líra.hu oldalon, a Libri és a Líra könyvesboltokban, az Írók Boltjában, a Vaszary Galéria könyvesboltjában és más könyvárusító helyeken.

IMPRESSZUM

Főszerkesztő: Tóbiás Krisztián

Alapító szerkesztők: Cserép László, Praznovszky Mihály

Szerkesztők: Burza Patrícia Kármen, Konkoly Dániel, Lanczkor Gábor, Mészáros Márton, Rácz Péter

Főmunkatársak: Kocsis Zoltán, Szőcs Géza, Tomaso Kemény

Kiadó: Balatonfüred Városért Közalapítvány

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

Felelős kiadó: Molnár Judit

BALATONFÜRED VÁROSÉRT KÖZALAPÍTVÁNY

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

Elnök: Molnár Judit

Adószám: 18922651-2-19

Bankszámlaszám: 73200010-11285438