Szombathy Bálinttal Tóbiás Krisztián beszélget
A balatonfüredi Vaszary Galériában a Balatonboglár – itt és most kiállítás apropóján beszélgetünk, és egy nagyon érdekes aspektussal, ami éppen a magyar neoavantgárd külföldi kapcsolatai. Manapság már, ha azt mondjuk, hogy külföldi, akkor olyan evidencia, hogy nem is gondolunk arra, hogy „a határon túli magyar kollégák”, mert az olyan természetes, hogy vagyunk itt a Kárpát-medencében, akkor viszont nagyon külföldinek számított, nem?
Igen, ez meglehetősen furcsán hangzott itt, de majd felolvasom később Galántai György levelét, kérelmét a Művelődésügyi Minisztérium egyik szakemberéhez, amelyben azt kéri, hogy engedélyezze a kiállítást, és abban azt írja, hogy igen, ott külföldi van és jugoszláviai. Tehát nem azt mondja, hogy határon túli magyarok vagy ilyesmi, hanem hogy jugoszláviai kollégák.
Igen. Akkor másként definiáltak sok mindent.
Annak idején, amikor Bogláron találkoztam nálam néhány évvel fiatalabb magyarországi egyetemistákkal, akik ott nyaraltak – nem az úttörőtáborban, de voltak ifjúsági táborok –, és hogy mindenki azon csodálkozott, hogy milyen jól beszélünk magyarul.
Alig tudtuk megértetni velük, hogy mi magyarok vagyunk, csak nem magyarországi magyarok. Tehát itt félig-meddig a Kádár-rendszerben tabutéma volt az, hogy vannak határon túli magyarok Romániában, Jugoszláviában meg a többi környező országban, szóval ezen nagyon csodálkoztunk annak idején.
De ha jól tudom, ez nem különben volt egyébként ugyanúgy Jugoszláviában is. Én tudok hatalmas vitákról, főleg irodalmi körökben, hogy a vajdasági magyar irodalom része-e a magyarországi magyar irodalomnak, vagy külön entitásként létezik, tehát ez mindkét oldalon működött a kultúrpolitika terén. A képzőművészetben hogy volt ez?
A képzőművészet eleve nem a nemzeti nyelvre támaszkodik, azt tudjuk, hanem egy vizuális világnyelvet alkalmaz, amely szerencsés esetben bárhol a világ másik részén megérthető viszonyuk szintjén?.
Az írók ilyen szempontból hátrányban voltak, mert ahol a nemzeti nyelvre alapozódik a szellemiség, a szellemi tevékenység, ott egyszerűen előfordulnak az ilyen problémák, hogy valóban a hetvenes években arról vitatkoztak a magyarországi irodalomtörténészek, többek között Illyés Gyula írta le ezt az „ötágú síp” definíciót, hogy a magyar irodalom olyan, mint egy ötágú síp, hogy öt országban beszélik a nyelvet. De hogy a síp, az mind egybefutó. A sípnak ezek a vájatai, vagy hogy mondjam, hangvájatai. Aztán Jugoszláviában Bori Imre újvidéki egyetemi tanár pedig azt mondta, hogy igenis van jugoszláviai magyar irodalom, amely annyiban különbözik a többi magyar irodalomtól, hogy Jugoszlávia társadalmilag-politikailag némiképp különbözik a többi országtól, amelyek mind a Varsói Szerződésben vannak benne, illetve a Szovjetunióban. És ebben sok igazság volt. Mi másképp szocializálódtunk némileg, mint egy romániai magyar, sok szempontból szabadabb légkörben. Nem voltak konfliktusok, mint Romániában, a többségi nemzet és a kisebbség között. Ott másról sem lehetett hallani, mint az összetűzésekről, a véleménykülönbségekről. Nálunk ez nem létezett egyszerűen. Vajdaságban különösen. Tehát az, hogy én magyar voltam ott, semmilyen hátrányt nem jelentett. Se az iskolában, se később a munkahelyen, mindenkinek megvolt a kifutási lehetősége. Voltak magyar iskolák, magyar médiumok, magyar tévé, magyar rádió, magyar lapok, több is, úgyhogy itt lényegesen különbözött Jugoszlávia. Romániából rendszeresen kaptuk az ottani magyar sajtót. Mi volt az ottani magyar sajtó? Volt például egy szakszervezeti lap. Emlékszem, tele voltak Ceausescu dicsőségét magasztaló képekkel, festményekkel.
