Print this page

Orcsik Roland: Memento mori

  • hétfő, 28 január 2019 09:25

Isten szeretnék lenni!, mondta a fiam, miután befejezte a reggelijét. Egy pillanatra megakadt a kenyérhéj a számban. Kértem, ismételje meg, biztos rosszul hallottam. Isten szeretnék lenni!, válaszolta újra magabiztosan a négyéves kissrác. Csönd telepedett a konyhára. Min rágódik ez a gyerek, gondoltam, majd lenyelvén az utolsó falatot, rákérdeztem, hogy mégis miért? Mert akkor sohasem halok meg!, bökte felém, és a szobája felé iramodott, hogy megnézze a születésnapjára kapott királyteknőst.Teki húsz-húszonöt évig fog élni. Nem így lányunk hörcsöge, Mogyi, neki két évet szentelt a sors. 

            Lányunk két éves korában „fedezte fel” a halált. Épp a becsei temetőben jártunk a feleségemmel, virágot vittünk a nagymamám sírjára. Eszünkbe sem jutott, hogy kislányunkat intenzíven fogja érdekelni, hogy miért haltak meg a nagyszüleim. Egyáltalán, milyen és micsoda a halál. A nagyszülők elaludtak, mély álomba merültek, magyarázta a feleségem. Ha elaludtak, akkor mikor ébrednek fel?, firtatta a lányunk. És ha felébrednek, hogy kelnek ki a koporsóból? Hát ők már nem ébrednek fel, bizonygatta a feleségem. Akkor nem is alszanak?, furcsállta a lányunk. Közbeszóltam, hogy talán nem is alszanak, hanem a lelkük átköltözött egy újabb testbe. A lányom lehurrogott, egyrészt nem engem kérdezett, másrészt arról volt szó, hogy elaludtak. Behúztam fülem-farkam, hagytam, hogy a feleségem intuíciója oldja meg a helyzetet. 

Az ébredés nélküli alvás gondolata nem nyugtatta meg a lányunkat, ugyanis onnantól kezdve szinte naponta emlegette az örökre elaludt nagyszülőket. A feleségemmel pedig rendszerint széttártuk a karunkat, amikor kifogytunk az érvekből. 

Pár évvel rá a csehországi Kutná Hora-i csontkápolnában jártunk. Apa, ez brutális!, kiáltotta az akkor még ötéves lányunk, és velünk együtt nem tudott betelni a csontok, koponyák geometrikus installációival. Onnantól kezdve gyűjti a kis koponyákat, csontvázacskákat. Pofonegyszerű lett az, amit mi, a szülők különböző kerülőutakon próbáltunk megközelíteni: ha nincs rá magyarázat, barátkozz meg vele.  

            A halál engem is gyerekkorom óta foglalkoztat. Sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy a szüleim egyszer majd örökre eltűnnek. Hogy én megszűnnék. Gyakran befeküdtem az ágynemű-tartóba, lélegzetvisszafojtva elképzeltem, milyen a teljes mozdulatlanság. Ám hiába, a tudatom éber maradt, így nem tapasztaltam meg, milyen, amikor az is kikapcsol. A szűk térben pedig szorongás tört rám a sötétben. Meg aztán a faragasztó savanyú szaga is facsarta orromat, úgyhogy végül feltámadtam a koporsómból. Hiába facsartam én is a szüleimet, mi a halál. Azzal próbáltak vigasztalni, hogy majd a gyerekeimben fogok „tovább élni”, ahogyan ők bennem. Ki vagyok akkor én, ha mások élnek bennem?

            Hasonló tanácstalansággal találkoztam később, amikor Halász Péter utolsó elődadásán jártam a budapesti Műcsarnokban. Halász ravasz gesztussal búcsúzott a magyarországi barátaitól, Budapesttől, a színháztól és – az élettől. Az előadáson felravataloztatta magát: befeküdt a szűk fakoporsóba, s onnan hallgatta a barátai nekrológját. Kétoldalt és szemben a falakon nagyméretű, fekete-fehér Halász-portrék. A májrákban szenvedő alkotó nem sokkal rá New Yorkban, családi körben eltávozott. A Műcsarnokban elhangzott nekrológok olyanok voltak, amilyenek, mégis mit lehet ilyenkor mondani? A legemlékezetesebb számomra Szentjóby Tamás megnyilvánulása volt. Egyáltalán nem sajnálkozott, nem akart vigasztalni, nem akart gyászbeszédet tartani. Úgy rémlik, a csavargásaikat idézte fel, hogy az egész életük valójában nagy csavargás volt. Mindezzel persze nem akarom minősíteni a többi beszédet, eléggé abszurd lenne, és ismerve Halász Péter műveit, ez a fekete humor nem is állt távol a szerzőtől, főleg, hogy a színpadi koporsóból olykor felnevetett. Volt azonban egy érdekes mozzanat: a beszédek alatt egyszer csak levált a falról a közönséggel szembenéző fekete-fehér Halász-portré. Valami ellenállt a tervnek, a rendezésnek. Ettől a „véletlentől” lett számomra az, ami félig viccként is működött, igazi performansszá és misztériummá. 

            Vajon Halász fejében megfordult a ravatalon a gondolat, amelyet a fiam felvetett, hogy Isten, vagyis halhatatlan szeretne lenni? 

A kapitalista társadalmakban a halál az egyedüli, ami fogyaszthatatlan. A reprezentációja persze sikertermék, ám maga az esemény továbbra is eladhatatlan, megvásárolhatatlan, kisiklik a projekt-tervezések alól. Halál vagy halhatatlanság – elhamvadni vagy lángra lobbanni?