vasárnap 16 december 2018

mail 99217 960 720

Csobánka Zsuzsa Emese: Átlátszó ember

  • vasárnap, 25 november 2018 09:23

Ballycotton kihalt. Se kávé, se fishandchips. Pedig abban bízol, mert messze híres az itteni hal. Zárt ajtók, függöny híján látni a tátongó ürességet a lakásokban, az egyetlen hotelszerű épületben sincs világítás. A buszról leszállva rád köszön az első szembejövő idősebb asszony, aztán egy idősebb férfi is. Lehetne egy borsodi falu is a Bükkben. Lehetne bárhol. Mész a világítótorony felé, amerre visz az út, melletted két sávban a vaksi házak. Két oldalról vizslatod magad, kicsit görbe a hátad.

A városban három étteremről tudsz, mindegyiket zárva találod, csak férfiakat látsz egy háztetőn, amint tetőt ácsolnak a kikötő mellett, nem nézel rájuk, ők se köszönnek. Akkor már ki kell mondani, hideg van, te pedig hiába öltöztél rétegesen. Itt Írországban gyorsan változik az idő, lassan kezded megismerni az ég arcvonásait, de a derülésnek most nyoma sincsen odafent. Komor és zárkózott és szürke. Ez persze tudhatnád, hogy semmit sem jelent. Nem találsz az arcán se ajtót, se ablakot, se fényt. A semmiszínnek tanulod az árnyalatait. Egy kutya jön utánad, megszagol. Az idegen szaga semmilyen. Idegen, nincs hozzá fogható. Különbségeket mutat, egy másik világot, ami csak az én ismerősségéből értelmezhető. Ő kicsi, te hozzá képest magas vagy.

Mindenhol a visszahúzódó iszap, az erős szél és a vijjogó sirályok hangja. 

 

 

Egy nő egy férfit hoz ki a mólóra, rimánkodnál, hogy vigyen vissza Corkba, de gyáva vagy. A férfi kiszáll az autóból, az ölében két kisebb kutya, kipakolja a horgászfelszerelést, a nő int, kilép a képből. Nézed, ahogy elhalad melletted, és kezdesz kétségbeesni, ha arra gondolsz, mikor érsz haza. Közben rögzíted a szemközti világítótornyot. A hosszú bekötőút mint híd vezet a part széléig, a mólóról egy karnyújtásnyira van a torony. De nem jutsz át a túlsó partra, ahhoz hajó kellene és csipetnyi elszántság. Kifogytál a mentségeidből.

A buszsofőr visszakérdez, biztos vagy-e magamban. Felnevetsz. Harminc perc sem telt el. Igen, a következő hat óra múlva érkezik, inkább mész buszfordultával. De neki ezt nem mondod, csak vigyorogsz, annyira boldog vagy, hogy sikerült meglépned magad elől. 

Marad a gyaloglás a belvárosban. Itt a gyalogosátkelőnél jelezni kell minden esetben. Megnyomod, lelassítod a forgalmat, aztán valaki benned nekiiramodik, szaladsz utána, vele, futsz magad után, de hiába. Az a másik mindig leelőz, gyorsabb, mintha kevesebb ideje lenne rád. Könnyű a szél, belelobog a haja. Hangosan nevettek. Lobog a tied is. Csak akkor van esély találkozni, ha megállsz, és az már odaát van.

Látsz egy kislányt, akinek tűzpiros és göndör a haja. A buszon mögötted ülőnek az anyja mutatja az út mellett a pumpkint és a bárányt. Jön a Halloween. Nevetnek, te tanulod az idegen szavakat. Az indiainál mondja Eoin, hogy neki három van, de hogy ez itt normális. Mármint ennyi testvér egy családban. Túl kerekek lettek a szemeid. Eoin kéri, tippeld meg a korát, harminc alá lövöd, most az ő szeméből lesz karácsonyi gömb, aztán felment, legyint, így szokták. Biztos azért, mert magas vagyok. Különben tényleg, bár a pult csalóka.

A corki utcán még mindig látni mezítlábas férfiakat és nőket. Novembert írunk. És van egy csupaszhasú lány is, képtelenül fehér színű bőrrel. Mint a púder vagy a vaj, olyan sárga. A karácsonyi kirakat előtt láttad, ahol pénzt szoktál levenni, ha esik az eső. Ez a három valahogy összeforrt benned. A csupasz köldök, a bankautomata és az eső. Egy magas férfi, akinek alig láttad a tekintetét a vizes szemüvegen át. Csak a körvonalai és a hangja maradt meg, mintha most ébredtél volna éjszaka.  

