péntek 16 november 2018

mail 99217 960 720

Csobánka Zsuzsa Emese: Shandon arms

  • vasárnap, 14 október 2018 04:43

Hívják hazug órának, pedig máshol van az igazság. Alulról érkezem, Mary’s Lane, olvasom a feliratot a ház melletti lépcsősor falán. Shandon a Vízivárosra emlékeztet, hullámzó lépcsőkkel köti össze a város magaslatait és mélységeit, kanyarog, mint a Duna, itt a River Lee, széles sétánnyal az oldalán.

 

A szemközti Harangtorony öt óra hét percet mutat. Gondolok egyet, és jobbra fordulok, a templomkert felé. Ódon sírhelyek mellett visz az út, a kertben egy férfi kutyát sétáltat, turista házaspár a túloldalon. A torony aljában egy fotóállvány, a nő arca magával ragad, nyitottsága szépséggé szelídül. Szél kap a hajába. A Harangtorony tetején a híres lazac lassan fordul, ahogy a szél mozgatja, a nőt lesi ő is a kerti fények között.

 

A kávézóban itt állok majd meg, a fiú épp most érkezik a virággal, a ládát átkarolva hozza, kis barna üvegcsében rakja le a gondosan összeválogatott vadvirágokat a teám mellé. A bögre megint beszédes, a múltkor egy tollat a kezében tartó fiatalembert ábrázolt, most vadregényes csipkebozótot vág egy csuhás szerzetes, a háta mögött fiatal nő, ábrándos szemekkel. 

 

A Harangtoronytól a négytornyú templom felé veszem az irányt a Shandon arms mellett haladva el, még zárva van, a fekete ajtón hirdetik, kapható sör, bor, cigaretta és szellemek. Erre visszafordulok, innen nézve mennyi az idő, tíz negyvenhét, és látszik az is, ahol kilenc ötvenhatot mutat a valóság. 

 

Az ajtóból benézek, sokan vannak, de belépek, megígértem, készítek képeket a benti világról. Az ajtót erősen kell nyomni, meghozva a döntést, elszántan. Lassulva zárul, mint aki inkább beengedni szereti a népeket, és aki bent van, azt már nem hajtja semmi, máshogy éli meg az időt.

 

A meglepődéstől nem tudom, mit érzek, de abban a pillanatban kezdik a misét, ahogy belépek. Érkezésemkor egyszerre áll fel a benti embertömeg. Hirtelen a legközelebbi padba ülök, mögöttem egy férfi, mellettem egy piros kabátos másik. A pap beszélni kezd. Megrendülve ismerem fel az angol mondatok mögött a tartalmat, a bűnöket sorolják, ki tudja, mi történik, még csak nem is magas az ég, nincs kupola, mindössze négy torony, de érzem, ahogy egyszerre könny tolul a szemembe, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, csupán attól, hogy bár nem világos, mégis megszólít, amit mond. Zajos a szívem, hideg volt odakinn, erősen fújt a szél, a lazac lassú forgása bennem folytatódik, úszkál, mintha haza igyekezne, a levegő helyett az óceán felé. 

 

Jobbról egy nő érkezik, töredezett, bizonytalan léptekkel, kicsit később értem meg, amikor az ajtóhoz előbb ér a kutyája. Felállnék, de bent nincs kilincs, és mire észbe kapok, hogy nyomni kell, ő már kitárta, billegve lépeget felém a vakvezető kutya. Nem megy messzebb tőlem, aztán érzem, ahogy a piros kabátos megemelkedik, hátulról érinti meg a nőt, mintegy jelezve neki, itt a helye a közelében. Mindketten pirosban, a nő lobogó szoknyában, a kutyán eső elleni kabát. A mise alatt többször visszatérek hozzá, nézem a nő kezét, a májfoltos, őszi levélre emlékeztető zizegő bőrt, rajta a családi gyűrű, egyetlen kővel a közepén a vékony aranykarikán. Amikor majd áldozni megy, ugyanaz a botorkálás tör magának utat, a kutya halad elől, a felsorakozott nők jobb kézzel csapnak az előttük álló felkarjára, vigyázz, engedd el. Magától nyílik a tér, a végén a pap állítja meg, ő ballal érinti, a másikban már tartja az ostyát.

