vasárnap 16 december 2018

mail 99217 960 720

Csobánka Zsuzsa Emese: Kelta homokóra – látomások Corkból (1)

  • vasárnap, 16 szeptember 2018 04:43

A küszöbön a legnehezebb

 

Élesebbek a színek. Minden ajtó különbözőre van mázolva, élénkpiros, türkiz, sárga, eleinte még készítek képeket, aztán megunom. És ugyanígy a házakról: egyetlen soron a szivárvány összes színe. Megfogadom, addig járom a várost, míg nem tévedek el benne. Utólag majd összeszámolom, hány évet jelent ez, mert nincs egyetlen párhuzamos sem benne, az egész egyetlen őrült kacskaringó, a labirintus ezer ága Minótaurusz nélkül. 

 

Figyelmeztetnek, minden fordítva van. Jobbról jön az autó, meztelenek a nők lábai, hiába fúj erősen a szél. Egyetlen nap alatt kórusban hadarja el az összes évszak a város kerületeit, én a folyó mellett lakom, pontosabban a gyár mellett. Az ablakom háztetőre, harangtoronyra és templomra néz. Reggel negyed nyolckor indítják be a gépeket, aztán néha még késő este is hallom, hogy dolgoznak. 

 

 

Péntek délután tele van a város. Kibontott hajú lányok, kilazított ingnyakú férfiak sétálnak el mellettem. Nézem a gyerekeket, ahogy a galambokat kergetik, nem érzek semmit.

 

Az idő viszonylagossá válik, nem kell megtanulni semmit, csak emlékezni lehet. Jobban esne, ha felejtenék. Nemcsak az illatokat és a mozdulatokat, hanem a tételes dolgokat is. Azokat, amiktől olyan könnyen mérhető volt az élet. A sör mellettem hangosan borul fel, kicsit várni kell, míg elindul a pad alatt. A férfi motyog, hozzám beszél. Kérdez, de alig értem, zárt szájjal beszél, nem jut el hozzám a hang. Szemben a galambok újabb kört tesznek, a gyerekek sikongatnak, a nők felnevetnek, és aggódva jár körül a tekintetük, keresik az övéiket. 

 

A házfalhoz szorosan simulva szedte a lábait, emlékszem, le is lassítottam, annyira néztem, milyen vékony a bokája; így nőtt közöttünk a távolság. A kabát a derekához simulva térdig ért, mint a szoknyája, a haját kontyba tűzte a tarkóján. Ő volt az egyik, akit el akartam mesélni. Korán elvesztettem, már az első saroknál, esélyem sem maradt látni a szemét.

 

Keresem a helyem, de csak szabad tereket találok. A piacot legalább ismerem, bemegyek, körbejárom, míg végre visszafordulok. Ki tudja, mi visz oda vissza. Épp egy hete jártam ott, emléknyomokat hiába keresek a térben, nincs kijárat. 

 

Jön egy idős nő, teát kér és süteményt. Kettétöri, vajazni kezdi, az eperlekvárból valamennyi megmarad. Húzza maga után a bevásárlókocsiját, közel ül hozzám, de távolról is látszanak az erős fekete szőrszálak a szája felett. Szakálla is van, mogorva és komor az összhatás, pedig piros és kék színekben húzza maga után a kenyeret, tejet, sárgarépát. A férfi csak később ér oda, akkorra már zárják a szomszéd boltot, beszélve érkezik, beszélve is ül le. Azt mondja, itt van a város legjobb répatortája. A pultosfiú elmosolyodik. Megemeli a tálat, a nő újra a vaj után nyúl, megkeni a mazsolás tésztát. Morzsás, már-már száraz a széle, de szereti. Lágyan keveredik össze az eperlekvárral, forgatja szájában, mint a mosógépdob a ruhát, később megpihen. Nem siet, nem várja senki, még pár évbe beletelik, mikor majd elfelejti, hol a haza. Ugyanilyen sütemény lesz, eperdzsem és tea. Összegyűri a szalvétát is szokás szerint, feláll, fizet és indul haza. 

 

 

Ott van a csönd. Ott van a szünet és a félelem útvesztője. Nincs semmi, csak a fehér van. Egyszerűen elfogynak a színek. Látja a pult süteményein a fehér cukormázat, látja a sárgás piskótát, de nem érti, hogy mit nyit a kulcs holdezüstje. Látja maga mellett a férfit, megint először, mint a pályaudvaron negyven évvel ezelőtt. Rácsodálkozik, nem vonzónak látja, nem is ismerősnek, de a veszteség jótékony homályán valami mégis átdereng. Hazugság lenne emléknek nevezni, pedig annyit hazudott egy életen át. Ezen nem múlik semmi. De valaki benne most mégsem hagyja, azt akarja, minden legyen igaz, múljon el, ami hazug, csak az igaz dolgok maradjanak. Ekkor kezdődik a kulccsal. 

 

Beláthatatlan formákat elveszteni. A színek még hagyján, egy fekete-fehér világban talál fogódzót, még ha oly hirtelen vált is benne alakot a nappal és az éjszaka, de hogy egyetlen egésszé hígul minden, egyetlen könnyű péntek délutánná, az felfoghatatlan. 

 

Emlékszik, mert felírt két szót a szalvétára: félelem, szeretet. Nézi a betűket, ki tudja olvasni. De nincs hozzá semmi. Hallja a hangokat, hangosan mondja ki, hátha attól nehezebb lesz, de irtózatosan könnyű, súlytalanok a szalvétán a szavak. Elindul, ő nem látja, de én igen, a férfi minden mozdulatát követi a tekintetével. Megáll kezében a villa, rajta a fehérhabos répatorta, lélegzetvisszafojtva várom, mindjárt harangozni kezdenek. Tudom, mert megfigyeltem, minden órában, aztán negyednél, félnél, ha indul a műszak, jobban kell figyelni, szorítom az ezüstkulcsot a kezemben, el ne veszítsem a dallamot.        

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2