Azért mesélem mindezt, mert hiszek az átlátszóságban.

Hogy te, aki olvasol, én vagyok. Az csak egy fricska, hogy téridőben hiszed érzékelni a szavakat, mondatokat, de nézd, te ott vagy, én meg itt, a valóság objektívjén esett érzékcsalódás vagyunk mind a ketten. Benne a fejedben, és mostanában dühös tudok lenni, hogy nincsenek józan mondatok, mert mindent magamon szűrök át. Értelmetlen igazságot keresni a hálóban. Minden viszonylataiban kapcsolódik hozzám.

A rögzített képek szépek, igaz. De Corkban tud nagyon nehéz lenni. Azt mondják, itt az ember nem kerülheti el önmagát, megváltozik, és másik ember tér belőle vissza. Minden színes pillanat ellenére az összes félelmed előjön, minden, amit eddig elodáztál. Aki ügyes, ezt kihasználja, aki bátor, beletenyerel. Ügyes vagy, mert úgy döntesz, ki lehet használni, és bátor, mert tartod a hátad, az arcod. Nincs kire kenni, a te arcod, a te hátad. Közben azon tűnődsz, elég lenne csak szeretni. Úgy istenigazából, nem pedig úgy, ahogy itt szokás, földi léptékkel. És képtelen vagy rá.

A lélekre tört ajtó tükörből van. Mindegy, te melyik oldalon állsz. A megváltás persze még távolabbi történetrész, és folyton távolodik, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. Az élet fintora, hogy úgy törik rád az ajtót, ahogy te szoktad másra. Feleslegesen játszod a bocsánatkérőset, ha egyszer nincs megbocsátás. Nincs, mert magad sem hiszel benne.

Veszel gyapjúzoknit, tiszta alsóneműt, fogkefét. Esetleg váltás inget. Kávét és cigit a boltban. De mindig máshol, ne szokják meg az arcodat. Aztán továbbállsz, amikor elfogynak a helyek. Egyszerre vágyod, és ijedsz meg attól, ha megismernek. Olyankor szórakozottan kifordulsz a helyről. Inkább nézzenek hülyének, mint hogy ismerős legyél. Úgy érzed, kénytelen vagy árulást követni el, pedig ez hülyeség. Nem kell választani.

Ezzel biztatnak. És mire kisüt a nap, megtanulod, kár az időtől függővé tenni bármit. Az a baj az emberekkel, hogy túl sokat foglalkoznak azzal, amin nem tudnak változtatni, azzal viszont keveset, amin tudnának. Ha hideg van, öltözz fel. Ha esik, húzz gumicsizmát, esőkabátot. Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget semminek. Elmúlik. Ne hízelegj senkinek, hagyd a csudába. Aki hozzád tartozik, maradni fog, aki távolodik, azt ne marasztald. Nincs titok.

Az indiaiban délben sokan szoktak lenni, ma egyedül vagy. Üres a hely, talán emiatt szólít meg az ír lélek, és kezd bele abba, hogy tudja, hol van Budapest. Meséled neki, amit olvastál, hogy a honvágy olyasmi érzés, hogy ácsorogsz a kirakat előtt. Valami állandó sóvárgás, üres zsebbel. Mint Rimbaud versében, a Kenyérlesőkben. De ez megint a fájdalom hegye. Keress másikat, keress magasabbat, alacsonyabbat, kövenként hordd el, ami alattad van, építs belőle újat vagy szitáld addig, míg folyékonnyá nem válik. Legyél Ballycotton világítótornya nyári idényben, tele sirállyal.

Éles emlék a versbeli kép: az ablaküveg két oldalán a kenyér melege és a tél hidegszaga. Nem tudod, ha valaki eljön otthonról, hogy megy haza. Hova megy haza? Milyen külső térbe vágyik visszatérni, amikor az, ahonnan eljött, már megfoghatatlan? Nincs. Nincs ugyanoda. Elcsúsznak egymáson a síkok, ekkora nagyításban, más értelmet nyer az otthon.

Néz rád összeráncolt homlokkal, ennek így angolul nincs értelme. Máshogy mondják. Minden a szövegkörnyezet függvénye. Minden szó az őt körülvevő térben nyer értelmet. Ha kiemelem, mást jelent. Semmi több, ennyi a pillanatnyi valóságtartalma.

