A Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszéke 2018 óta hirdet kreatív írás specializációt, melynek mindenkori végzős hallgatói írják hétről hétre „az” egyetemi krimit Szilágyi Zsófia egyetemi tanár kurzusán, immár harmadik éve. Erről az újfajta oktatási módszerről, a krimi műfajáról és magáról a szövegfolyamról Udvardi Kiara beszélgetett Szilágyi Zsófiával.
A kurzus hallgatói eddig három krimit írtak, a Dekódolás első fejezete 2020 elején jelent meg a kreatív írás specializáció blogján. Honnan jött a krimióra ötlete, milyen nemzetközi mintái vannak a kreatív írás kurzusnak és az olyan oktatási módszereknek, amikor az adott tananyagot (jelen esetben a krimi műfaját) nem előadás formájában, hanem gyakorlati módon sajátítják el a diákok? Hogyan ismerkedtek meg a hallgatók a műfaj követelményeivel?
Magának a kreatív írás tanításának valóban van nemzetközi szakirodalma, mintái, és ilyen kurzusok Magyarországon is elérhetők, egyetemi keretek között is, meg azokon kívül is. Ennek az interaktív krimiórának viszont én nem tudok előzményéről – persze, fogalmam sincs, hogy nem dolgozik-e, mondjuk, egy észt vagy portugál egyetemen olyan kolléga, aki hasonlót csinál. Amikor annak idején a Kreatív írás specializációt indítottuk, úgy döntöttünk, hogy olyan előadások épülnek be majd (a számos szeminárium mellett), amelyek a magyar BA hálótervéből hiányoznak, így a négy félév alatt van előadás a lektűrről, a gyermek- és ifjúsági irodalomról, a tudományos-fantasztikus irodalomról és a krimiről. Ez az utóbbi az én órám. Amikor az első csapat elérkezett ehhez az órához (korábban már dolgoztam velük, mert a képzés első félévében találkozik velem mindenki az irodalmi intézményrendszerről szóló órán is), akkor gondoltam egy merészet. Megkérdeztem, mit szólnának, ha megpróbálkoznánk valami különlegessel: nem egyszerűen beszélni fogok a krimiről nekik, de közösen krimit fogunk írni. Fogalmam sem volt, sikerülni fog-e, voltaképpen a metódust is együtt alakítottuk ki: először egyeztettük, ki mennyire járatos a műfajban. Itt azért nagy eltérések voltak, a nagy kriminézők és -olvasók mellett olyan is volt a csapatban, aki elolvasott egy Agatha Christie-krimit a kérésemre, a következő krimiszöveggel pedig akkor találkozott, amikor ő írta. Jó, azért nem ilyen könnyű műfaj ez, sőt, de annyi biztos, hogy a detektívregény sémáját még akkor is össze tudjuk többé-kevésbé rakni, ha amúgy nem vagyunk a műfaj elkötelezett olvasói. Kicsit a mai kor urbánus népmeséi a krimik.
Az alkotásnál – már az ötleteléstől kezdve – nehézséget jelenthet, hogy az egyetemi krimit a kreatív írás specializáció végzős hallgatói írják közösen, mely tíznél több szerzőt jelent évente. Az írásnál előny, vagy inkább hátrány ennyi különböző nézőpontú szerzővel dolgozni? Hogyan zajlik a feladatok kiosztása és a szövegírás folyamata?