 

A padló frissen csiszolt parketta, tükrözi a fényt. Az oszlopokat bambusz díszíti körben, az egész térben a fa és a fehér uralkodik, alig van arany ragyogás. Innen nézve minden sokkal egyszerűbb. Nézem az embereket, az ősz fejeket a meghajlott hátakon, többnyire földszínű steppelt kabátban, egy-két harsányabb színben, tegnap is erősen zuhogott még, és tudják, bármikor nekikezdhet újra. Ez is ámulatba ejt, az életre oly jellemző változékonyság itt mintha sűrítve szedné a levegőt, zihál ez az ország, jut eszembe, talán a véget érzi ennyire erősen, nem tudom még, mi okolja a felfokozottságot, mi lehet a mélyén, a félelem vagy valami más. Ugyanezt az erőt érzem a szandálos őszben és a vastag sminkekben, a férfiak elnyelt szavaiban, a testes és kávéízű sörben. A dolgok harsányabbak, megszólítanak, nem lehet elmenni semmi mellett, mert utánad szól, visszakérdez, és közben mosolyog. Nem bánt. Nem bánt a férfiak szeme, és nem bántanak éjszaka a nyitott ölekkel közeledő nők sem, hiába túrnak bele a turista férfiak hajába, hiába csípnek bele az arcukba, szabadon dönthetnek, merre mennek tovább. Ugyanaz a nyitottság, mint a lazac alatt, talán az óceán alján, a mélyzöld világban van hasonló tágasság. Megfordítják maguk körül a világot, hogy ne lustuljanak el a szürke hétköznapok rutinvilágában, mert ha ők el is felejtenék, a más városból érkezők majd emlékeztetik arra őket, hogy mennyire szeretnek is élni. Mert ennyi a tanulság. 

 

 

A vak asszony hamarabb szólal meg, mint a pap, pedig nem a tekintetén múlik a ritmus, előre mondja a Hiszekegyet, belülről lát, közben a kutya kabátján motoz, nézem, mit csinál, a nyakrész beszorult gallérját egyengeti, míg az állat türelemmel várja, mint aki tudja, úgy lesz több a levegő, ha nincs szorítás.

 

Néhány hete már jártam itt. Az is péntek délelőtt volt, de mise után, mert rajtam kívül mindössze egyetlen férfi volt odabenn. Az oltár felett hiányzott a feszület, de ez így nem a teljes igazság. Jézus nem szállt le a keresztről, egyszerűen csak a színekre feszítette fel magát. Alulról türkizzel indult, onnan merítkezett meg a sötétkékben, saját megfestett üvegtestének vörösén át. Mindezt akkor még nem láttam. 

 

Csak a fehér falakra zuhogó színes fényekre lettem figyelmes, ahogy mindezen színek egymásba folyva, egymástól elválva díszítették a kemény téglát. A türkiz és a kék sárgával vegyült, és az álmom jutott eszembe, ahogy haladok a folyóparton az Opera felé, miközben a River Lee-t egy gördeszkán keresztben, cikcakkban szeled át. Így mozogtak egymásban és egymásból a fények, újrarajzolva a keresztutat, a színekre fűzve fel az egész feltámadást.

 

Emlékszem a torkomban gomolygó sűrű fényre, hogy alig bírok megszólalni egy másik nyelven, gyomortájéki az idegenség okozta félelem, vagy fordítva: a magamba vetett hit hiányából fakadó némaság. Értem, amit mond, tudom, mit mondanék, és mégis csönd van. Megakad, a színek vaskorláttal különülnek el bennem, rugalmatlan keret a megszokás. És akkor itt egyszerre olvadni kezd a rács, lazul a torkomban a szorítás, a gyomromba merek mélyen lélegezni, nézem a bal sarokban lévő Mária-szobrot, olvasom a Mária-fohászt, aztán sorban a Józsefhez, Szent Antalhoz és Jézushoz szóló imákat. 

