Print this page

Korpa Tamás: Szilárd padja: beszéd, kiegészítéssel

  • vasárnap, 30 szeptember 2018 15:25

Debrecen, egyetemi botanikus kert, 2018. április 10.

 

Kedves Szilárd! Tavaly ősszel, október 7-én, Segesváron, az Óváros felé emelkedő Bergkirche német temetőjében, ahová 178 fokból álló, fedett, korhadt, recsegő, szinte fénytelen, fa diáklépcsősor vezet fel, tehát ebben a gótbetűs sírkertben, ahová esetleg a nyugatra kivándoroltak visszatérnek felmenőikhez, néha ritkán, inkább ritkán, mint néha; tehát azok, akik a cipőjükben vagy kontyban hordják a gyökereiket, a hűlt helyűek, olyanok, mint amilyen te voltál, szóval ebben a gótbetűs Friedhofban, ebben a következetes vákuumban, megláttam egy idősödő padot, rajta a még kivehető felirat kis fémtáblán: zum Gedenken; emlékpad, padocska, emlékezéspad, pad emlékekkel. Késztetést éreztem, de nem mertem ráülni, pedig ahhoz képest jól karbantartotta valaki. Jó ideig elakadtam, nem merészkedtem tovább a csigalépcsőszerűen meredek hegyoldalon. Bevallom, a Bergkirche kitörölt arcú falképei, a roskatag diáklépcső, a szentélyből nyíló temetkezési folyosó, a zum Gedenken felirat, mind rád és műveidre emlékeztettek, Szilárd. És most itt ez a pad, a te padod, Debrecenben, a júdásfa tövében, hogy folytatódjon a, mi is, a lehetetlen. Legyen ez a pad az olvasás padja. Nem puszta ülőhely, hanem instrumentum a szemlélődéshez, a szemlélődés testtartásához, a szabad ég alatt, könyvvel vagy anélkül; ezért nincs olvasólámpa elhelyezve rajta, állólámpa sem mellette, ezért van nyitvatartási ideje a botanikus kertnek, mert mint mindennek, ideje van ennek a padnak is; ehhez a padhoz, ha sokan várunk rá, várakozási idő dukál. Sose legyen megületlen, emléktelen, s csak ritkán hűlt hely, „tartson tovább még a lehetetlen / az üldögélés és ami lehetne”. 

 

 

Debrecen, egyetemi botanikus kert, 2018. szeptember 20.

 

Leültem a padodra, Szilárd, amihez az avatáson nem volt merszem. A csöppnyi júdásfa már rég elvirágzott, ahogy jöttem, számoltam a lépéseket, amiket a fősétányról letérve idáig meg kellett tennem. Nemismertemcsaktalálkoztunk, ismételgettem útközben egy barátom szavait. A halványsárga, cérnavékony slag úgy volt a júdásfa alá behúzva, mint egy összegömbölyödött kígyó. Kikészítettem a padra egyet a vese formájú levelek közül, emlékbe, de végül ott hagytam, és inkább egy félarasznyi, hosszú, barna, már ropogós hüvelyt törtem le az egyik ágról, három kopogós maggal. A telefontartómban hoztam haza. Te órákat tartottál a szabad ég alatt, a pad előtti szokatlanul kopár réten, a gigantikusra nőtt törökmogyoró fa árnyékában… Miért ne hihetném rendületlen együgyűséggel tovább?