Print this page

Csobánka Zsuzsa Emese: Jóember

  • szombat, 16 március 2019 07:07

Apám téglákat árul. Én anyámmal élek, tízéves koromban vitt magával Spanyolországba, mert a mostohaapám ott kapott állást. Azt mondták, kihagyhatatlan ajánlat volt. A téglákat szeretem, szeretek velük játszani. Mindenféle csuda dolgot lehet belőlük építeni. Házat nem szoktam, az túl könnyű, túl szabályos. Inkább szobrokat, hidakat, kutat, valami olyat, aminek nincsen éle. 

 

Álmomból emlékszem egy faliszőnyegre, de hiába kérdezem, mindenki tagadja a létét. Anya ötéves koromban elhagyta apát, így mondja apa, hogy őt hagyta el, anya pedig azt szokta mondani, hogy nem volt már boldog, ezért költöztünk máshova. Nem tudom, hol az igazság. Sosem házasodtak össze, egy ideig kérdezgettem a hóember építése közben, miért nem vagyunk rendes család, aztán anya azt mondta, azok szoktak összeházasodni, akik nagyon szeretik egymást. Többet nem kérdeztem, és mire kitavaszodott, az utcán átszínezték a kerítéseket. 

 

Hiányzott az ágyam melletti fal, mert zöld filccel rajzoltam rá egy vadászlest, ahonnan messzire el lehetett látni. Az új házban fehérek voltak a falak, nem volt szabad rajzolni se filccel, se ceruzával. Anya akkoriban sokat mondogatta, hogy legyek jó. Leginkább olyankor, amikor valami olyat tettem, amit ő nem értett. Ezt abból gondolom, hogy mindig megkérdezte, miért csinálom ezt vele. Én sem értettem őt, mert nem vele csináltam, egyszerűen csinálni kellett. Volt valaki erősebb bennem, aki azt mondta, most mondjam azt, hogy nem. Hagyjam kint a játékokat. Bújjak el a város utcáin éjjel. Az a város a házban volt, anya mégis hiába keresett, nem talált órákon keresztül. A falat ugyan elvették a magaslattal, de találtam olyan ajtókat, amiken anya nem fért át, és évekig nem is tudott róla. Ott lehetett az a faliszőnyeg, a terrakotta mintával, persze a minta nevét nem tudtam, csak azt, hogy fogai vannak az anyagnak, és szúr, és jobb nem érni hozzá. De ez volt az ára annak, hogy magam lehessek. Ha átjutottam a szúrós rózsabokrokon, ha a kiserkent vérrel nem törődtem, kaptam időt és teret, egy másik világot, ahol magam lehettem. Ahol nem volt anya és apa sem, mert minden egy volt, egyetlen mély kút és a kút mélyén a vízben tükröződő arcom a világ. Mondták, apa szemöldökét örököltem, és azt is, a szám az anyáé. A vízben apa vont kérdőre, és anya mosolygott rám. 

 

A kútba úgy ereszkedtem le, hogy egy széles kötelet fontam a kertben talált pitypangból, láttam a lányokat, ahogy a koszorút készítik, és bár erős szaga lett, mire leértem a vízhez, de legalább megtartott. Anya mondja, hogy legyek jó. Apa ritkán szokta, hogy büszke rám. Ő szeret hallgatni, vagyis inkább csinálni szeret, nem beszélni. Igyekszem tanulni tőlük. Igyekszem, hogy jó legyek, és ne beszéljek sokat. De ha valamit csinálok, akkor azt szokták mondani, ezt most miért kellett. És ha hallgatok utána, akkor hangosan ismételgetik, hogy kérdeztem valamit, válaszoljál. 

