Vajon tudatos játék, hogy a kötetben szereplő portréfotón a kötet szerzője Petri Györgyre hajaz? Az is lehet. Az viszont egészen biztosan tudatos, ahogyan Fekete Ádám – aki egyébként szakmájában merész, vállalkozó szellemű, és eddig úgy tűnik, sikeres dramaturg –, fityiszt mutat a kortárs lírai tendenciáknak, a traumaversek, betegségtörténetek, gyászfeldolgozások és a konceptkötetek világának: „szívzsír szívzsír / mindenütt csak / szívzsír ([mindenütt szívzsír], 79.). Mert jól érezhetően nemcsak úgy odaveti „nyelvi vakmeréseit” (Borbély Szilárd kifejezése az Élet és Irodalomban [2003. június 20.]), hanem tudja, hogy miért veti oda. Manapság már semmi sem kínos a költészetben, és mindent szabad. „Egyetlen alapvető szabályt kell csak betartani […]: mindennek nyilvánvalóan és láthatóan tudatosnak kell lennie.” (WeérIvó, „Komolyhon tartomány a mi kamránk”. Nemzedéki introspekció a mai versekben szereplő utalásokról és áthallásokról = Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, szerk. Károlyi Csaba, Bp., Nappali ház, 1994, 39.) Erre legutóbb Parti Nagy Lajos Létbüfé (2017) és Garaczi László Plazmabál (2016) című kötetei mutattak példát, de Korpa Tamás Inszomniája (2016) is idekapcsolható: Fekete Ádám az ő nyomdokaikban halad.
A Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában már címével is meghökkenti az olvasót: valahogy sejtjük, hogy a fanyarság és a tokhal-mintás tapéta nem illenek egymáshoz, de legalábbis mindenképpen szokatlan párosításról van szó. Fekete a versekben két – mondjuk így – hagyományt házasít össze. Egyfelől a Petri-féle közéleti és közérzeti költészetet („az alamusziságot / szárba szökkenni látom / manapság” – Az alamusziságról, 40.), másfelől a Kassák- és Parti Nagy-féle areferenciális posztmodern játékot („manapság katakombákban élnek a medúzák / a tengeri csillag pedig parizerért könyörög egy padon” – uo.) vegyítik a versek. Nyomokban továbbá Weörest vagy Rímhányó Romhányit is tartalmazhatnak: „rápingálom ecsetemmel / hogy te vagy az esetem mer / hogy mér annak indokán / töprengjen el szandokán / gyerekkorom kedves pékje / hajósandrás féltestévre” (38). Hiányzik a központozás, a mondat- vagy sorkezdő nagybetűk, címek csak elvétve vannak, de különösebb szerepet nem játszanak a befogadásban. A kötet egyik első verse akár ars poeticaként is olvasható: „kőkemény dolog ez a zsákbanfutás / letargia és rémület minden perce” (7.). A „zsákbanfutás” érthető lenne úgy, mint ennek a költészetnek a metaforája: egyszerre játék, de ugyanakkor tudjuk, hogy már az elejétől (ha úgy tetszik, az ihlettől) fogva kemény játék, és ráadásul bármikor hasra eshetünk, ami pedig eléggé tud fájni.
Fekete mintha néha meginogna, legtöbbször akkor, amikor túladagolja a (villoni) vulgáriságot és / vagy az öncélúságot: „kék tejet iszom / ropogós kék tejet” (11.), „találtam a pad alatt egy péket / de a másik pad alatt meg négyet / két pad alatt öt pék / kiváltságos környék” (12.), „megfogta / végre / megfogta a pöcsömet / a lila tempera” (67.), „zárkózz hát ki magadból csak / legyen nálad fogkefe” (68.).
