Print this page

Korpa Tamás: 24 óra Bécsben: igaz történet

  • vasárnap, 11 november 2018 09:21

Egyetlen bécsi nap történéseit mondom most el, figyelmeztetve magam, be is jelentem e figyelmeztetést, hogy ne kalandozzak el a tárgytól. Mondandómat mindezen intelem ellenére, még a túlzás és sokat akarás vádja is érheti, pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy huszonnégy órává rakom össze életem fontosnak vélt bécsi mozaikjait, tehát mintegy érzés- és hangulatpárlat létrehozásán ügyeskedem. Nem. Ez az én egyetlen bécsi napom, amelynek feltételei közül én csak egy vagyok, ám nem az egyetlen. Hogy mégis velem történt meg, annak is betudható, amit a nem hivatalos szakirodalom egyszerűen koincidencia-attitűdnek nevez, vagyis – én inkább így fordítanék rajta – találkoztatás-érzékenység esete áll fenn. Ez a mindenki életében valamilyen módon és mértékben szerepet játszó, a létezés különféle történései között összefüggést kereső, sőt mi több, önmagát összefüggések érintkezésének helyeként felkínáló képesség szélsőséges esetben a tébolyig vezethet. A retorikában a paronomázia alakzatával rokonítható: tehát valamiféle hasonló hangzás, azonos alakúság, ami a jelentést nyitott kabátként, bezáratlan köntösként lebegteti magán. Metonomikusan is, a maga protokollja szerint. Ezért lehet az, nem látom más okát, hiába az analíziseken eltöltött féléber órák, hogy a Dorotheergasse-i Zsidó Múzeumban hallott evőeszközcsörömpölés létezésem egyik mozgó fókuszává vált. Miközben egy Theresienstadtból visszajött bőröndöt fürkésztem izgatott kíváncsisággal az üvegtárló másik, mondhatni innenső, látogatók részére fenntartott feléről, aztán más kisebb tárgyakat, bőröndbeltartalmakat, egy aprócska szíjon elvékonyodott órát, ez utóbbit csak a rend kedvéért említem meg, azt hiszem, szóval a kiállítással részben egybeépített kávézóból és étteremből éktelen evőeszközlárma, éles fémes koccanások és ütődések sorozata lepett meg. Mintha most nyitották volna fel a kiállítás összes táskáját és szórták volna a kőkemény keramitköves padlóra a késeket, villákat, kanalakat, összekuszálva, hogy megkezdődhessen pillanatokon belül a javak szortírozása. Nem tudhatom, hogy mennyire volt a véletlen műve ez a mosogatásnak álcázott kvázi bőröndfelnyitás, mennyire volt a kiállítás tervezett attrakciója, mennyire volt annak effektusa, mennyire volt egyszerűen az élet rendje, természetes találékonysága a tárlat és a kávézó közti hangfolyosón, hangkorridorban a csörömpölés oda-vissza játéka. Azt kell állítanom, hogy a mai napig hallom, mindegyik fülemmel, álmomban is, különösen Bécsben, főként egyedül, amikor a koincidencia-attitűd elhatalmasodik, és fennakadok egyik-másik átvilágításon, reptéren, templombejáratnál, az UNO Cityben, megszólítanak, kiemelnek a bőröndömben lapuló vajazókés miatt, általában a vajazókés a hunyó, elveszik felírják, távozóban rám néz az idős náci néni, összecserélek két szót, vérszemet kap, azonnal érzi akcentusomat, a helytelenséget beszédemben, elküld, mellém ül, horogkeresztes gyűrűjét nézi, van neki gyűszűben is ilyen, ezzel meglep, szívesen mesél, a Palmenhausba hív, a Burggartenbe, a botanikus ritkaságok közé, egy házisörre, a vajazókésem,legyintek, igen, a vajazókésemet, kéri, vágyódón, illetlenül óhajtó módon, jelen időben, mint egy háziasított angyal, aki megpróbál újra és újra felfeküdni a szélre, s csodálkozását szétszórja mindenen, hogy nem és nem megy. Mindentől erősebb kötődéssel kell kijelentenem: így volt. És az egyetlen bécsi napnak jórésze még hátravan, és hátra is lesz. Evőeszközcsörömpölés innentől kezdve, ami telik, el.