Szóval megáll az ember esze, mikor visszagondol erre. Na most, hogy volt-e, bizonyos értelemben volt, igazán régi magyar irodalom, amely kicsit másképp fejlődött, mint a többi magyar irodalom, de ugyanúgy része volt természetesen a magyar irodalomnak, különösen, ha még hozzávesszük a nyugati magyar irodalmat is, ami szétszórtan létezett, és még mindig létezik a világban.
Az elmúlt időszakban, mióta itt van ez a kiállítás, több szempontból is, több szemszögből is megnéztük, hogy mi is történt Bogláron, hogy is működött. Épp tegnap volt egy beszélgetés a betiltásokról. Hogy volt ez Jugoszláviában? Innen mindenki úgy látja, hogy azért az egy sokkal, de sokkal szabadabb légkör volt, sokkal több lehetőség volt. Hogy indult a ti közös munkátok Bosch & Bosch-sal?
Igen, hát most annyit meg kell jegyeznem általánosságban, hogy ott is voltak természetesen tabutémák. Az egyik volt a párt, a másik Tito személye. Tehát ha ezt a két tabutémát nem feszegetted, nem pöccögetted, nem gyaláztad, nem kritizáltad, akkor csinálhattál bármit, amit akartál. Ez volt a játékszabály nagyjából.
Szabadkán alakultunk meg ’69-ben. Szabadka egy multietnikus város volt, még most is az, csak már megváltoztak az arányok. Úgy alakult, hogy a csoportban magyarok voltunk többségében. Voltak még szerbek és horvátok. A közös kommunikációs nyelv, az a magyar volt. Tehát mindenki beszélte a másik nyelvét. A szerbek is meg a horvátok is beszéltek magyarul. Ez volt akkor a normális, mert egyszerűen ez a hagyomány ment át a monarchiából, a későbbi Jugoszláviából a királyságba, később pedig a szocialista rendszerbe. Ez nagyon szép volt, nagyon jól működött.
Azt hozzá kell tennem, hogy mi elsősorban képzőművészek voltunk, de voltak köztünk írók is. Négy tagunk irodalommal is foglalkozott, verseket vagy prózát írt, esetleg kritikákat. Én is köztük voltam. Ladik Katalin nevét ismeritek, úgyhogy mindenki a saját anyanyelvén írta természetesen ezeket a szövegeket. Nagyon szép nyelvi átjárások voltak különben, voltak fordítások is.
Az, ami megadta a mi működésünk keretét, az egy ifjúsági intézmény volt, amelynek az volt a neve, hogy Ifjúsági Tribün. Tudniillik a háború után Jugoszláviában létrehozták ezeket az ifjúsági szervezeteket a nagyobb városokban, amelyek körülbelül úgy működtek, mint valamiféle ifjúsági művelődési házak. Ugyanúgy, mint mondjuk Budapesten a Fiatal Művészek Klubja. Csak Jugoszláviában ezek nyitottak voltak. Bárki bemehetett az utcáról. Míg a Fiatal Művészek Klubjához kellett tagság, tagsági könyvecske, másokat nem engedtek be.
Úgyhogy Szabadkán is volt egy Ifjúsági Tribün, aminek sajnos nem volt épülete, úgyhogy kizárólag kihelyezett rendezvényeket tudtunk megtartani. Ami a legérdekesebb, hogy mi részesültünk némi anyagi támogatásban, állami támogatásban, holott olyan művészetet műveltünk, amit nem nagyon értett akkor senki, sőt volt benne egy kis társadalomkritika is. Viszont a társadalom meg támogatott minket, vagy a hatalmi struktúrák. Nem voltak ezek valami hatalmas pénzek, de eszközöket itt-ott lehetett rajtuk venni.
Újvidéken más volt a helyzet, mert ott volt az Ifjúsági Tribünnek egy nagyon szép, hatalmas épülete, ott volt külön magyar szerkesztőség is, galéria, színházterem, filmvetítő terem, ott volt az Új Symposion szerkesztősége is többek között. Az már egy komolyabb dolog volt. Nos, tehát mi – hogy mondjam – vidékiesebb körülmények között működtünk, mint az újvidékiek, de nem volt az akadálya annak, hogy felvegyük a kapcsolatot a Jugoszlávia egyéb városaiban működő hasonló csoportosulásokkal. Aztán voltak még Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, a köztársasági fővárosokban voltak úgynevezett egyetemi művelődési központok, amelyek nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy érvényesüljenek a fiatalság új ötletei, új szellemi törekvései.
