Mácsai János zenetörténésszel Mórocz Anikó beszélget
Mácsai24 – festmény, fotó, film kiállítás a Vaszary Galériában
Van, aki abszolút hallással, van, aki „abszolút látással” születik, ahogy fia, Mácsai János fogalmazott. Mácsai István (1922–2005) az utóbbiak közé tartozik, és nincsenek túl sokan. A Munkácsy-díjas festőművész munkásságáról a Vaszary Galériában látható kiállítás. A balatonfüredi tárlat az 1950-es évek elejétől rendszeresen kiállító, a szakmai nyilvánosságban is jelenlévő, az állami vásárlásokon és a műkereskedelemben is magasan jegyzett festő munkásságából válogat, aki azonban a korabeli és az utólagos kánonokból rendre kimaradt. Fiát, Mácsai János zenetörténészt egy szubjektív tárlatvezetése alkalmával kérdeztük.
Milyen hatással vannak Önre az édesapja képei? Szívesen beszél róluk?
Mindig feldúsult érzelmekkel lépek be az apám képei közé. A Kiscelli Múzeum kiállítása kapcsán szereztem egy kis gyakorlatot ezek kezelésében. Azért szoktam zavarban lenni, mert nem értek hozzá, és egy csomó mindent nem tudok. És itt felelőssége van az embernek. De élni szoktam a szubjektív tárlatvezetés lehetőségével, ahol az érzéseimről is beszélhetek, és talán olyasmit is megoszthatok a látogatókkal, ami közelebb viszi őket ehhez a művészethez.
Az édesapja felmenői között volt művész?
Az apai nagypapám akkor halt meg, amikor én egyéves voltam, sajnos nem emlékszem rá. Temetkezési cikkekkel kereskedett, állítólag fantasztikus humora volt és remekül tudott anekdotázni. Esetenként amatőr színjátszó jelentekben lépett fel, és fennmaradt róla egy kis némafilm, ahol egy szakszervezeti színpadon állva városligeti tréfákat adott elő a „Művirág- és kegyeletipari szövetkezet” kultúrestjén, 1954-ben. A nagyapánk génjei úgy tűnik, a testvéremre, Mácsai Pálra voltak erős hatással. Az apai nagymamánk egy kiskunfélegyházi kiskereskedő gyönyörű lánya volt, 1919-ben szerettek egymásba a nagypapával, és felköltöztek Budapestre. 1922-ben egy sötét, Zichy Jenő utcai lakásban született meg az apám. Igazi rendes, közepes vagy kicsit az alatti pesti kispolgári élet volt az övék, bensőséges baráti körrel, néhány valamivel feljebbi kasztba tartozóval is.
Mikor mutatkozott meg az édesapja tehetsége?
Hároméves lehetett, amikor azt mondták neki, hogy ne ugrabugráljon, hanem üljön le a konyhaasztalhoz, van ott papír-ceruza, firkáljon. Aztán élete végéig így maradt, ahogy mondani szokta. A nyarakat Kiskunfélegyházán töltötte, ahol öt-hatéves korában feltűnt a nagyszülőknek, hogy úgy tud lerajzolni egy kacsát, hogy az kacsa, egy libát pedig úgy, hogy az egy liba. Megkérdezték tőle, hogy ezt mégis hogy csinálja, amire az apám csak annyit válaszolt a nagymamától örökölt szögedies tájszólással, hogy „meg köll nézni”. Zenészként tudom, hogy létezik úgynevezett abszolút hallás, vagy egy másik fajta, a belső hallás. Például a komponista hallja a darabot és „csak” le kell írnia. Nagy zeneszerzők egész szimfonikus zenekarok pontos hangszerelését hallják belül, Beethovennek sem okozott ez problémát, annak ellenére, hogy megsüketült. Ebből kiindulva vannak olyanok, akiknek pedig – én úgy szoktam nevezni – abszolút látásuk van. A kisfiam talán négyéves lehetett, amikor a budakeszi vadasparkban jártunk, majd otthon egyszerű vonalakkal hihetetlenül karakteresen lerajzolta a rókát. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, csak annyit felelt, hogy „ott látom a papíron, csak ki kell húzni”. Sajnos nekem nincs ilyen belső látásom.
Az édesapja mikor merte bevállalni a saját stílusát?
