kmt 300x25

Hermann Róbert: Széchenyi István gróf, mint katona

  • kedd, 03 október 2017 16:07

 

Széchenyi Istvánt általában mint Magyarország megújítóját, a nagy reformert, a nagy gondolkodót, nagy politikai filozófust szoktuk emlegetni. Kevésbé van benne a köztudatban, hogy 17 éven keresztül aktív katonai szolgálatot teljesített a császári-királyi hadseregben. Ez nagyjából annyi idő, amennyi az 1844. évi kétgarasos terv és a döblingi pisztolylövés között eltelik. Tehát nem rövid időről van szó. 

Széchenyi ebben a 17 évben négy hadjáratban vett részt, 1809-ben az elhíresült győri ütközettel végződő nem túl sikeres hadjáratban, 1813-ban, 1814-ben és 1815-ben pedig a Napóleon ellen vívott három nagy felszabadító hadjáratban. Ezek során ott volt két nagy csatában, Drezdánál és Lipcsénél, és emellett még jó néhány kisebb összecsapásban is. 

A pályája során találkozott Karl Schwarzenberg herceggel, sőt, az ő főhadiszállására volt beosztva. Ez az a Schwarzenberg herceg, akinek a nevét Bécsben a tér viseli, ő volt a szövetséges haderő a parancsnoka 1813–14-ben. Találkozott Blücherrel, Bernadotte-tal, a svéd trónörökössel, Joachim Murat marsallal, Wellingtonnal, és ismerte Simonyi József óbestert is. Bejáratos volt az Udvari Haditanácshoz, öt kitüntetést kapott a háborús érdemeiért, azonban 1813 után láthatóan elakadt a karrierje. Ezt követően 14 éven át hiába küzdött azért, hogy még egy ranggal előrébb lépjen, tehát századosból végre előléptessék őrnaggyá, főtisztből végre törzstiszt legyen. Elmondható, hogy a katonai szolgálat meghatározó élmény volt az életében, a későbbi munkáiban is rendszeresen hivatkozik rá, az országgyűlési szereplései alkalmával is, azt hiszem, hogy éppen 1843-ban, amikor a kétgarasos tervet beterjeszti az országgyűlésnek, akkor elmondja, hogy úgy érzi magát, mint Blücher marsall a lipcsei csata előestéjén, és hogy azért is öltözött fel ilyen szépen, mert ha az ember csatába megy, akkor adja meg ennek a módját. 

Azt már erős túlzásnak tekintem, amit némely kutató felvet, hogy Széchenyi a magyar hadtudományi gondolkodás egyik megújítója lett vagy lehetett volna. Kétségkívül vannak hadtudományi jellegű elmélkedései, de ezek meglehetősen falmellékiek, nagyjából olyanok, mint a Švejkben a derék hadnagy különböző megjegyzései arról, hogy hogyan kéne az osztrák-magyar hadsereg taktikáját és stratégiáját megújítani.

Maga a katonai karrier 1808-ban kezdődik, amikor már várható a következő Napóleon elleni háború. Törvénycikket hoznak a nemesi felkelés meghirdetéséről, és mindhárom Széchenyi fiú: Lajos, Pál, illetve a legkisebb, István is elhatározzák, hogy katonának állnak. A papa, Széchenyi Ferenc megpróbál a hónuk alá nyúlni (mégiscsak Magyarországon vagyunk), és beajánlja a fiúk közül Pált és Istvánt Moritz Gomez de Parientos altábornagynak, a császári-királyi Hadilevéltár (Kriegsarchiv) igazgatójának, aki egyben a magyar nemesi felkelés kijelölt táborkari vagy, ahogy ma mondanánk, vezérkari főnöke. Fél év intenzív tanfolyam után Gomez altábornagy jelzi, hogy a fiúk már alkalmasak a katonai szolgálatra. 

Közben 1809-ben ténylegesen megindul a nemesi felkelés megszervezése és meghirdetése. Széchenyi Ferenc levelet ír egyrészt József nádorhoz, aki a nemesi felkelés parancsnoka, másrészt pedig Károly főherceghez, a császári-királyi haderő fővezéréhez, hogy nevezzék ki tisztté mind a két fiát. Széchenyi István abban a pillanatban még nincs 18 éves! Ebben az életkorban szoktak beiratkozni katonai akadémiára, nemhogy rangot kapni. József nádor elutasította a grófot, de a papa Károly főhercegnél eredménnyel járt és 1809. április 7-én mind a két fiút, Pált és Istvánt is előléptették főhadnaggyá. Ez, akárhogy is nézzük, elég gyors karrier volt. 