A legtöbbször azonban szerencsére sikerül a frappáns neologizmusokat és szófordulatokat működőképes egyensúlyban tartani: „az egyikre lecsap a dögkeselyű / a másikat komornyiklány legyezgeti miközben pihen / a gyümölcsleves pedig szubjektív” (20.), „én is jártam késnyelet faragni / jártunk ignáccal / ebédutánonként harakiriszakörre” (32.), „lecsukódó szemhéjakból / varrják az éjszaka páncélingét” (39.), „sziámiikernyi fantomfájdalmamat / nem csillapítja sem apácacsók / sem borleves” (47.). Túlírtságuk ellenére is szerethetők az értelmetlenségekből és szokatlan képekből építkező futamok: „ha bőrharmonika csípi be a seggem / és csivava csontjait zörgeti a sín / vekkerhangon fázik és mindenki / ráösszpontosít a panírozott kekszre” (12.), „kotord ki letargiád / mint alulvilágított alagútból a vattacukrot” (50.), „száraz kopoltyú a tarkón / libatorokban szemdió / gágog a vak nő / a néma ellenőrnek” (73.). És hasonlóan jól sikerültek a nyelv határait Parti Nagyosan feszegető megoldások is: „sztékkéssel a bendzsót / hiába is gyaknád / nem élnek a rembók / minálunk oly nagyláb” (37.), „így a versnek most hát vége / (nem akarok mást csak tége” (sic!, 38.), „mér vagyunk mi zárvatermő / lehetnénk ha nyitva is” (82.).
Az Ignác jókat tud című szövegfolyam (28–33.) – a műfaji kijelölés szerint regény – ugyancsak szép példája az értelmetlen gondolathalmozásnak, amely végül l’art pour l’art-jellege ellenére is – vagy talán éppen ezért – jól működik: „tévhit / hogy a mosómedvék zabálják a mustot / mondja rigó úr / a jegenyék is azt susogják / a szomszéd ikrek azok / ikrák még a páltóbi szerint / hol vannak itt jegenyefák / rigó úr / de mégis”. Ez a ciklus valahol félúton van a gyermekkorunkban sokat mondogatott Állatkerti útmutató játékossága és a (neo)avantgárd minden konvenciót felborító mentalitása között. Egyszerre mókás, és ugyanakkor valahol ironikus is: az idézett sorokban mintha jelenkorunk társadalmának abszurditásait hallanánk visszhangozni. Hasonló játék a Reggelik Vujity Tvrtkóval (52–53.) című ciklus, amely pedig alcíme szerint életrajz. Fekete azonban egészen kiforgatja az előzetes olvasói elvárásokat: a darabok távolról sem felelnek meg annak a képnek, amit a klasszikusnak nevezett lírai életrajzoktól megszokhattunk, ezért ez a szövegegység a műfaj ironikus reflexiójaként értelmezhető.
A kötet szövegei közül kilógnak az angol nyelvű költemények, amelyek – mint azt a kommentárból megtudjuk – a költő „világutazó barátjának”, Microwave Horse Johnsonnak versei. Bátorságra vallanak az idegennyelven közölt szövegek, de ez a játék szülte merészség végül is jól sül el. A versek annyira nonszenszek (lásd pl. a gesztust, amely elbizonytalanítja, vajon Microwave Horse Johnson ember-e vagy állat), hogy ha fel is merül lefordításuk lehetősége, rá kell jönnünk, a szövegek magyar nyelven veszítenének valamit komikus hangvételükből. A gyanús, az alteregót leleplező szerzői kommentár Petri Gyögy Vagyok, mit érdekelne című ciklusához fűzött lábjegyzetét idézi, maga a játék pedig olyan próbálkozásokra emlékeztet, mint a Radnóti Miklós Eaton Darr strófái című szövegegyüttese, vagyKovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve (2010) című kötete. A versek hangvételéről John Berryman amerikai költő Henry nevű költői alteregója és számozott Álomdalai is eszünkbe juthatnak (annál inkább, mert Microwave Horse Johnson lamentálásai is hasonló sorozatban állnak össze).
Figyelembe véve a kortárs lírai tendenciákat, Fekete Ádám bátorságával és az avantgárdot folytató játékosságával kitűnik a fiatalok tömegéből (a magyar avantgárd elhanyagolt helyzetéről röviden lásd például Mohácsi Balázs Parti Nagy Lajos Létbüfé című kötetéről írott kritikáját a Műúton). Néha azonban az az érzése támadhat az olvasónak, megszalad a játékmester keze, pedig a kevesebb néha több. Egy szigorúbb szerkesztő jót tett volna a szövegeknek: ha néhány ujjgyakorlat kikerül, feszesebb lett volna a kötet. Ettől eltekintve Fekete ígéretesen indul, meglátjuk még, merre tart. Mindenestere ez a kötet olyan, ami után azt várja az ember, hogy szerzője kiforgatja a költészetet a négy sarkából („facázni okod mi is lenne laca” – [lelkesítő dal egy készülő …-ből], 50.).
(Fekete Ádám: Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában, Bp., Magvető, 2018, 96 oldal, 1999 Ft)