Már majdnem negyven éves volt. Az ő hosszú magára találásának története is erre az „abszolút látásra” vezethető vissza. Fiatalként mindenféle festői tanulmányokat folytatott rajziskolában, esti aktra járt, majd 1945-ben azonnal felvették a főiskolára. Bernáth Aurélt választotta mesteréül, aki egy elegáns, kicsit gőgös ember volt, úgy is hívták, hogy „Van Gőgh”. Az apám azt gondolta, hogy jó lesz neki, mert Bernáth legalább nem beszél mellé. Egyfajta oldott, impersszionisztikus posztnagybányai festészet volt akkoriban a divat, ami pár évvel később belefutott a szocreálba, majd ’56 után a legvadabb nyugati avantgárdba, és az apám mindegyikben rosszul érezte magát. Megrendelésre mindegyikben nagyszerű dolgokat tudott csinálni, az ötvenes évekből például egészen elképesztő impresszionisztikus képei maradtak fenn. Később „viccből” geometrikus absztraktot is festett, az összes technikát használni tudta, de másfél évtized kellett ahhoz, hogy ő maga is belássa, egyik sem érdekli. Csakis a saját adottsága, szenvedélye után mehet, a pontos látás után, ami az akkor teljességgel korszerűtlen, precízen rajzos ábrázolást követelte ki.
Miután belátta, hogy mi az útja, jött a botrány.
A naplójában írja, hogy 1959-ben hirtelen rátalált arra, hogyan szeretne festeni. Egy egyszerű, nagy, vörös rákokat ábrázoló csendéletről írta ezt, amit sajnos a kiállításra nem adtak kölcsön. 1960-ban volt az apámnak egy önálló kiállítása a Csók Galériában, ami enyhén szólva álmélkodást keltett, senki nem értette, mit akar, nem volt hozzá fogódzó a szakmai látogatók számára. Ő ösztönösen indult el ezen az úton, itthon még nem ismerték azokat az amerikai törekvéseket, amik akkoriban ott már bontakozóban voltak. Aztán a folyóiratokon keresztül előbb-utóbb beszivárgott Magyarországra is ez az úgynevezett hiperrealista irányzat – bár ő mindig tiltakozott e kategorizálás ellen. Azután 1966-ban tehetett egy többhónapos tanulmányutat Amerikában, és találkozott a példaképével, Andrew Wyeth-tel, aki pontosan ezt a stílust képviselte. Andrew Wyeth-nek több képe is van a MOMA-ban, amerikai ikonná vált, iskolaalapító és egy családi dinasztia követte a festészetben. Nagyjából vele egy időben az apám is rátalált erre a stílusra, anélkül, hogy akkor ismerte volna, és ez Magyarországon kiverte a biztosítékot.
Ez miben nyilvánult meg?
1960-tól párját ritkítóan vad gyűlölet zúdult rá a kritikusok felől. Az akkori lapokban még sok helyen volt műkritika (meg zenekritika is), apám festészetének általában a legélesebb elutasításban volt része. Nem értették, és ez így is maradt élete végéig. Sajnos hajlamos vagyok ezeken a tárlatvezetéseken erősen bírálni a kritikusokat, ami annál is kellemetlenebb, mert magam is az lennék, igaz más szakmában. Sok effélét elolvasva úgy látom, a műkritika a legkitettebb a klikkharcok, divatok, izmusok, a megfeleléskényszerek, a kereskedelmi és politikai hátsó gondolatok fenevadjainak. Valójában nem a képpel foglalkoztak, hanem a körülményekkel, amiről tudtak mit mondani. Egyébként akkor is így volt, ha nagyritkán dicsérték. Nem akarom túlbeszélni ezt a kérdést, de ezzel az életművel kapcsolatban elkerülhetetlen, talán tanulságos is.
Az utolsó nyolc-tíz évben azért mindennek ellenére néhány jószemű kurátornak köszönhetően elkezdődött apám művészetének valamiféle felfedezése, és odáig eljutottunk, hogy a „mérvadó” kritikusok szerencsére nem írnak róla, talán már nem mernek. Bízom benne, sőt meggyőződésem, hogy előbb-utóbb a „kanonizálódás” ideje is eljön. Azaz, hogy sem őt, sem szinte az egész 1920-as évtizedben született generációt nem lehet kiradírozni a magyar művészet történetéből, ahogy azt Németh Lajos, az egykori főkorifeus javasolta már az 1980-as években.
Mi lehet a háttérben?