Valóban ez a nehézség és a szépség is egyben. Ami segít, hogy a hallgatók addigra már ismerik egymást, harmadik féléve ülnek közös kurzusokon, Szilasi László írásóráin olvassák, hallgatják és kritizálják egymás szövegeit, és valamennyire ismernek engem is. És azért azt hozzátenném, hogy közösen krimit írni nem kényszer – ha valaki nem akarja ezt csinálni, teljesítheti a kurzust „hagyományosan” is, vagyis úgy, hogy levizsgázik nálam a krimi műfaji hagyományaiból, változataiból, és így tovább. Aki viszont vállalja, hogy részt vesz a közös munkában, az már nem hagyhatja cserben a többieket – mindenféle vad ötlettel lehet jönni nálam, mindent meg lehet beszélni velem, egyvalamire ugrok, arra, ha valaki bevállal ebben a krimiírásban egy jelenetet, aztán ghostingol, hogy szépen mondjam. Mert akkor nem velem szúr ki, sőt, nem is saját magával, hanem a társaival. De azért ilyen nagyon ritkán van, a három év alatt egyszer fordult elő, és akkor is beugrott valaki gyorsan, hogy pótolja a meg nem írt jelenetet. Mostanra már kialakult módszer szerint dolgozunk (az első csapattal még nem így volt, az izgalmas és kaotikus hőskorszakról, amit ők jelentettek, ha külön regényt nem is lehetne írni, de egy novellát mindenképp), ismerkedünk a műfajjal, olvasunk együtt krimiket, aztán készül egy jelenetekre bontott szinopszis, megíródnak a karakterleírások (ha új szereplő lép a történetbe), vagy felfrissítjük a régebbieket, amennyiben a korábbi csapatok által ránk hagyott figurákkal dolgozunk tovább. Merthogy mostanra könnyebb is minden új csapatnak, nekem is lett rutinom, meg nehezebb is, mert kapcsolódniuk kell a széria előző darabjaihoz.
A Dekódolás című első krimi egyes szereplői, helyszínei és eseményei a Lopott tollak és az Indextemető című szövegekben is visszaköszönnek. Mennyiben tekinthető sorozatnak az eddig keletkezett három krimi, a sorozat egyes darabjai miben térnek el egymástól?
Szándékunk szerint mindenképp sorozat – hiszen közös helyszínen játszódik (a szegedi bölcsészkaron), a nyomozó mindhárom részben ugyanaz (a Magyar Irodalmi Tanszék adminisztrátora), és rajta kívül is van néhány visszatérő szereplőnk, például Rita, a hivatalsegéd, vagy Feri, a portás. Az első a legkócosabb, ott még szinopszisunk sem volt, és nem jelenetekben, hanem fejezetekben gondolkodtunk, de számomra nagyon kedves ez is, különösen szeretem a temetői jelenetet meg Sipos tanár úr belső monológját. A második nagyon profi, ott sokat segített Cserháti Éva, aki valódi krimiíró, velem ellentétben. Ez volt az egyetlen krimi a három közül, amelyikben én is írtam egy jelenetet – nem árulom el, melyiket, hiszen, miután elkészül egy-egy krimi, a szerzők „törlődnek”, nem jelezzük, melyik részt ki írta, ráadásul bele is javíthatunk egymás szövegébe. A harmadiknak a különlegessége pedig egy olyan időutazás, amely az 1990-es évekbe vitte el nemcsak a krimi olvasóit, de az íróit is, akik akkor, 1994-ben, még nem is éltek.
A második krimi, a Lopott tollak megírásakor a pandémia miatt a tanév nagy része online oktatásban zajlott. Nehézséget okozott online térben, személyes jelenlét nélkül írni a krimit?
Az online oktatást, azt hiszem, egyikünk sem kívánja vissza, nagyon sok nehézséget okozott – viszont, furcsa módon, épp a második krimi megírását inkább segítette, mint gátolta. Például az Angliában élő Cserháti Éva, akit a pandémia elvágott Magyarországról és erős honvággyal küzdött, zoomon keresztül az alkotásfolyamatban végig ott volt velünk, és a K.É.Z. sorozat szerzőjeként rengeteget segített nekünk. Sőt, az órák hanganyagát fel is vettük, és aki valamilyen okból nem tudott jelen lenni, meghallgathatta – sok technikát megtanultunk, ezeket sokkal kellemesebb aztán úgy használni, hogy már nem kényszer, csak lehetőség. Az viszont nagyon rossz volt, hogy csak emlékezetből dolgozhattunk, helyszíneket nem ellenőrizhettünk: korábban és később simán előfordult, hogy meg is néztünk együtt egy-egy lépcsőházat vagy kinéztünk egy ablakon, hogy lássuk, abból a szögből vajon a szereplőnk mit pillanthatott meg. Nem is beszélve az Indextemető csapatával tett pincelátogatásról, az volt a három év legizgalmasabb „tanulmányi kirándulása”.