 

Szemközt egy magyar festő képe, de a képet csak később látom, miután elolvastam a róla szóló leírást. István, a magyar festő, és riadtan hátrálok az ajtótól el, merre lehet a kép. Felettem. És igen, a kereszt tövében ájultan tartja egy férfi Máriát, és egyetlen nő öleli a keresztet: végre megpillantom Mária Magdolnát. Kibomló hajával a Jézus testéből hulló vért fogja fel, lila ruhája látni engedi vállait, tartásra termett, erős karok, eldönthetetlen, kapaszkodik a keresztbe, vagy tartja a fát. Mikor mire van szükség. Harangoznak odébb a Harangtoronyban, de fogalmam sincs, mennyi lehet az idő.

 

Szemközt csipkeszerű domborműveken az őrzők arca, nézik a nőt, nézik, ahogy a keresztutat vállalt férfit tartja, nincs kérdés, a pap most ér oda, hogy testet öltött az ige, nekem pedig az utcazenész jut eszembe, aki azt kiabálta az éjszakába, hogy nincs megváltás.

 

 

A templom jobb szárnyán az utolsó szobor, Mária ölében tartja a keresztről leszedett fiút. Én ezen sokat tűnődöm mostanában. Kezdve az angyallal, ahogy érkezik, hogy mit jelent valamire kiválasztottnak lenni. Ebbe bármit bele tudok helyettesíteni, mert mélyen hiszem, hogy megélhető úgy az élet, mint minden egyes pillanatra való kiválasztottság. Mi lenne, ha hinném, hogy minden, ami történik, teljes odaadással készült felém? Hogyan változtatja meg az életet az, ha tudom, érzem és látom, hogy minden, amit megélek, beteljesülni érkezik, az enyém? És akkor megszűnik a vágyakozás, mert a hiánnyal teli idő is részem lesz, mindegy, hogy mennyit mutat az idő, mert körbejár, és bennem érintik egymást a mutatók, a számlap is én vagyok.

 

A Harangtoronyba ugyanaznap pénteken mentem fel, megmászva a 134 lépcsőt, de végül nem kongattam meg a harangot. Láttam, miféle óriás szerkezet mozgatja az időt, zavarodottan nevettem fel, hogy az óramű előtt hatalmas tábla hirdette, az óra, az idő felújítás alatt áll.

 

Az utolsó szobor alatt egy kis kártyalap várt. Assissi Szent Fernc imája, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe a szó magyarul. Serenity. Az ima arról szól, adj türelmet, bátorságot, bölcsességet, mikor mire van szükség. Míg megfordítottam, nyikordulni hallották a lazac formájú szélkakast, talán erre a jelre várt.

 

Szóval, ha Mária tudta, mi vár a fiára és rá, ha tudta Jézus és tudta Mária Magdolna is, miféle lélek vette rá őket, hogy mindezek ellenére igent mondjanak? Annyi csalódás és kétely után, honnan vették az erőt és a hitet?

 

Látlak a zuhogó esőben. Mögötted az egész napos hajsza. Telefonhívások, intéznivalók, megoldásra váró feladatok, végeláthatatlan listák kipipálandó sora, és közben leszakad az ég. Előtted egy piros Volkswagen, mögötted egy zöld Renault. Pedig jól vezetsz, és jól vezetnek ők is. De a következő pillanatban csak az esőfüggönyt látod, és hallod a csattanást, a test durván kimozdul, tart az öv, a telefon kiesik a kezedből, a kormány megüti a mellkasod, a fejed előrebiccen. Hogy a rémület vagy a düh van előbb, arra nincs idő emlékezni. Élsz. A hangok elhalnak, kiugrasz az autóból, a másikhoz szaladsz, előbb elölre, aztán magad mögé, nem esett senkinek baja, megállsz. Az út közepén kikerülnek az autók, magától nyílik meg körülötted a tér. Csuromvíz a ruhád, azonmód dobod majd ki a kabátot, nadrágot, inget, zoknit és cipőt, de most csak állsz, állsz az esőben, mélyebben szívod be a levegőt, és a pánik után elönt a tökéletes nyugalom, valami eufóriával fűszerezett csönd, hogy akkor ennyi, hogy élsz, mindegy, hogy mennyi az idő, mozog az ablaktörlő, metronómként tartja a pulzusod, lassan csöndesedsz, az is egy óramutató, ami benned van, mindegy, mi sürget, hova szaladsz, menekülsz vagy űznek, magad úgysem előzöd meg, Shandon karjai erősen tartanak, körülölelnek, mint a számlap a mutatót.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2