Április 10-én mozgósítják a nemesi felkelést. Győrnél vonják össze őket és elkezdenek egy nagy sánctábort építeni. Széchenyi itt mutathatja meg először hihetetlen szervezőképességét. A Széchenyivel kapcsolatos legendáriumban az is szerepel, hogy nem tudott rendesen magyarul, s felnőtt korában sajátította el az anyanyelvét. Nos, nagyon is tudott. Ezt önmagában bizonyítja, hogy őt bízták meg azzal, hogy a kijelölt napszámosok fizetését rendszeresen folyósítsa. Tehát neki kellett elérnie, hogy azok jó magyar szokás szerint az útépítéseken ne támasszák a kapát, a lapátot, a gereblyét és egyebeket, hanem ténylegesen dolgozzanak. Széchenyi emiatt, mint Napóleon, két–három órákat alszik, de hát fiatal szervezet, jól bírja. Szorgalmasan adminisztrálja a dolgot, és amikor megjelenik az elszámolásaival Ertl vezérkari alezredesnél, a sánctábor építésének a felelősénél, akkor a derék alezredes kinyitja az ablakot és az összes elszámolást kidobja az ablakon. Majd azt mondja, hogy ő nem foglalkozik ezzel a dologgal. Az elszámolási fegyelem e laza kezelési mintájának a későbbiekben majd még lesz jelentősége. 

Az ifjú gróf június 13–14-én ott volt a Győr körüli harcokban. A győri ütközet elveszett, a magyar sereg egy része Komárom felé vonult vissza, másik része a győri sánctáborba szorult. Június 14-ről 15-ére virradó éjszaka Széchenyit küldték futárként Komáromba. Neki kellett értesítenie az ott lévő nádort arról, hogy a Győrbe bezárt csapatok közül a Meskó József tábornok vezette hadosztály megpróbál kitörni a sánctáborból, s a franciák állásait megkerülve csatlakozni a főcsoportosításhoz. Ez egyébként utóbb sikerült is. Sajnos, ez nincs benne a köztudatban, pedig a győri ütközetben a csapatok teljesítményére nemcsak a futás volt jellemző, hanem ez a Meskó-féle kitörés is. 

Széchenyi tehát június 15-én csónakba ült és megpróbált lecsorogni Komáromig. Közben a partról a franciák tűz alá vették, ki is lyukasztották a csónakot, nyilván beledugta az ujját, a lyukba, hogy ne süllyedjen el. Gönyűnél sikerült partot érnie, onnan már gyorsan eljutott Komáromban, ahol átadta az üzenetet. Utána Pozsonyba ment, amit szintén ostromoltak a franciák, majd pedig, amikor vége volt a háborúnak, augusztus 25-én Tatán I. Ferenc király legfelsőbb megelégedésében részesítette. Ez ugyan még nem kitüntetés („csak a szégyen”, ahogy mondani szokás), de arra mutat, hogy a kamasz főhadnagy teljesítményét figyelemre méltónak ítélték a legmagasabb fórumokon is.

Úgy látszik, a katonai teljesítménye annyira meggyőző volt, hogy számfeletti főhadnagyként a nemesi felkelés állományából áthelyezték egy reguláris alakulatba, a 7. huszárezredbe. (Pál testvére közben úgy gondolta, hogy neki elég ennyi a katonai szolgálatból.) István századparancsnoka egy olyan Somogy megyei nemes lett, aki familiáris viszonyban van a Széchenyi-családdal, aminek egyenes következménye, hogy Széchenyit nem különösebben piszkálják az ottani katonai szolgálat során. Az alakulat egyelőre még Magyarországon állomásozott, hiszen béke volt. 