A legfrissebb krimiben, az Indextemetőben az 1990-es évek egyetemi világába is betekinthetnek az olvasók Andrea naplórészletein keresztül. Ez azt jelenti, hogy több mint 30 év a különbség a cselekmény két idősíkja között. Végeztek-e kutatómunkát a hallgatók, hogy reálisan le tudják festeni a múlt század végi egyetemi világot vagy a központi motívumot, magát az indexet?
A kutatómunka volt a legjobb az egészben – sokat beszélgettünk (hiszen én a kilencvenes években voltam egyetemista, ha nem is Szegeden, hanem Budapesten), kérdezgettem a Szegeden végzett kollégáimat. Sokkal többet megtudtunk, mint amennyi végül is belekerült a krimibe, például arról, hogy büfé volt a mostani HÖK-iroda helyén, ahol lángost is lehetett kapni meg sört (ezt nehezen hittük el, de szavahihető ember állította), meg arról, milyen tornaórák voltak a Radnóti kávézóban, azaz az akkori tornateremben. Megmutattam a saját indexemet, és volt, amit el tudtam mondani (hogyan vettük fel az órákat, amikor nem volt internet, például), volt, aminek utánanéztünk (az Arcanumon olvasgatva akkori újságokat) – például ott derítettük ki, milyen ponthatárok voltak abban az évben. Egyes bölcsészszakokra akkoriban több pont kellett a bejutáshoz, mint az orvosira… Az egyik hallgató pedig megszerezte az édesapja (aki az 1990-es években a JATE-n tanult) naplóját: olyasmiket jegyzett fel, hogy mit látott a moziban, vagy mennyiért ebédelt meg a SZOTE menzán. Cserháti Évától megtanultuk, hogy többet kell tudnunk az egyes szereplőkről, mint amennyit megírunk róluk – a harmadik rész írása arra döbbentett rá minket, hogy magáról a világról is sokkal többet kell tudnunk annál, mint amennyi egy adott történetbe belefér.
Szépvölgyi Szonja, Rita, Feri és Érdy Ibolya a krimi visszatérő szereplői, hétről hétre találkozhatunk velük. A történetekben hogyan viszonyul egymáshoz fikció és referencialitás? A karakterek és helyszínek ábrázolásánál a hallgatókat valós személyek, színhelyek inspirálták, vagy teljesen a képzeletük szüleményei?
Itt úgy dolgoztak a krimiíró csapatok, mint az igazi írók – Kosztolányi szögezte le 1927-ben az Indiszkréció az irodalomban című írásában, hogy „Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva.” Olyan nincs, hogy a krimik valamely alakja teljesen megfeleltethető egy-egy valós, a szegedi bölcsészkaron dolgozó vagy tanuló személynek: de olyan előfordul, hogy elloptak egy foglalkozást (nagyon megtetszett a hallgatóknak a hivatalsegéd mint munkakör, például), és az is tagadhatatlan, hogy miközben Ferit, a portást írták, mindannyian a bölcsészkar ősz hajú portását látták maguk előtt (akiről nem sokat tudnak egyébként, ezt a nemtudást tehát a fantáziájukkal pótolták). Szépvölgyi Szonja egyik legfontosabb attribútumát, a színes post it-eket a Magyar Irodalmi Tanszék valódi, azóta sajnos már nem nálunk dolgozó adminisztrátorának, Boldog Daniellának az irodájában látták meg, onnan tették át a saját szövegükbe. A helyszínek valóságosak viszont, és igyekeztek az egyetemi élet egyes sajátosságait (a Neptuntól a szakdolgozatírásig) többé-kevésbé pontosan, bár időnként kicsit viccesen és szélsőségesen megírni. Azért remélem, hogy a valóságban kevésbé gyilkos indulatokat kelt, ha valaki elveszi egy hallgatótársa személyesen neki bekódolt óráját.
Egy, már háromrészes sorozatnál szinte elkerülhetetlen, hogy bizonyos szereplők az alkotók szívéhez nőjenek, esetleg előfordul, hogy a szerzők más-más karaktereket favorizálnak. Azonban a krimi cselekménydinamikája nagyrészt gyilkosságokra épül – valaki(k)nek szükségszerűen meg kell halniuk. Nehézséget okozott eldönteni, hogy melyik szereplő legyen az aktuális áldozat? Önnek ki (volt) a kedvenc karaktere?