Magyarországon ilyenek nem voltak. Voltak művelődési házak, ilyen volt a Kassák Művelődési Ház Zuglóban, meg nem tudom, ahol időnként lehetett kiállításokat csinálni, mondjuk, a kor szellemének megfelelően, de ahhoz is engedély kellett, tehát abba is jól belenéztek, hogy mik voltak azok. Lényeges különbségek voltak. Teljesen másképp szocializálódtunk, szabad mozgásunk volt, világ volt a velünk. Külföldi könyveket lehetett kapni, és a fontosabb filozófiai, művészettörténeti és szépirodalmi könyveket, nyugati könyveket nagyon gyorsan lefordították. Akár horvátra, akár szerbre vagy szerb-horvátra, ez egy közös egyezményes nyelv volt.
Tehát ilyen értelemben szerencsés helyzetben voltunk, mert tudtunk tájékozódni. Első kézből tudtuk követni a nyugati kultúrát akár angolul vagy németül, de az ottani nyelven, a jugoszláv nyelveken is.
És azért az állam mennyire tartotta rajtatok a szemét? Tehát mennyire figyelt oda arra, hogy ezek a fiatalok épp mit művelnek ott Szabadkán?
Hát mi nem okoztunk ott nagy problémát, mondjuk Szabadkán. Nem voltak politikai alapjaink. Szemben az újvidéki csoportokkal, akik beleszálltak a pártba. Nagyon radikálisan beleszálltak a pártba, aztán börtönbüntetések is történtek emiatt. Megtámadták Tito személyét. Szóval mi mondjuk ilyen durván nem nyilvánultunk meg. Voltak ilyen törekvések is, de azokat nem hoztuk nyilvánosságra abban az időben. Nekem volt akkor egy olyan sorozatom, hogy jugoszláv papírzászlókat vagdostam össze, és azokat kollázsoltam össze különböző formákban, továbbá rádobtam egy tó vízfelületére, amelyen halpusztulás volt, és véres halak úszkáltak a felszínen, illetve lebegtek, nem úszkáltak. És akkor odahelyeztem a jugoszláv zászlót, mondjuk egy ilyen vérző hallal, és akkor így fotóztam.
Voltak ilyen dolgok, de ezeket egészen ’90-ig nem mertem odahaza kiállítani, csak nyugaton, mert nyilván lett volna következménye. De hát persze akkoriban még én sem sejtettem, 20 évesen, ’70-ben, ’71-ben, hogy Jugoszlávia majd szét fog esni néhány évtized múlva. Szóval nagyon érdekes dolgok ezek, hogy a történelem valahol rárímel arra, amit te valamikor csináltál.
Viszont nekem volt egy bírósági ügyem, egy másik tevékenységem miatt, akkor már Újvidéken szerkesztettem az új szimpóziumot, én voltam a grafikai szerkesztő. Olyan számokat csináltam, hogy felfigyeltek rá Belgrádban, bár nem tudtak magyarul persze a szerbek, de látták, hogy milyen érdekes, milyen jól néz ki minden, és az ottani Student nevű egyetemista hetilap egyik számát az amerikai underground művészetnek szentelték. Timothy Leary, Abbey Hofman, Allen Ginsberg meg ilyenek.
És meghívtak engem vendégszerkesztőnek. Na, ebben a számban aztán volt minden, tényleg, és itt voltak konkrét utalások a pártra vonatkozóan, Tito személyére vonatkozóan. Tudtuk előre, hogy ebből baj lesz. Be is tiltották. Elmentünk a nyomdába és megvártuk a nyomás kezdetét, az ottani szerkesztők meg néhány barát, és mindenki vett magához egy 10-20 darabot.
Aztán a többi példányt összeszedték, ahol az utcára vitték őket, és a zúzdába küldték. Bírósági tárgyalás lett a vége. Engem szerencsére csak tanúként idéztek be. Na, hát volt egy ilyen is, mondjuk. Megtapasztaltam egy ilyet is.