 

A kútban a víz alatt csönd van. Óriási kötélszerű hínárok között kell lebegni, sok tér nincs körülöttem, de az a zöldes-barnás anyag legalább megtart. Ahogy a fejem fölött az eget kémlelem, elképzelem apa csillagait, amikről odakint beszél. Olyankor az erdőben vagyunk, nincs körülöttünk senki, mert mindenki bennünk van. Ezt nem értem, de szép. Hozok neki kis ágakat, hozok száraz falevelet, arra mondja, hogy büszke rám. Én fázom, de hallgatok, hiszen hallgat ő is, és szeretnék olyan lenni, mint ő. Mosolygok csak, ahogy anyától tanulom, apa olyankor elkapja a tekintetét, valami fontosat talál az égen. Nézem én is, kérdezem, apa, mit látsz. Mondja, hogy emlékeztetsz anyádra. Ezt nem értem. Nem tudom, jó vagy rossz. És félek, mert eddig értettem, mit jelentenek ezek a szavak. Most viszont a kútban csak a pitypang erős, nyers szagába tudok kapaszkodni, alulról a hínár tart meg, kicsit szúr, és ahol a csipkebokor tövisei felsértették a bőröm, csíp a víz. Milyen hülyeség ez már. Hogy csíp a víz. 

 

Anya megsimítja a fejem, mondja, ne féljek, nincs semmi baj. Azt hiszi, alszom, mert csukva a szemem. Pedig ébren vagyok, keresem a szavakat arra, hogy elmondjam, apa emlékszik rá. Meg kéne tudni, hogy akkor most ez jó vagy rossz. Apától nem merem megkérdezni, de anya azt hiszi, alszom, végül tényleg. Később az iskolában azt mondják, van olyan, hogy nincs megoldás. Ez szembemegy mindennel, amit addig tanultam, mindennel, amit a szüleim tanítottak. A hasamban éles nyilakat kezdenek lövöldözni, emlékszem, csináltam ilyet, amikor vidámparkban voltam, de az egy másik valóság. Sokkal erősebb voltam, és sokkal gyorsabb, mint szoktam lenni. Apa tartotta a kalapácsot, együtt csaptunk bele a levegőbe. Mondta, tartsam vissza a lélegzetemet egy pillanatra, és utána üssek. Én elfelejtettem levegőt venni még évekig, mert azt nem mondta, mit jelent, ha valaminek vége van. Hogy mikor van vége. Miből lehet azt tudni. 

 

Volt egy teknősöm rézből, apa kocsijában találtam egyik délután, akkor már nem volt hova felmenni vadat lesni, sokkal ritkábban láttam. Kérdeztem, megtarthatom-e, azt mondta, persze. Ki gondolta, hogy azt a teknőst ő is csak kölcsönbe kapta, és ki találta azt ki, hogy a kölcsön azt jelenti, hogy az nem a miénk. Nekem adta a teknőst, és csak évekkel később tudtam meg, van valaki, akinek ez fájt. Az a valaki elmesélte, hogy a rézteknős éveken át aludt a földben, egy angliai parkban, amiben polgárok laknak. Akkor kezdtem el szobrokat kirakni a téglákból. Olvastam, hogy azok a calais-i polgárok áldozatot hoztak. Ezt nem értem, de megkérdeztem anyát. Lombok nőttek a szemében, és aztán hirtelen lett benne ősz és tél. Láttam vörösbe borulni, aztán aranyba a leveleket, és aztán hullani kezdtek, végül csupasz és zörgő ágak karcolták össze anya szemét. 

 

Álmomban egy lengyel város piacterén jártam, romos téglákkal volt tele a tér, felismerhetetlenné vált, de tudom, hogy jártam később arra. Előbb volt az álom, aztán a látogatás. Innen visszanézve nem tudom eldönteni, melyik volt a valóság, kell-e, lehet-e különbséget tenni a kettő között. Nem féltem, akkor már nem jártam sem a szőnyeg mögé, sem a kútba. Az átjárót pedig tagadták. Amikor anyám is meghalt, és a házat fel kellett számolni, előkerültek a régi tervrajzok, ott szembesültem azzal, hogy a nagyapám által tervezett házban volt egy ajtó ott, ahol én szőnyeget sejtettem. 