A teljes magyar művészetelmélet – és sok más országé is – abban a 19. század végi, 20. század eleji gondolatkörben élt, hogy minden új értékes, ami pedig a régi nyelvet használja, az elavult, tehát értéktelen. Tovább kell lépni, a modernitás mindenekelőtt. A bökkenő csak az, hogy a régebbi eszközöket használó művészek is lehetnek teljességgel korszerűek, nem az eszközökön múlik. Ez a zenében is így volt: az én diákkoromban, a nyolcvanas években a Zeneakadémián némi túlzással ki sem ejthettük Dohnányi Ernő, Richard Strauss vagy Rahmanyinov nevét. Legalábbis nem voltak divatban, az biztos. Az volt a vélekedés: hajdan tehetséges emberek voltak, akik jól indultak, de végül engedtek a közönség csábításának, és romantikus maradiságba fulladtak. Meg kell nézni a mai koncertműsorokat, kik szerepelnek rajtuk: leginkább ők. Arnold Schönberg és Anton Webern – akik a hatvanas–hetvenes években a kortárs zeneszerzés istenségei voltak – műveit koncerten harminc éve szinte nem is hallottam. Schönberg nagyromantikus, gyönyörű műveinek kivételével teljesen kiestek a mainstreamből.
A korszerűséget az esztéták és kritikusok általában minőségi paraméternek tekintették, és ami régebbi eszközökkel élt, gyengébbnek minősítették. De a korszerűségnél nincs romlandóbb áru. Általában az igazi, tehát referenciák nélküli minőségérzék nem erőssége az elméleti embereknek. És apámnak még az is különös hátrányt okozott, hogy látszólag látni lehetett, mit ábrázol a képe. Mennyivel egyszerűbb az absztraktokkal, arról bármit lehet mondani, nincs kontroll-lehetőség. De meggyőződésem, sőt tapasztalatom, hogy apám képein sem mindig azt látni, amit hiszünk. Sokkal összetettebb a helyzet, az elsődleges benyomás – „hisz látom, mi van rajta” – sokszor megtévesztő. Igazán festői kérdésekről, tehát a lényegről, a nehezen vagy sehogy sem verbalizálható dolgokról, színekről, formákról, kompozíciós kérdésekről és ilyesmikről a kritikákban sohasem esett szó.
Másfelől igaz, hogy nem egyenletes „kivitelezési” minőségű az életmű, sok volt a sietősen, (de nem lelkiismeretlenül) festett képcsarnoki rutinkép. Tudni kell hozzá, hogy a nyolcvanas évekig a magyar művészet mecenatúrája állami monopólium volt. A Képcsarnok nevű nagyvállalat sok más mellett képeslapokat forgalmazott, ebből sok pénz folyt be, és azt – ma eléggé meglepő módon – visszaforgatták a képzőművészetbe. A festőknek hetente két képet kellett ide beadniuk, majd utazó ügynökök vitték szét vagy vidéki kiállítóhelyek mutatták be, és az egész országban árulták őket. A festők előre megkapták a zsűri által megállapított, nem túl magas, de mégiscsak fix díjukat, amiből, ha nem is fényesen, de meg tudott élni a nagyjából ezer tagú festőtársadalom. De nem ezekről beszélt a kritika, azok általában nem kerültek kiállításra, Füreden sem ilyenek szerepelnek.
Az édesapja olvasta a kritikákat?
Igen, és hihetetlenül bosszantották. Művészemberként hiú volt és dühös, amikor a kritika ordenáré giccsnek nevezte a munkáját, de ettől még egy ecsetvonásnyit sem volt hajlandó változtatni a stílusán. Most, nagyjából a halála után húsz évvel már látható, hogy teljesen igaza volt, következetesen kell járni a saját úton akkor is, ha sokan elutasítják. Pár évvel ezelőtt volt a Keretek között című kiállítás a Nemzeti Galériában, azon két nagyon elismert és nagyon más stílusú festő, Birkás Ákos és Szűts Miklós – egymástól függetlenül – a tárlatvezetésen odavitték a közönséget az apám képei elé és azt mondták, hogy ezek az igazán értékelhető képek a hatvanas évekből, mert ezek úgy vannak megfestve, és ezek nem hazudnak. Ez némileg megdöbbentette a műkritikusokat, persze volt olyan, például a vele szemben örökké gyűlölködőn elutasító P. Szűcs Julianna, aki azt írta, hogy ez az a festészet, amitől az ő generációja hány…
Pesti utca – olaj, vászon (1961), Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A nagyközönség szerette az édesapja képeit?