Széchenyi 1811 tavaszán viszont átkérte magát egy dzsidásezredbe. A huszárezredek magyarországi kiegészítésű lovas alakulatok, a dzsidásokat vagy ulánusokat viszont Galíciából verbuválják vagy sorozzák, tehát a legénység is lengyelekből vagy ukránokból állt. Széchenyi azért kérte az áthelyezését, mert a sógora, Zichy Ferdinánd ennek az ezrednek a parancsnoka volt, és az ifjú gróf alighanem azt gondolta, hogy itt kicsit jobban fogja magát érezni. Maga a csere 16.800 forintba kerül. Ez akkoriban, amikor 50–60 forint volt egy átlag közalkalmazotti fizetés, azért egy jelentős összeg, akárhogy is nézzük. Magának a cserében résztvevő másik tisztnek, aki eljött a dzsidásoktól, 3.000 forint lelépési díjat fizetnek. Jó üzlet volt. 

1811-ben az ezredet átvezényelték Csehországba, 1812 tavaszán Magyarországra. 1813-ban pedig, amikor már lehetett látni, hogy megint háború lesz – közben Napóleont megverték Oroszországban –, Széchenyi Ferenc gróf kérte, hogy Istvánt helyezzék át a császári-királyi vezérkarhoz, ami meg is történt. Az ifjú gróf közvetlenül a császári-királyi főerők parancsnoka, Karl Schwarzenberg tábornagy mellé került és a Prága melletti Liebenben szolgált. 

Közben mindenfajta tényleges katonai érdem nélkül megkapta a következő előléptetését: másodosztályú lovassági százados lett. Ez azt jelentette, hogy ha a századnál lévő első osztályú lovassági századost megölik a csatában vagy az ütközetben, akkor neki kellett volna vezényelnie a századot. Mindezt úgy, hogy tényleges harctéri vezénylői tapasztalata még nem volt.

Augusztusban megtörtént a hadüzenet, Schwarzenberget nevezték ki a porosz, orosz, illetve az osztrák haderő fővezérévé. Gyakorlatilag ez volt az első alkalom, hogy a három nagyhatalom egyesült erővel lépett fel Napóleon ellen. A szövetségesek benyomultak Szászországba és augusztus végén már meg is indult az első támadás Drezda irányába. Ebből jó nagy vereség lett: Napóleon augusztus 26–27-én megmutatta, hogy az oroszországi hadjárat kudarcának dacára még mindig jól érti a hadi mesterséget, és jól megverte a szövetségeseket. Szegény Széchenyi is elég rosszul járt ezzel az összecsapással. Már a csata napján lázas volt, a pocsék időben megázott, a visszavonulás során a lovát elrabolták a szövetséges kozákok, a pénzét ellopták a franciák. Szóval, sok nyomorúságon esett át, s elég reménytelenek voltak a kilátásai.

Schwarzenberg, aki gondoskodott a beosztottjairól, ezek után Prágába küldte egy kis gyógyulásra, ahol Széchenyi elkövette élete egyik nagy hibáját, amennyiben egyáltalán hibának minősül. Lábadozás közben beszélgetett a többi tiszttel, akik között voltak oroszok, poroszok, osztrákok, és egy egyébként nagyon pontosnak bizonyult jóslatot mondott. Kijelentette ugyanis, hogy Ausztriának, az osztrák monarchiának nincs igazi összetartó ereje, ezért egy évszázadon belül fel fog bomlani, és Közép-Európa valószínűleg az oroszoké lesz. (Ha nem is napra pontosan, de többé-kevésbé valóban ez történt.) Igen ám, de ezt egy titkos ügynök följegyezte és egy év múlva az ezzel kapcsolatos jelentés eljutott Ferenc császárhoz és királyhoz is. Ferenc nyilván nem reménykedhetett abban, hogy megéri ezt a száz évet, de hát mégiscsak a családról van szó, az ember nem örül neki, hogyha az alattvalói ilyeneket jósolnak.

Szeptember elején aztán Széchenyi bevonult a főhadiszállásra, majd pedig részt vett a következő nagy összecsapásban, az október 16–19. közötti lipcsei csatában. Lipcsénél a két fél szándékait tekintve meglehetősen egyértelmű volt a helyzet: a szövetségesek megpróbálták bekeríteni és megsemmisíteni Napóleont, Napóleon pedig megpróbálta egymástól elválasztani, áttörni a szövetségesek arcvonalát, és ilyen módon részenként megverni őket. Napóleon állt a belső körön, a szövetségesek a külsőn. A hadtudomány szabályai szerint a belső arcvonalon álló fél helyzete azért előnyös, mert a veszélyeztetett pontokra kisebb energiával irányíthatja át a csapatait. A külső vonalon lévőknek hosszabb utat kell megtenniük, viszont eközben kevésbé zavarhatja őket az ellenség. A belső vonalon lévő fél a dió, a külső vonalon lévő a diótörő, hogy egy köznapi párhuzammal éljünk. Minden azon múlik, hogy mennyire kemény a dió héja – vagy hogy milyen erős a diótörőt nyomó kéz.