Érdekes egyébként, amit mondasz, hogy Leary meg Ginsberg. Én csak próbálom elképzelni, hogy mondjuk a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején Magyarországon, hogyha ezeket a neveket föl is hozták, tehát itt most akkor LSD-ről, drogról, beatről, homoszexualitásról satöbbi, satöbbiről van szó, tehát hogy ott ez a fővárosban egy államilag finanszírozott ifjúsági lapban téma volt, és ez különösebb problémát nem okozott. Merthogy azt mondod, hogy a lap valójában az államhatalom bírálata miatt került zúzdába, és nem azért, mert a bűnös nyugati kultúrát imádom.
Persze, így van. Csakis az ottani politikusok sértődtek meg. Kicsit. Kizárólag.
Mondtad, hogy Jugoszlávián belül kialakultak ezek a kapcsolatok a különböző ifjúsági tribünök között, és kicsit kanyarodjunk át Magyarországra is. Magyarországi csoportosulásokkal volt kapcsolatotok, vagy milyen kapcsolatotok volt egyáltalán? Hogyan alakultak ezek a kapcsolatok?
’70-ben kezdtem rendszeresen följárni Budapestre, és akkor már ismertem néhány korombeli művészt és hasonszőrű művészt, akik hasonlóan gondolkodtak. Ilyen volt Tóth Endre, Tóth Gábor, Fenyvesi Tóth Árpád, a balatonfenyvesi Tóth Árpád, aki már nem él, és szintén részt vett a boglári mozgásokban, és Csáji Attila, és valójában Csáji Attila ismertetett meg engem Galántai Györggyel. ’70-ben, ’71-ben mondta, hogy Galántainak van Balatonbogláron egy kápolnaműterme, ahol kiállításokat csinál a saját szakállára, de ezeket bejelenti. Megvan az a hivatalos levél, amelyben Galántai György engedélyeztetni kívánta a kiállítást. Szóval ez egy olyan tipikus valami, ami annak a kornak egy elengedhetetlen dokumentuma volt, hogyha valaki valamit akart készíteni. A Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának címezte Galántai a levelet, mégpedig Gádor Endre osztályvezetőnek.
„Kedves Gádor elvtárs! Mint Ön előtt is ismeretes, 1970 óta Balatonbogláron kiállítási sorozatot szerveztem azzal a céllal, hogy a kápolnatárlaton bemutassam azokat a fiatal művészeket, akik vizuális kutatásokkal foglalkoznak. Június 11-én, illetve a június 22-én megnyílt tárlaton fiatal festők, szobrászok és grafikusok munkahelyét mutattuk be, melyet a Képző- és Iparművészeti Lektorátus X határozata hagyott jóvá. Szeretnénk programunkat továbbfejleszteni, és ezért augusztusban néhány jugoszláv képzőművész munkáit is be akarjuk mutatni, akikkel korábban művészbarátság alakult ki, és akik nagy örömmel mutatkoznának be a magyar közönségnek is. A szabadkai művészek, akik csoportnevüket a művészettörténet egyik legjelentősebb művészétől, Hieronymus Boschtól kölcsönözték, Kerekes László, Mátkovics László, Szalma László és Szombathy Bálint legújabb munkáiknak fotódokumentumait kívánják bemutatni. Szükség esetén előzetesen bemutatom a kiállítandó anyagot. Kérem tisztelt Gádor elvtársat, szíveskedjen engedélyével a művészek bemutatkozásának legalitását lehetővé tenni.”
Erre a mondatra figyeljetek oda, mert nagyon furfangosan van megfogalmazva. Nem a kiállítást akarja Galántai engedélyeztetni, hanem hogy biztosítsák hozzá a legalitást. Ebben benne van az, hogy ő megszervezi mindenképpen, akár illegálisan is. Persze tett bele egy ilyen csavart.
Nos, és akkor ez volt a menet, tehát Csáji Attila, Galántai, aztán megismerkedtem még nagyon sok korabeli művésszel Budapesten, Beke László művészettörténésszel nagyon jó kapcsolatom alakult ki, Haraszti István mobilművésszel, meg sorolhatnám még, az Iparterves művészekkel is, Mezei Ottóval, Sinkovits Péterrel, Molnár V. Józseffel... és azt beszéltük meg, hogy ’72-ben lesz a kiállításunk.