Igen, és a kiállítások közönségsikere is dühöt váltott ki a kritikusokból. Az 1961-ben készült Pesti utca című kép szintén kiverte a biztosítékot, az ábrázolást egyenesen hazug idillnek titulálták. A belvárosban, a Belgrád rakparton laktunk, a képen a Ferenciek tere látható. Apám és a családunk ’56-ban lelkileg és fizikailag is mélyen érintett volt. Erről az időszakról szóló naplója 2006-ban jelent meg a Holmiban, amiből az állásfoglalása pontosan kiolvasható, és hogy az eufóriától a végső kétségbeesésig milyen stációkon ment át. November közepén a lakásunkat is szétlőtték. Nagyon kicsi voltam, amikor a Pesti utca című kép készült, egy pályázatra adta be apám, megvásárolták ugyan, de azután elkerült a Galéria raktárának mélyére. Egy kritikus szerint a villamoson lévő Nicotex Harmónia felirat hamis harmóniát és idillt sugall, ekkor még folytak az ’56-os megtorlások és kivégzések. Pedig, ha kicsit tájékozottabb lett volna, akkor tudhatta volna, hogy a „nicotex harmónia” a hatvanas évek elején a korai lakótelepek megjelenésének és a vár rekonstrukciójának a gúnyneve volt, a hamis harmónia kifejezésére használta a pesti argo. Szerintem, ha valaki jó hangsúlyosan ilyet írt fel 1961-ben egy pályázatos képre, az nagyjából olyan volt, mintha betette volna a nyakát a hurokba, csak véletlenül megúszta, nem rúgták ki alóla a sámlit.
Festményfotózás, Belgrád rakpart 27. (1962) A képen Mácsai János látható.
Szemérmes ember volt az édesapja?
Mélyebb értelemben igen. Sokat kérdezgettük, válaszolt is, de az igazi lényegről valahogy nem nagyon beszélt. Azért fest le valamit az ember, mert szóban megfogalmazhatatlan, mondta. Másfelől érzelmekkel volt teli, és kényes dolog, hogy az ember mennyit árul el belőlük a gyerekeinek. Hároméves lehettem, amikor apám rájött, hogy a testvéremmel színtévesztők vagyunk (a vöröseket gyengébben látjuk), így a finom színköltészete részben rejtve maradt számunkra. Kísérletezve vörös celofánon keresztül néztük a képeit, úgy kicsivel jobban kikiabáltak a pirosak. Nem nyúzott bennünket azzal, hogy rajzoljunk, különben is úgy vélte, hogy a tehetségtelenséget sokáig lehet leplezni, de a tehetséget egy percig sem. Az látszott volna. Utólag visszanézve, sokkal több információt kellett volna kipréselnünk belőle, én is részben az írásaiból tanulom őt.
Pesti gang (1963), olaj, vászon, magángyűjtemény
Az oroszlán (1961), olaj, vászon, magángyűjtemény
Konyhai falikút csirkével (1960), olaj, vászon, magángyűjtemény
Nagyon beszédes a füredi kiállítás első termében a három térben elhelyezett kép.
A Belgrád rakparti házunk belső udvarának 1960-as évek eleji állapotát mutatják. Pedig ez egy rendkívül elegáns, reprezentatívnak épült bérház volt. Igaz, 1903-ban. Látható az oroszlán, ami egy folyosón jön be az előszobába, egy másik képen egy gangon ücsörgő kuvasz kutya néz ránk, a harmadikon pedig egy csirke a konyhai kézmosóhoz van kikötve. A testvéremmel szoktuk cserélgetni egymás között azt a hat-hét képet, ami a családunk birtokában maradt az apánktól. Az oroszlánost így kisgyerekkorom óta szinte folyamatosan láttam, évekig a szobám falán függött. Nem is olyan régen, ébredés után, még kótyagos fejjel vonzotta be a tekintetemet, és rádöbbentem, hogy ez egy önarckép. A tudatalattimból felrémlett egy kisgyerekkori visszatérő álom, amiben az apámat ilyen oroszlánnak láttam. Perceken belül világossá vált számomra, hogy a gangon lévő kutya és a kikötözött csirke is önarckép. Mindig azt mesélte, hogy az oroszlános kép úgy keletkezett, hogy dolgozott otthon a műteremben, csengetett a postás, a gázóra-leolvasó, és még mások is, „ide bárki bejön”, és dühében festette, mert nem hagyják békén. Ez őrületes mellébeszélés volt. A naplóból tudom, hogy az előző évben tett itáliai utazás egyik emlékén indult a fantáziálás, eredetileg olasz reneszánsz háttérrel, de azután hazatérve ez lett belőle. Ezek a képek kulcsok a művészetéhez, ordít róluk a végtelen külső-belső szabadságvágy és magány, aminek része a múlthoz való stiláris kötődés, ugyanakkor kortárs színek, kompozíciók, rejtett geometrikus absztrakció van bennük. Annak a szabadságvágya például, hogy miért ne lehetne úgy festeni, ahogy ő szeretne?