Október 16-án volt a csata első napja, akkor a poroszok és a svédek még nem érkeztek meg a csatatérre, az aznapi összecsapás lényegében döntetlenre végződött. Napóleon tartotta az állásait, de nem sikerül áttörnie az oroszok és osztrákok arcvonalát.

Az első csatanapon maga Széchenyi is ott volt Schwarzenberg tábornagy kíséretében, golyózáporba került, 300 orosz kozák élén még lovasrohamot is vezetett a francia lovassági támadás visszaverésére, és ő maga is kapott egy lapos vágást a hátán. Október 17-én mindkét fél arra várt, hogy megérkezzenek az erősítések. Aznap délután Schwarzenberg Széchenyit egy levéllel Blücher marsallhoz, a porosz fővezérhez küldi azzal, hogy 18-án reggel 9-kor indul meg az általános támadás és szíveskedjen megjelenni a csatában. Széchenyit sötétedés után indították el, ami azt jelenti, hogy délután 5–6 óra körül, hogy megerősítse ezt a támadási parancsot. 

Egy ilyen nagyszabású csatában, ahol több százezer ember állt egymással szemben, ahol a csatatéren iszonyú a zűrzavar, minden tele van emberi hullákkal, jajgató sebesültekkel, lódögökkel és sebesült lovakkal, egy ilyen küldetés egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Ilyenkor bármi megeshetett egy futárral és ezért egy ilyen súlyú parancsot vagy üzenetet általában több futárral küldtek el, mert valamelyik majd csak oda fog érni. Széchenyi ezek közül volt az egyik. 

Valamikor az esti órákban érkezett meg Blücherhez. A porosz vezér hosszú időn keresztül afféle pofozóbábuja volt Napóleonnak, tehát mindig megverték, és ezért, teljesen érthető módon, egyre mérgesebb volt a császárra. Most úgy látta, hogy végre itt az ideje, hogy megfizessen ezért a sok megaláztatásért. Blücher a csata előtti napon éppen cicomázta magát: fésülködött, rizsporozta a parókáját, fényesítette az egyenruháját. Széchenyi csodálkozott is, hogy ahelyett, hogy a haditervet nézegetné a földabrosz fölé hajolva a vezérkari tisztjeivel, ilyen haszontalanságokra fecsérli az idejét. Valamit mondott is ezzel kapcsolatban, mire Blücher közölte: holnap ünnep lesz, talán megverjük Napóleont, és erre méltó módon fel kell készülni. Csak hát nem tudni, hogy mi lesz a svédekkel meg Bernadotte-tal, a svéd trónörökössel, aki korábban mégiscsak Napóleon marsallja volt; vajon megjönnek-e időben, mert Bernadotte nem akarja pazarolni a svédjei vérét. Szóval, Blüchernek elég lesújtó véleménye volt a derék svéd trónörökösről. 

Erre Széchenyi állítólag fölajánlotta Blüchernek, hogy ő maga megy el Bernadotte-hoz és megpróbálja rávenni arra, hogy jelenjen meg ő is másnap reggel 9-kor a csatában. Sok bizonytalanság van e körül a történet körül. Öten írták meg a magyar történetírásban, egyik kiválóbb, mint a másik, Thurzó Kálmán, Bártfai Szabó László, Viszota Gyula, Török Pál és Ács Tibor. A történészek között eltérő vélemények fogalmazódnak meg arról, hogy Széchenyi egyáltalán elment-e Blücherhez, illetve továbbment-e Bernadotte-hoz, és hogy ott egyáltalán mi történt. Thurzó Kálmán kétségbe vonja azt, hogy Széchenyi járt volna Bernadotte-nál, Bártfai Szabó László, Viszota Gyula, Török Pál, Bárány György (George Barany), Ács Tibor és legújabban Oplatka András viszont az út megtörténte mellett érvelnek. 