Hárman jöttünk el, Szalma László, Kerekes László és én, hogy felrakjuk, és a megnyitóra. Mi fönt aludtunk a karzaton, ott, ahol a templomokban az orgona szokott állni, Galántai pedig lent aludt a kriptában. Általában ő mindig korábban lefeküdt, mi pedig később jöttünk az éjszakából vissza, és akkor mindig bekiabáltunk a kriptaajtón: Rendőrség! Galántai meg felpattant, mert megijedt, tudniillik volt olyan, hogy a rendőrök ott fölzargatták. Nem volt tőlünk nagyon szép gesztus egyáltalán, de számunkra ez érdekes volt akkor. De nem lett ebből harag semmi. Ott töltöttünk néhány napot, akkor volt egy nagyon jó Omega-koncert, ott a közelünkben szintén, ami meg nekünk volt egy nagy élmény.
Jöttek emberek, nagyon szép közönségünk volt. Aztán jött néhány újságírónak álcázott, feltételezem, besúgó belügyes, akik nem csak a művészettől kérdeztek, vagy nagyon körmönfont módon, tehát meg lehetett érezni, meg lehetett érezni, hogy nem igazi újságírók voltak. Na, hát ez volt, és akkor idejött aztán Szentjóbi, Pauer Gyula, akikkel még ott ismerkedtem meg Bogláron. Akkor lett ennek egy folytatása. Ezek a kapcsolatok nagyon szépen alakultak a későbbiekben is. Már ’72-ben megbeszéltük, hogy hozunk egy vajdasági kiállítást megint. De akkor már ne a csoport legyen, hanem legyen kicsit vegyesebb, szélesebb merítés, és akkor hárman jöttünk a csoportból, és akkor négy másik művész jött velünk, fotósok, képzőművészek, festőművészek, tehát kicsit vegyesebb volt ez az anyag. Ennek a megnyitóján volt Ladik Katalinnak ez a performansza, amelynek a témája egy O betű.
Csernik videóinstallációja?
Igen, ők készítettek egy közös filmet az O betű témájára. A ’73-as kiállításra nem tudtam valami miatt eljönni; Csernik Attila és Ladik Katalin jött el.
Tehát a budapesti kapcsolataim. Ezen a képen itt van Mezei Ottó művészettörténész, a kor egyik meghatározó személyisége. Középen Haris László fotóművész, aki ma az MMA egyik oszlopos tagja, azt hiszem, a fotószekció vezetője, és itt vagyok én a hosszú hajammal. Ez Haris műtermében van.
Itt vagyok Beke Lászlóval. A lakásán. Sajnos nem sikerült igazából a felvétel, ott látszik a cumisüveg, Beke Laci szoptatta a csecsemőjét. Nem mert odahaza, a lakásban művészetről beszélni. Fogott egy aktatáskát különböző papírokkal, és elmentünk egy cukrászdába, ott beszélgettünk és ott mutatott bizonyos dolgokat, fotókat, munkákat, amiket ő már összeszedett az akkori konceptuális művészektől. Szabadkán a Triglav cukrászda, itt alakult meg a Bosch and Bosch csoport ’69. augusztus 26-án.
Azt mondtad, hogy Beke nem mert otthon beszélni ezekről a témákról. Cukrászdában beszélgettetek. Ez nektek nem volt furcsa?
Hát, furcsa volt, de mi már akkor kezdtük érteni ezt az itteni játékot, hogy félnek az emberek, egyszerűen félnek. Nem volt mindenkinél ilyen élményünk. Különböző művészeket látogattunk a műtermünkben, odahaza. Lehet, hogy Bekének különös oka volt erre, én nem tudhatom. Hozzátartozott a kor skizofréniájához, hogy úgy mondjam.
És akkor jól értem, hogy a Bosch and Bosch első magyarországi vendégszereplése Bogláron volt?
Igen. Bogláron volt. Utána a Pécsi Műhely is szervezett ott Pécsen valamit, hasonló anyag volt az is, mint amit Bogláron mutattunk be. Oda csak Kerekes László ment el, ő vitte át kocsival a kiállítóanyagot.
És így elindult? Volt valamilyen folyamatos együttműködés onnantól kezdve?
Hát a pécsiekkel inkább személyes kapcsolatok voltak, akkor elkezdtek járni le hozzánk Újvidékre, én Ladik Katalinnal éltem házasságban, és akkor rendszerint nálunk szálltak meg. De kiállítási aktivitás terén nem volt a későbbiekben köztünk semmilyen további kifejlet, hanem megmaradtak ezek a budapesti kapcsolatok inkább.