Vili bácsi (1965), olaj, vászon, magángyűjtemény
A portrék kiket ábrázolnak?
Jóval több portré volt, sajnos pár eltűnt vagy nem adják kölcsön kiállításra. Páratlanul sikeres sorozat, fényes korszak volt, 1963–64-ben egy év alatt festett tizenhat-húsz darabot barátokról, ismerősökről és modellekről. Ezek miatt sose bántották, túl jók voltak ahhoz, hogy rossznak merjék nevezni őket, és nem volt irodalmiságuk, amibe bele lehetett volna kötni. Az egyik kép a mostohaapját, apám édesanyjának a második férjét ábrázolja, őt még mi gyerekek is jól ismertük, rendkívül kedves, jóravaló ember volt. Az apám részletesen leírja a naplójában, hogy mekkora fejtörést okozott neki, milyen színű legyen a pulóver. Vagy tízféle barnát kipróbált, mire idejutott. Ennyit a fotografikus ábrázolásról. Ezt mindig ott tartotta a műtermében, és nem tiltakozott, amikor azt mondtuk, hogy ez a legjobb képe. Neki is igazodási pont volt.
A bíboros széke (1983), olaj, farostlemez, magángyűjtemény
Megbízásra is készültek portrék?
Sokszor. A hetvenes években például a püspökök kértek portrékat, ugyanis hagyomány volt, hogy olajkép készüljön róluk, amit aztán ki lehet akasztani a falra. Kerestek egy olyan festőt, aki jól meg tud festeni egy portrét. Emlékszem, hogy Cserháti József pécsi püspök jött hozzánk, összebarátkoztak apámmal, hozott ajándékba egy üveg Rémy Martin konyakot, ami a hetvenes évek elején igen nagy dolog volt. Cserháti püspök lecsapta az üveget a fahokedlire, és modellt ülve szép lassan megitta az egészet. „De jó cúgom van – mondta –, magának nem is hagytam.” Apám kérte, hogy a ruháját és a kalapját is hadd fesse meg, ebből aztán lett egy sorozat.
Látomás (1979) – A nyitva felejtett ajtó, A szökevény, Infánsnő Kiskunfélegyházán), olaj, vászon, magángyűjtemény
A tájképek más korszakot képviselnek, ahova kicsit szürreális fantáziák szűrődnek be.
Emlékszem például arra, hogyan került Velázquez infánsnője egy kiskunfélegyházi utcára. Apám sose járt a Pradóban, de egy orvos barátjától kapott egy képeslapot Velázquez képéről. Mondogatta, hogy az új festményéről még hiányzik valami folt, esetleg figura, levette a képeslapot a polcról, odatette a jobb alsó részhez, majd minden filozófiai háttér nélkül, kizárólag optikai céllal egyszerűen odafestette a 17. századi infánsnőt. Ez egy poén volt, de akkora sikert aratott az ötlet, hogy más képeire is átszivárgott. Az ürömi elágazás táblaerdejébe is így került Giorgione két figurája. Ez az ötlet szintén kompozíciós fogantatású volt, ellenpont kellet a merev táblarengeteghez, de ezt nem értette az obskúrus kritikus, és dühödten szidta, mondván, hogy ez visszaélés a műtörténettel, és már tényleg több a soknál. Vagy egy másik hasonló ötlet: a kiskunfélegyházi klasszicista templom sarkánál lakott a nagymama, és az apámnak sose tetszettek a templom csúcsos tornyai, hát levágta őket, így kerültek a helyükre a Notre-Dame nem csúcsos tornyai.
Téli vadászat (1989), olaj, farostlemez, magángyűjtemény
Ennek a korszaknak talán főműve a Téli vadászat.
Igen, a Szent István körúton jönnek át Bruegel vadászai. Nagy kedvence volt az eredeti, Vadászok a hóban című kép, hosszú tanulmányt is írt róla. Apám képét is hosszan lehetne elemezni, de ha csak egy dolgot említek, akkor érdemes az enyészpontot nézi, amibe a perspektivikus vonalak belefutnak, akkor látja az ember, hogy ellentétben Bruegel képével, itt a perspektíva totálisan, többszörösen le van zárva, vagyis apám vadászai nem mennek sehova, mert már nincs hova menni. Határozottan emlékszem, hogy a kiindulópont a dárdák geometrikus rendszere volt, apám ezekhez kereste a megfelelő helyszínt, és a képen szereplő fák ágainak az irányán szintén rengeteget törte a fejét, számtalanszor leszedte és újrafestette őket. Azt mondta, ha csak egy kicsit is másképp hajlik egy ágacska, mint kellene, azzal el lehet rontani az egész képet.