Tény, hogy maga Széchenyi közvetlenül a csata után mit sem írt erről a küldetésről, holott a szüleit amúgy rendszeresen tájékoztatta a vele történtekről, a későbbiekben pedig csak Döblingben tért ki a történtekre, mint azon saját hazugságainak egyikére, amelyekkel jól becsapta a világot. Ugyanakkor Zichy Ferdinánd gróf kb. egy hónappal a történtek után feleségéhez, Széchenyi Zsófiához írott levelében elég életszerűen – noha kissé talán kiszínezve – írta le a történteket, láthatólag Széchenyi elbeszélése alapján. Az időközben Bárány György által publikált breitenfeldi egyezmény szövege is megerősíti azt, hogy Széchenyi járt Blücher főhadiszállásán, és valószínűsíti azt, hogy továbbment Bernadotte-hoz is. A futárút részleteivel (útvonal, időtartam, visszaérkezés időpontja) kapcsolatban tehát vannak bizonytalanságok, de nincs olyan tényező, aminek alapján megcáfolhatnánk azt, hogy Széchenyi eljutott Bernadotte főhadiszállására is.

A források összevetése alapján nagy valószínűséggel tényleg elment Bernadotte-hoz. Amikor Széchenyi megjelent, s átadta Blücher üzenetét, Bernadotte állítólag húzódozott, kifogásokat keresett. Állítólag Széchenyi erre azt mondta neki, hogy ő visszamegy a főhadiszállásra, de akkor Bernadotte adjon neki írást arról, hogy átadta az uralkodók és Blücher üzenetét. A svéd trónörökös is tudta, hogy ha ő ezt írásba adja és nem jelenik meg időben a csatában, akkor nagyon nagy baj lesz. Erre ráerősített az, hogy Blücher is megjelent a svéd főhadiszálláson, és valószínűleg inkább az ő fellépése döntötte el a dolgot, nem annyira Széchenyié. Lényeg az, hogy Bernadotte megígérte, hogy másnap reggel 9-kor ő is megjelenik a csatatéren. Erről Blücherrel még egy egyezményt is kötöttek Breitenfeldben. Hozzáteendő, hogy Bernadotte ugyan az egyik hadsereg parancsnoka volt, de ebben éppen svédből volt a legkevesebb: a 18.000 svéd katona mellett több tízezer orosz katona szolgált alatta, akiknek parancsnokai nyilván rossz néven vették volna, ha saját uralkodójuk intenciói ellenére kimaradnak a döntő összecsapásból.    

Széchenyi a küldetés során oda-vissza 50–60 kilométert tett meg lovon, nagyon rossz időjárási körülmények között. Egy olyan kiváló sportember számára, mint ő, akiről különböző leírásokból tudjuk, hogy milyen, Sándor Móricéval vetekedő lovas bravúrokra volt képes, sőt időnként még „az ördöglovast” is legyőzte lovaglási versenyben, ez nyilván normál körülmények között meg sem kottyant volna. De így, csatatéri körülmények között, ez nem volt kis teljesítmény. 

Bernadotte-tól egyenesen visszatért Schwarzenberg főhadiszállására, jelentette, hogy átadta az üzenetet Blüchernek és az éjszakai lovaglás dacára, október 18-án és 19-én ténylegesen is részt vett magában a csatában. Az ottani teljesítményéért megkapta az első osztályú lovassági századosi kinevezését, sőt, a jelen lévő I. Sándor orosz cártól a Szent Vladimir Rend IV. osztályát.

A futárút következtében Széchenyi köré valóságos legendárium szövődött, például arról, hogy az ő személyes fellépése döntötte volna el a lipcsei csatát. Véleményem szerint ez erős túlzás – Bernadotte-ra sokkal inkább hathatott Blücher megjelenése. 