És később? Ahogy múlt az idő, rendszerváltás itt is, ott is.
Hát aztán jött a háborúk. Elment több mint egy évtized a háborús évekre, akkor nem nagyon lehetett kecmeregni. Sokan el is hagyták Jugoszláviát, sok vajdasági magyar értelmiségi is. Nagyon érdekes dolog történt, az már lassan a tízes években volt, amikor úgymond felfedezték a magyar neoavantgárdot, a magyarországi művészettörténészek felfedezték, hogy nekik van egy neoavantgárdjuk. És akkor az olyan galériák, mint a budapesti ACB meg a Ludwig Múzeum és egyéb galériák elkezdték felfedezni a Pécsi Műhelyt is többek között Halász Károly művészetét, Pinczehelyi Sándor művészetét.
Tehát jöttek sorba azok az alkotók, akik el voltak hallgattatva a ’60-as, „70-es években. Tehát valahol a peremeken működtek, névtelenségben szinte, vagy föld alatt. Úgyhogy én, Ami nagyon érdekes volt, hogy minket Szabadkáról teljesen úgy értelmeztek, mintha itt éltünk volna, vagy hogy mondjam. A mi működésünket itt befogadták ebbe a magyar rendszerbe, ami egy nagyon szép gesztus volt tulajdonképpen.
Világszerte vitték a magyar neoavantgárd kiállításait, kb. 10 éve New Yorktól Londonig, és mindenhová vitték a mi munkáinkat is. Mi ugyanúgy állítottunk ki ezeken a nagyszabású reprezentatív történeti kiállításokon, mint az itteni művészek. Szóval ez egy hatalmas gesztus volt a magyar szakma részéről.
És most Szerbiában mennyire vagytok úgymond bent a köztudatban?
Hát benne vagyunk természetesen. Most már mások a trendek. Ez a nemzedék lassan kihal már, és természetesen a munkák fennmaradnak, de ezek kanonizálódtak már a '70-es években. Mi bekerültünk már '72-ben, három évi működés után bekerültünk a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeumban. Nemcsak kiállításokon, hanem a gyűjteményükbe is. Zágrábban szintén az ottani kortárs galériába. Már akkor nagyon fontos kötetek, könyvek jelentek meg ezekről a mozgásokról, és azokba mind bekerültünk. Úgyhogy minket már nem kellett utólag felfedezni, mert amikor kellett, akkor már benne voltunk ebben a rendszerben, kanonizálódtunk ott, tehát ez egy teljesen más történet. A jugoszláv történet azt példázza, hogy hogyan működik valami, amikor a maga idejében a kellő pillanatban történnek a dolgok. A magyarországi helyzet pedig azt, hogy mi van akkor, hogyha évtizedekkel később fedeznek fel valakit vagy valakiket.
Sajnos. Lassan a beszélgetés végére érünk. Lenne egy kérdésem, amit már sokszor szerettem volna megkérdezni alkotóktól, de még soha nem kérdeztem meg. A neoavantgárdra azért jellemző volt, hogy elutasítottak mindenféle kanonizálódott és mindenféle intézményesült műfajt és világot. Milyen most innen, hogy gyakorlatilag részei vagytok a kánonnak és az intézménynek.
Igen. Ez a probléma már felmerült a dadaistákkal is annak idején, hogy ők is támadták az intézményeket meg a múzeumokat meg a polgári művészetet. Aztán az intézmények őket is bekebelezték a végén. Tehát ezeket a lázadó mozgalmakat és kezdeményezéseket. Itt is ez történt, hogy tulajdonképpen a rendszer, a nagy rendszer bedarál mindent maga alá. Előbb a helyi rendszer, egy országos rendszer, aztán még esetleg a nemzetközi rendszer is. Ez így van. A végére még annyit szeretnék mondani, hogy '19-ben volt a csoportunk jubileumi kiállítása a Ludwig Múzeumban, és abban az évben jelent meg a kötetem is az űjvidéki Forum Kiadónál a csoportról, ami egy rövidebb összefoglalója a csoport történetének, meg értelmezése a történetének, egy kis képválogatással. A kötet kétnyelvű, tehát magyar és szerb, szerbhorvát.