Júniusi csendélet / Vadvirágos csendélet, részlet (1963), olaj, vászon, magángyűjtemény
Nagyon árulkodóak a csendéletek is.
Nagyon szerette a műfajt. Ha valami igazán divatjamúlt manapság akkor az a csendélet. Úgy tudott megfesteni egy bogáncsot, hogy az tényleg szúrt. Számára minden virág, levél vagy akár tüske látványa végtelen örömöt okozott, élvezte a „rajzolatukat”. Ezt is nehezen viselték néhányan, de hát minden mániákusság ellenállást szül. Az apám esetében egy tág (és persze nem patologikus) értelemben vett grafomán emberről van szó, aki nemcsak rengeteget írt, hanem állandóan firkált is. Klotildligeten például volt egy kis nyaralónk, ahol a fa budiajtót látvány szempontjából üresnek találta, és két délután alatt ráfestett egy csodálatos Szent György és a sárkány ikonképet. Arany kárpitosszöggel verte ki a glóriát. Vicc volt, élvezete a saját virtouzitását, de ugyanakkor valamilyen mély elkötelezettséget jelzett, és egyben kétségbeesett kiáltás is volt.
Ez megvan még valahol?
Sajnos nincs, csak repró van róla. De máskor is történt ilyen, például az emeletünkön a keret- és vászonraktárnak bérelt egy kis mosókonyhát, annak volt egy kilencven centi széles folyosója és egy padlásajtaja, oda meg Dürer Halál és a lovas című pici rézkarcát rajzolta fel szénceruzával, nagyjából kétméteres nagyságban. Soha senki nem látta, ezt végképp nem a közönségnek csinálta, csak ott volt egy rosszul lemázolt fal és ajtó. Egy ilyen késztetésű festőnek inkább nonfiguratívat kellene festenie, hogy megfeleljen az elvárásnak? Ennek a Dürer-műnek a reprója is mindig ott volt a műteremben, azt mondta az apám, hogy ennél jobban nem lehet rajzolni.
Venezia, Museo Correr (1990), olaj, farostlemez, magángyűjtemény
A mosókonyha belső kilincsét ábrázoló képe szerintem szintén a legjobbak közé tartozik: jellegzetes, húszas évekbeli pesti rézkilincs, amit a cselédlányok suvickoltak. Erős társadalmi korrajz és börtönjelkép is egyben: fölül a szabadságvágy és a nosztalgia megtestesítőjeként a velencei Museo Correr plakátjának tengerkék színű, szakadozott alját látjuk, ami a szabadság levegőjét árasztja. A kép láttán persze az a reakció, hogy egyszerűen fel akarom tépni azt az ajtót, elrohanni Velencébe – amit akkoriban nem lehetett megtenni –, és érzem a tenger illatát. Minimális eszközökkel nyújt igen tág perspektívát, a vetett árnyékok és az ajtó díszléceinek szigorú geometrikus absztrakciója pedig igazi feszültséget keltenek. Hogy milyen társadalmi, esztétikai, történeti és szociológiai vonatkozási vannak ezeknek az évszázaddal ezelőtt tömeggyártott profilléceknek és ajtókazettáknak, amik az egész monarchia szinte emblematikus díszítései, arról tanulmányt lehetne – kellene – írni. A geometrikus keménység és ridegség vizuális megélése a maga minimalizmusával izgalmas és mély. Nekem olyan ennek a minimalizmusnak az ereje, mint József Attila Töredékei közül az egyiké: „Kásásodik a víz, kialakúl a jég / és bűneim halállá állnak össze”, vagy a másik kedvencemé: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!”. Hát mi ez, ha nem a legkeményebb modernitás?
Az édesapja el is jutott Velencébe, milyen benyomásokat szerzett ott?
Négyezer oldalnyi jól olvasható napló maradt fenn utána, tele rajzokkal és firkákkal. Egy 1964-es Velencei Biennáléról is készített feljegyzéseket, akkor egy festő még vázlatfüzettel a hóna alatt és ceruzával a zsebében járt. Apám feljegyzéseket írt a kiállítás számára érdekes képeiről, skicceket készített, amik kész avantgárd alkotások voltak.