Igen, különösen a harmadik csapatnál áradtak az érzelmek ilyen vonatkozásban, aki megírt egy karaktert (mármint ő csinálta meg hozzá az előzetes karakterleírást), annak különösen a szívéhez nőtt az az alak, és nagyon zokon vette, hogy aztán gyilkosság áldozata lett belőle. Azért szülte, hogy megöljék, mondhatnám drámaian. Nekem sok kedves szereplőm van, és különösen azt szeretem, ha egy korábbi mellékszereplő egyszer csak arcot kap, történetet – egyre izgalmasabb figura lesz a kognitív szemantika tanárnőjéből, Érdy Ibolyából; és a szívem csücske Sárközy dékán úr is, aki leginkább kimaradni szeretne a rémisztő eseményekből és menteni a bölcsészkar jó hírét. Lehet, hogy éppen ezért fogja a következő csapat belekeverni az események sűrűjébe, ki tudja.
Kevés olyan krimi van, mely nagyrészt egyetemi környezetben játszódik. Melyek azok a művek a témában, amiket érdemes lehet elolvasni? Általánosságban melyik szerzőt vagy melyik művet ajánlaná a krimi műfaját megismerni vágyók számára?
Hosszasan kerestem egyetemen játszódó krimiket, nem sokat találtam eddig, még iskolában játszódóból sincs sok. Iskolában játszódik egy Poirot-krimi, a Macska a galambok közt, van egy olyan skandináv krimi, a Méltatlanok (Hjorth és Rosenfeldt a szerzői), amelyik szintén kapcsolódik az egyetem világához és a műveltségszerkezet aggasztó átalakulásának problémájához (nem mondom el, miként, mert azzal már a gyilkosról is elárulnék valamit, úgyhogy olvassa el, akit érdekel), illetve van egy olyan történelmi krimi, a Bécsi vér sorozat egyik darabja (Hallgass a neved a címe és Frank Tallis a szerző), amelyiknek egy katonaiskola a helyszíne. Egyetemi krimi tehát nincs sok, bár nemrég találtam egy kártyajátékot, amelynek a címe Gyilkosság az egyetemen. Hogy általában kit ajánlanék a krimiolvasóknak, arra ugyanolyan nehéz válaszolni, mintha az lenne a kérdés, mit olvasson valaki – az irodalomból. Ha egy javaslatot tehetek: olvassanak kortárs magyar krimit, méltatlanul kevés szó esik róla.
A krimi megjelenése, illetve népszerűsítése is az interneten, a közösségi oldalakon zajlik. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a krimi olvasói szélesebb körben megosszák a véleményüket az adott fejezettel, illetve történettel kapcsolatban. Milyenek az olvasói visszajelzések?
Amikor elkezdtük közzétenni a krimiket, nem számítottunk olvasói tömegekre – azért az is kétségtelen, hogy nem mindenki szeret folytatásokban krimit olvasni. Az első krimiből még hetente egy rész került fel a blogra, aztán váltottunk a heti háromra – de ha valaki úgy akarna olvasni, ahogy ma szoktunk sorozatot nézni, vagyis egyben ledarálni az évadot, akkor elég nehéz dolga lenne, a blogon összevadászva a darabokat. Lehet, hogy a következő csapattal erre már ki kellene találnunk új megoldást, gondolva a részről részre haladók mellett az egyben olvasókra is. Van viszont néhány lelkes olvasónk, akiről tudjuk, hogy mindent olvasott, és nagyon szereti ezeket a krimiket – az egyik ilyen rajongónkból szállóige is lett, a harmadik csapat tagjai már rendszeresen figyelmeztették egymást, hogy „úgy kell írni, hogy a tanárnő Írországban élő barátnője is értse!” Merthogy valóban, arra kellett törekednünk, hogy ne csak azoknak legyen érthető és érdekes a történet, akik belülről ismerik a szegedi bölcsészkart, de azoknak is, akik még be sem tették a lábukat az Egyetem utcai épületbe. És ha egyszer mégis beteszik, már nem fognak meglepődni azon, hogy vannak színes üvegablakok meg Klemm Antal terem. Az egyetemi krimikben ugyanis már olvastak ezekről.
Az érdeklődők a Kreatívek című blogon visszaolvashatják az eredetileg folytatásokban megjelent epizódokat.
Fotó: Oláh Gergely Máté