 

Megkönnyebbülést éreztem és félelmet. Mert ha igaz a fal, akkor igaz a kút és a hínár is a mélyén. Ha én ott töltöttem a gyerekkorom egy részét, akkor igaz, hogy a csillagok azért vannak, hogy elrejtsék apám elől anyám szemét. A téglákból pedig kirakhatatlanok a calais-i polgárok, mert minden felület túlságosan éles ahhoz, hogy áldozat lehessen. Olvastam később, hogy megkülönböztetik az áldozatokat. Van emberáldozat, önfeláldozás, tárgyakról, ételről való lemondás. És van még Jézus is. Emlékszem, nézem a keresztet, és nem értem, miért raknak x-et oda, ahol párhuzamosan is lehetne haladni. Nem értem, mit jelent, ha az utak keresztezik egymást, csak a feszültséget érzem, azt, hogy nem visz arra út tovább. Akkor fogadtam meg, a téglákat nem rakom úgy, hogy ház lehessen belőle, mert a házépítéshez is áldozat kell, véráldozat, és a csipkebokor töviséből volt elég. Csípős vízből és lebegésből is. Apám ringó tekintetéből, amiben nem találok fogódzót, mert életében először önmagának mond ellent, nem csinál semmit. De hallgat továbbra is, úgy viselkedik, mint a halottak. Bökdösöm, mert nem akarok félni. Gondolom, alszik, ahogy tettettem én is, amikor anya kérdezett. De apa nem tettet semmit. Amit apa nem csinál, most az van. Ebben a semmiben nem tudom, hogy hol a helyem. Nézem a csillagokat, nézem a vízfelszínt, próbálok a saját szemembe kapaszkodni, ahogy apa tette, amikor anyára emlékeztettem. De engem nem tart meg. Egyre mélyebb a kút, egyre erősebb a hínár. És egyre nagyobbakat rándul a pitypangból kötött fonál, a lányok hajára elég volt, de nekem kevés. Nem tart meg semmi, érzem, ahogy elszakad, és zuhanni kezdek. 

 

Csillagból annyi van, hogy káprázik tőle a szemem, csupa keresztet látok a sötétben. A testem egyre nehezedik, sosem gondoltam, hogy valami tud ilyen nehéz lenni bennem, és akkor hirtelen nagyon könnyű lesz. Nem érzem az időt és a teret. A csillagok sincsenek már felettem, és alattam sincs semmi, amit érezni lehet. Érzem a pitypang szagát, eszembe jut, ahogy a lányok fújni kezdik az ezüstszürke semmit, és az szállni kezd, vitorlaként húzódnak messzire tőlem mind, akik a közelemben voltak. Egyre halkabb, egyre távolibb a hangjuk, aztán érzem, hogy lassul a pörgés. A vitorlák nem vesznek magukba több szelet, nincsen, ami hajtsa őket. 

 

A téglapor ízét érzem a számban, ez jó, édeskés, elmosolyodok, mert akkor már odabenn vagyok. A párhuzamosak egymáson, köztük a habarcs, a számban pedig a szálló por íze. Én vagyok a tégla és a habarcs is és a por. Nem akartam házat építeni, de végül mégis ez lett. Nem a gyerekkori magasles, nem is a fehér fal, ami mögött bujkálni kezdtem. Ahogy mozdulok, úgy mozdul a világ, a bőrömmel együtt csiszolódik az otthon fala, egyre domborúbb, kopnak az élek. Anya kérdezi, milyen mezőben járok éjszaka. Apa pedig az erdőre kíváncsi, ahova nélküle járok. Mondom nekik, hogy a fájdalom, amit átélnek, engem segít, de nem értik, mit beszélek. Túl távoli, és más nyelven is. Próbálom mutatni, omlani kezdenek a falak. Próbálom rajzolni, de csak száll a por, amit felverek magam körül. Fogalmam sincs, hogy amit csinálok, amit nem mondok, az most jó vagy rossz. Látom, hogy egymásnak döntik a hátukat, úgy tartják egymást, el ne dőljenek, és hallgatnak mindketten. Ez jó. Úgy képzelem, a gerincük közötti vonal vagyok. Csigolyák között húzódó, levegőtől rezgő hullámzó egyenes két pont között. Viszonylagos.