Jön Bözsi nagymama (1960-as évek eleje), olaj, vászon, magángyűjtemény
Kedves visszatérő témája a festményeknek a nagymama alakja.
Az anyai nagymamánk közszeretetnek örvendett. Az apámat egyik alkalommal az a látvány ragadta meg, ahogy látogatóba jövet a nagymama belépett a műterembe. Ő volt az egyetlen élő nagyszülő, szerencsére mindig és sokáig jelen volt az életünkben, 92 évesen halt meg. A „jóságos nagymamát” az ítészek szintén hazugságnak tartották, pedig csak meg kell nézni a róla készült egyik kép kompozícióját, ahol az egyetlen kivezető perspektíva egy hatalmas fekete lyukként tátongó ablak és az ellenpontja: a pulóver. Érdemes elgondolkodni, hogy ez mennyire a nagymama boldog jövőjének az ábrázolása. Egyébként tényleg jóságos volt, mit tegyünk, volt ilyen.
Nagymama / Piliscsabán az ablak alatt (1977), olaj, farostlemez, magángyűjtemény
A varrógépről mesélt valamit az édesapja?
Ez a nagymamám és az édesanyám Szent István körúti gyógyfűző- és fürdőruha-varrodájában állt. Az anyukám egész munkás életét egy udvari lakásban, ez előtt a varrógép előtt töltötte. Az apám annyit mondott, hogy megragadta a látvány, ahogy az ember munka közben az udvari szobából „egy börtönből” kinéz a világra, a szabadságra, miközben, amit odakint lát nem egyéb, mint egy jellegzetes, zárt pesti gang, tehát az is egy börtön.
Varrógép (1980), olaj, farostlemez, magángyűjtemény
A Pesti halál önmagáért beszél: egy rendkívül hosszan, nehezen elkészült kép, amit az apám igen fontosnak tartott. A Kiscelli Múzeum kiállításának egyik tárlatvezetése alkalmával, beszéd közben döbbentem rá, hogy az édesanyja így végezte, és erről nagyon keveset beszélt apám. Különös, és sokat mondó, hogy ennek a képnek a kapcsán sem merült fel ez a téma. Az igazi érzelmeit itt is beburkolta. Maga a kép egyébként egy (másik) személyes élménye volt: jó barátságban voltak Mándy Ivánnal, aki az Aulich utcában lakott, éppen hozzá ment látogatóba, amikor ez a látvány fogadta a ház előtt. Emlékszem, hogy a képhez hónapokig kereste a megfelelő retikült, mígnem a másik, élő nagymama kezében meglátta, és azt festette meg.
Pesti halál (1978), olaj, farostlemez, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
Némely aktfestményről jól beazonosítható a Belgrád rakparti műterem is.
Tényleg így nézett ki apám műterme, letámasztva a félkész vagy kész képekkel. Hosszasan lehet elemezni az egyik szeretetreméltó modelljéről, Bukovits Mariról (aki sajnos már nem él) készült kép részeit, a geometriáját, a szimmetriáit, a disszonanciáit. Vannak itt sajátkép-idézetek, de rendkívül gazdagok és sokrétűek az egymás fölötti síkok és rétegek, a mozgalmasságok és a lassúságok is. Nekem mégis egyetlen, igaz, jó sok hangból álló akkord ez a kép.
Bukovits Mari huszonnégy évesen (1970), magángyűjtemény
Az oroszlános képpel történt esetem vezetett rá arra, hogy ha az ember elmegy kiállítást nézni, akkor a legrosszabb taktika az, ha szisztematikusan, arányos időket töltve a képek előtt végignézi az egészet. Tanácsos végigsétálni, de azután vissza kell menni ahhoz a néhány, mondjuk három-négy képhez, ami megfogott, ott hosszú perceket, akár félórákat is eltölteni, hagyva, hogy a kép hasson ránk. Egy pillantással a legegyszerűbb fekete négyzetet sem lehet befogadni. És, mint a példa mutatja, van, hogy évtizedek kellenek ahhoz, hogy leessen a tantusz.
Önök jártak az édesapjukkal kiállításokra?
