Print this page

Csobánka Zsuzsa Emese: Orpheusz alászáll

  • vasárnap, 03 február 2019 13:53

Az órát fél négyre állította, de a macska már háromkor elkezdte nyalogatni a talpát. Mélyről ébredt, a teára fogta, az ágyban fekve a nyelvével kotorászta a tegnap estéről foga közé beszorult tealeveleket. Max Sydow a napjait tíz éve azzal töltötte, hogy egy egész falat beterítő képernyőt figyelt. A gyárban, ahol őrként dolgozott, kényelmesen teltek a napjai, egyedül az unalom és a monotonitás jelentett kihívást, de mindkettőt jól tűrte. A munkáját elismerték, az öt- és tízéves jubileumra prémiumot kapott, a kollégáival is megtalálta a közös hangot. Tizenöt éve költözött a szigetre, az öbölben vásárolt magának házat hitelre, de ez is rendben volt, nem kívánt lehetetlent. Időben feküdt, időben kelt, az olajat rendszeresen ellenőrizte az autóban. Minden nap edzette a testét, nem volt hiú, csak szerette az életet, és sokáig akart élni.

 

A félelemről akkor még hiába beszélt volna. Megtett mindent, ami tőle telt, sokszor még erőn felül is, ha valami magával ragadta. Ezeket észérvekkel nem lehetett megmagyarázni, mert ugyan mi értelmezhetőt találni abban, hogy heteken át hordta a homokot a part egyik oldaláról a másikra, vagy hogy egy éven keresztül úton volt, mert egyik reggel munkába menet  nem fordult le a megszokott fánál, hanem továbbhajtott, és ez így ment egy egész éven át. Hogy hogyan keveredett haza, maga sem értette utólag, az egész felidézhetetlen álomnak tűnt, amiből kóvályogva ébredt. 

 

Később próbálta megragadni azt a pillanatot a fánál. Mi történt, ami lehetővé tette, hogy kilépjen önmagából, és a saját maga által felállított keretek közül? Tisztán emlékezett a bizsergő érzésre, ahogy bevillan a kép, amint továbbhajt. Emlékezett az izgalomra, a döbbenetre és a tágasságra. De a pillanat megfoghatatlan volt, gyűrűként fodrozódott benne a múlt, a jelenre nem adott választ, csak folyton visszakérdezett. 

 

A vezetést úgy élte meg, mint a levegővételt. Szinte észre sem vette, de közben létfontosságú volt. Az útra is úgy összpontosított, hogy folyton pillanatfelvételeket készített közben, rögzített. A sok monitornak hála gyakorlottan szűrte ki a szeme a mozgást, az éles és a homályos részeket. Míg a gyárban a mozgásra érzékeny szeme egy állatéval vetekedett, az utakon kettévált benne a valóság és a fejében zajló világ.

 

Madagaszkáron kezdődött, amikor arra lett figyelmes, hogy a térformák játékos könnyedséggel váltják egymást, hol az Írországra emlékeztető smaragd vidék, hol a sivatagos, kietlen pusztaság képe rajzolódott ki előtte. Az ott töltött első éjszaka szakadt át benne valami, álmában visszakerült a nappali térbe, de minden önmaga reciproka volt, a smaragd homokszerű csikorgása és a fű homokszíne átírta a korábban tapasztaltakat. Mint a szemcséssé váló monitor felülete, nehezen formálta meg újra a jólismert formákat és színeket.

 

Abban a világban jelent meg először a Tél. Egy érzés volt, ami aztán testet öltött idővel. Ő kérte, hogy nevezze így, de ezt sosem indokolta meg. Órákig nem szóltak egymáshoz, csak szótlanul ültek egymás mellett, hallgatták a hullámokat. Max Sydow parti szelekhez szokott szíve újabb és újabb dallamot fedezett fel a tenger zajában a Téllel maga mellett. A Tél hallgatott, a teste keményen ellenállt mindennek, ami kívülről érte, merevségére nem volt mentség. Ő maga volt az acél és a fémes csillogás.  Az elgémberedett végtagok és a lehelet fehér anyagisága a sötétben. Mozdulatlan kitartott pillanat, mindaz, amit Max megörökíteni vágyott korábban. Most ott volt, és elnehezítette a lélegzetét.

 

Ahogy a szél felkorbácsolta a vizet, az arcába fújta, meg sem rezzent. Később esni kezdett, vadul csapkodott a háztetőkön, mintha ütemre dobolna, hogy valami ősi istenséget felébresszen, de csak a csönd válaszolt a föld alól. A csönd, ami Maxnak régről ismerős volt, önmagára emlékeztette, és annyit bizonyosan érzett, hogy ez az, ami a legmélyebben összeköti őt a Téllel. A hallgatás, a múlt kísértetei, amelyek istenekké zsugorodva arra várnak, hogy végre leszálljon értük Orpheusz, és ne nézzen hátra, törje meg a varázst.

 

Álmukban megdermedt a pillanat, egy örökkévalóságig haladtak az Alvilágból vezető úton, mint Max Madagaszkárból hazafelé, és amikor bekövetkezett volna a mitikus pillanat, elfelejtettek mindent. Nem emlékeztek, merre tartanak, ki hívta, ki várja őket. Elfelejtették, hogy van jó és rossz döntés, értelmét vesztette, ha visszafordul, és rájuk néz Orpheusz, mert ott nem volt hova haladni sem előre, sem vissza. 

 

Ahol megszűnt a mozgás, ott megtapasztalhatatlanná váltak önmaguk számára, abban a kifeszített zselészerű létben a hanggá váltak, amit Orpheusz játszott, és amit magával hozott az eső. A Tél ezt visszhangozta magában. Minden hullámmal és minden cseppben önmagával mérte az időt. Megtörtek rajta a hullámok, ahogy megtörtek benne a szavak hangjai, hiába kereste, nem talált nekik való formát. 

 

Max Sydow az utakra álmában magával vitte a nőt, mesélt neki a hajnalokról, amikor senki nem kísérte, és a végtelen korbácsként nyújtózó aszfaltot eső színezte át, aztán elállt, és száraz felületeken vezetett tovább az útja. Mesélt a fényekről, amiket képtelen volt megragadni, pedig egész életében várta a tökéletes pillanatot. A homokról, ami a tengerparti fövenyen besüppedt a lába alatt, a pocsolyáról, amit a híd előtt nem vett észre, és azonmód belelépett. A félholdként tátongó kagylóról és az algáról, ami gyepként fedte be a partot. 

 

Az ember szereti elmesélni a kezdetet. De minden kezdőpont esetleges, Max Sydow választhatott volna egy másik partot, másik évszakot. Hihetné azt, hogy eleve elrendeltetett a találkozás, hogy minden meg van írva. Vagy azt, hogy van választása. Mert ki tudja, min múlik az életünk egy-egy fontos találkozása? Hány kitérőnek, körforgalomban bolyongó nappalnak kell lenyugodnia ahhoz, hogy aztán kijelölhető legyen egy pont, ahonnan mozdulni látszanak a dolgok. A végtelenben hiába jelöl ki bárki egyetlen fájó pontot, az kevés a megváltáshoz. A sziklák felülete réteges, mohos foltokban tarkítja a gyep, ahol jobban éri a nap, és elkerüli az árnyék. Rezzenéstelen arccal nézi, ahogy Max Sydow a Tél mellett ülve követi tekintetével a felszín felett vijjogó sirályokat. Várja, hogy mi lesz. Nemsokára három óra, még fél óra az ébredésig. A macska most indul meg Max Sydow talpa felé. Van idő mindenre.