Ő például a terv szerint most Barcelonában kellene, hogy legyen. De egy barátja meglógott a kölcsönadott pénzzel. Hát most itt van, és ruccolaleveleket tépked az indiaiban. Mondja, és közben megrándítja a vállát.Másnap már a neveden szólít meg, úgy köszön.

A temetőbe nem mész ki, idén sárkányt kísérsz végig az úton. Shandonban egy hónapja készülnek rá, ahogy te is, hogy levágd az összes fejét, de legalább megszelídítsd. A harangtorony felől érkezve látod a függöny mögötti jelenetet, látod a lányokat és a fiúkat, akik a csontvázbábokat hosszú pálcikákkal mozgatják. Mindenki nevet, táncol, a csontvázak személyiségét egy-egy frizura, kalap vagy hajdísz jelzi, odébb boszorkánynak öltözött emberek járnak dervistáncot, látsz egy sámánt is, az arca csupa szín, csíkokban vannak rajta árnyalatok. A Firkin Cane vajüzeme mellett dobosok készülődnek, pirosban és feketében verik egyszerre a halál taktusát, lesz majd halálvillamos, rajta szellemekkel, jazz muzsikával, és az egészet az óriáskoponya köti össze. Szekéren hordják, naná, hogy Hamlet jut eszedbe, ennyit ér az intellektus gőgje, visszarúg, más kérdés nem marad mára, lenni vagy nem lenni, elmorzsolnál egy bazdmeget, de a gyerekek válaszolnak helyetted, immár jelmezben az apukák nyakában kacagva az ijedtség után. A biztonsági őr int, jobbra kell kerülni, nevet a rendőr is, maszk van az ő fején is, semmit ne vegyél komolyan, mondja, kacsint, ijesztget, de csak azért, hogy jobb kedvre derítsen téged is. 

Sodródsz a tömeggel. Két sorban az út szélén várják az emberek a felvonulást, ti mögöttük, a bolthoz szorosan húzódva haladtok, a jobbra lévő magasabb utcáról mint lelátóról nézik az eseményt a corkiak. Megállsz, mert nincs konkrét célod. És azért is, mert hallod, a vajüzem mellől elindultak. Jönnek az ismerős arcok, a sámán, a boszorkányok, a szambázó csontvázbábok, egy férfi előtted üzenetet olvas. Akkor érkezik a sárkány. Keréken tolják őt is, mint a koponyát és a halálvillamost, legalább tíz ember mozgatja, külön a szárnyait és a fejét. Egyetlen egy feje van, mint Süsünek a mesében. Ezt Eoin megint nem értené, túl magyar vagy hozzá, hogy magyarázkodni kezdj, inkább tépkeded a hajad ruccola híján.

Megint esik. Alulról, ahogy itt szokott az erős szél miatt. 

Nézed a sárkányt, táncol a szárnya. Két ember mozgatja az erős szembeszélben. Ki vannak melegedve, nedves a maszk az arcukon. Csurog le a festék a sámánról és a boszorkányokról is. Most már mindegy, elhitte mindenki, hogy ők azok, igazibbnak is tűnnek a csupasz arcukkal. Átszellemülve, eggyé válva a szereppel lépnek ki a testből, csak a színeket látod, úgy mozognak. A sárkány közeledik, az emberek között surrogás, félelemmel vegyes izgalom érződik a levegőben. Aki távol van, önmagából kiszakított résszel az egészből mindössze karnyújtásnyira van önmagától. Csak irányváltoztatás, nézőpont kérdése. Nem térben távolodik el, nem is időben, hanem belül válik idegenné önmagától. Attól az önmagától, akit a szerepek szerint eddig élt. Akinek tanítottak lenni téged is, amilyen szokásokat felvettél, ami szerint méred magad. Ha itt más a mérce, elbillen a mérleg, pedig te nem változol. 

Hát maradj odabenn. És haladj egyre beljebb, elhagyva valamennyi szülői házat. A sárkány beszél, téged szólít meg, de persze két ember mozgatja a száját is. Tüzet okád, emlékszel, odafenn, a harangtoronynál még nem volt feje. Föntről nézted a várost, madárlesből nappal, aztán az éjjeli fényeket is, és akkor végre elhallgattál, mert olyan szép volt. A neonfénnyel körbebugyolált celofántest egy álom, és ahogy elhalad előtted, az ellenkező irányba indulsz te is. Vissza, a shandoni harangtoronyhoz, ahonnan jöttél. 

A templomkertben rézsút kel fel a nap, ő ébreszt majd. Nem az eső állt el, egy másik világban szüntelen esik. Te haladsz.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2