Igen, sokszor elvitt vagy inkább hívott minket, de nem erőltette. Tizenöt-tizenhat éves korunkban azután elvitt bennünket Olaszországba, ami az akkoriban szokásos és lehetséges zsigulis-májkrémes túra volt. Megvolt Firenze és Velence, Rómára viszont azt mondta, hogy az már barokk, tehát nem érdekes, oda nem megyünk. Persze nyilván az volt mögötte, hogy odáig már nem volt pénzünk lemenni, inkább félig komolyan ironizált. Az Uffizi látogatása úgy nézett ki, hogy kiválasztott négy-öt képet, pontosan tudta, hogy hol vannak, odamentünk, és hosszan álltunk előttük. Akkor azért kicsit magyarázott is. A Kunsthistorischesben is csak a Bruegelek, Jan van Eyck meg Vermeer és Tiziano, ennyi. Többször voltam azóta ezekben a múzeumokban, de apámnak igaza volt, nem lehet négyszáz képet befogadni és megérteni másfél óra alatt.
Egyébként ő egy úgynevezett jó apa volt, persze anyánk vitte a napi ügyek nehézségeit. Ezért talán látszott is rajtunk valamilyen konszolidáltság az iskolában. Kamaszkoromban még a remek gimnáziumi magyartanárnőnk is eljött hozzánk családlátogatásra, mert nem értette, miért nem lázadunk, holott itt az ideje. De minek? Hiszen mindent csinálhattunk. A kétórás látogatás után csak annyit mondott, hogy most már érti. Persze a magunk módján mi is lázadtunk, de például nemigen „züllöttünk”, és ez iskolai közegben nem volt igazán menő.
Mecsek presszó (1956)
A festéshez és az íráshoz hozzátartozott az ugyancsak mániákus fotografálás is.
Annak idején kiállításokon is szerepeltek apám fotói, díjat is kapott. Ez a mánia és dokumentációs késztetés ma kincseket eredményez: például az ’56-os forradalomról több ikonikus fotót is készített. Volt még két tekercs filmje, betette őket a fényképezőgépbe és elkezdte járni az utcákat, és később lefotózta a saját szétlőtt lakásukat is. Minden ablakon belőttek egy tanklövedéket, ők úgy élték túl, hogy épp az utcán sorban álltak kenyérért. Az egyik fotón az apám mosolyogva ül a lakás romjain, örül, hogy legalább élnek. Aztán amikor pár hétig nyitva voltak a határok, és a magyar lakosság egy komoly része útnak indult, fél évre ők is elmentek Bécsbe és Párizsba. Nyomorogva, innen-onnan összeszedett csokikon és bébiételeken éltek, például Ligeti Györgyékkel osztozva a zsákmányon. Párizsban nem lehetett csak a festészetből megélni, így aztán sokakkal együtt ők is visszajöttek. Akkor harmincöt éves volt, öregnek érezte magát ahhoz, hogy új életet kezdjen. 56 után az apám komolyan elgondolkodott, hogy fotósnak áll, de amikor rátalált a festői útjára, felhagyott ezzel a tervvel. Én egy barátom jelentős segítségével három évet töltöttem azzal, hogy a több mint harmincötezer fennmaradt fotóját beszkenneljem. Ezeknek legalább a fele érdekes kép, és terveink szerint egy részét a Fortepanon is látni lehet majd. Nagy szerencse, hogy az apám majdnem minden festményéről készített legalább egy fekete-fehér fotót, ezek alapján beazonosíthatóak a képei.
A szétlőtt Mártírok úti lakás (1956)
A kisfilmek hogyan készültek?
Akkoriban még csak 8 milliméteres keskenyfilm volt. Összesen tizenhat órányi film maradt fenn, két óra például csak arról szól, hogy sétált Budapesten, és filmezi a körülötte lévő utcai életet. Abszolút kordokumentum. Vagy egyszerűen letette a kamerát, és önmagát vagy a családot filmezte. Például lehet látni a kiállítás egyik monitorán, ahogy megérkezik egy modellje, Láng József színész manöken felesége, akikkel jóban voltunk, és időnként jött modellt állni. Vidám, vágott-komponált jeleneteket is készített, amelyek az életükről szóltak. 1954-ben vette a kis kamerát, mostanában találtam meg róla a számlát. A füredi kiállítás egyik monitorán az a film látható, ami a sárospataki alkotóházat mutatja be 1955-ben: a Rákóczi-várba az ötvenes években nemcsak képzőművészek, hanem zenészek és írók is elvonulhattak, akár hónapokra, menedék volt számukra az alkotóház. Erről a több mint tíz évig működő helyszínről néhány fotója mellett az a félórás keskenyfilm az egyetlen képi dokumentum, amit a kis amatőr kamerájával készített.
A Mácsai24 – festmény, fotó, film című kiállítás 2025. január 5-ig látható a balatonfüredi Vaszary Galériában.