Ugyanakkor a svéd trónörökös nem siette el a dolgot – október 18-án reggel 9-kor indult el a táborából, holott a császári-királyi csapatok már reggel 7-kor támadtak. Az oroszok is Bernadotte-ra vártak, így a csata csak Bernadotte északi hadseregének megérkezését követően, délután 2 órakor bontakozott ki teljes nagyságában. Bernadotte megjelenését követően azonban érvényesült a szövetségesek erőfölénye, s miután 300.000 emberük, majd a Napóleon seregében harcoló német csapatok egy részének átállását követően még ennél is több katonájuk állt szembe Napóleon 190.000 főnyi seregével, az erőviszonyok végképp az ő javukra billentek. Napóleon október 18-án este elrendelte a visszavonulást. Miután a Pleisse folyó egyik hídját túl korán robbantották fel, a francia hadsereg egy része Lipcsében rekedt és kénytelen volt megadni magát. A szövetségesek a négy napig tartó küzdelemben mintegy 47.000 embert, Napóleon ellenben több mint 60.000 embert, 300 löveget és 900 lőszerkocsit vesztett.

Széchenyi ezek után részt vett a franciaországi hadjáratban, különböző küldetésekben. Volt olyan, hogy beleesett egy mocsárba, és az arra járó huszároknak kellett kihúzni onnan. Ahogy írja, már azon gondolkodott, hogy főbe lövi magát, mert innen nem lehet kijutni, de aztán rájött, hogy a pisztolya kétcsövű. Az egyik csövet elsütötte, hogy hátha valaki észreveszi és a huszárok valóban így találtak rá. Ezért aztán a másik csövét már nem kellett fölhasználnia. Ott volt akkor is, amikor a szövetségesek bevonultak Párizsba, majd pedig különböző futár-küldetésekben járt el. 

A hadjáratban játszott szerepéért még két további kitüntetést kapott, a porosz Pour le Mérité-t, illetve a szardíniai Szent Móric és Lázár Rendet, valamint az osztrák Ágyú- vagy Hadseregkeresztet. Érdekes módon ez az egyetlen osztrák kitüntetése. Ez viszont olyan, amit marokkal osztottak, tudniillik a zsákmányolt francia ágyúk bronzából öntötték a kereszteket, és mindenki, aki részt vesz a hadjáratban, megkapta ezt. Egy sajátos párhuzammal élve, kb. olyan volt, mint a Kádár-korban a Munka Érdemrend bronz fokozat harmadik osztálya. 

Ezek után Alfred zu Windisch-Grätz herceg (a későbbi 1848–49. évi császári-királyi fővezér) kíséretében Turinba küldték a szárd király visszahelyezése érdekében. 1814 novemberében pedig áthelyezték egy újabb, az 5. huszárezredbe. November elején Murat marsallhoz, a nápolyi királyhoz küldték, aki ugyan sógorságban állt Napóleonnal, de azért a trón erősebb vonzerőnek bizonyult, mint a sógorság és 1813–14-ben gyakorlatilag átállt a másik oldalra. Ennek az évnek a végén került Ferenc császár és király elé az a bizonyos kémjelentés, amiben Széchenyi megjósolta a monarchia végét. A szakirodalom nagy része szerint ez akasztotta meg aztán a további katonai karrierjét. 

1815 márciusában Széchenyinek menekülnie kellett Nápolyból. Ugyanis amikor Napóleon egy villámgyors akcióval visszatért Elba szigetéről Franciaországba, s száz napra újra átvette a hatalmat, Murat, elveszítve a realitásérzékét, úgy döntött, hogy most visszaáll a császár mellé, és megpróbálja megvalósítani az olasz nemzeti egységet. De a közkeletű mondás szerint, a világ három legvékonyabb könyve közül az egyiket az olasz vitézségről írták, és Murat az olasz csapatokkal kudarcot vallott a császári királyi hadsereg ellenében. 

Széchenyi huszárszázadosként vett részt ezekben a Murat elleni hadműveletekben. Lényegében ez volt az első tényleges harctéri vezénylői szolgálata. Nem lóti-futi futártisztként meg segédtisztként van jelen a csatatéren, hanem ténylegesen meg kell mutatni, hogy mit tud. Ezekről a teljesítményeiről – a tolentinói csatában április 29–május 3. között, illetve május 4-én Maceratánál – nagyjából azt lehet tudni, hogy Széchenyi nagyon vakmerő tiszt, azonban egyáltalán nem figyel szinte semmire. Rendszeresen a huszárjainak kellett kivágniuk őt a különböző kézitusákból, ahogy azt nemrégen Lenkefi Ferenc kollégám kiváló tanulmánya bizonyította Ebből is látszott, hogy nem rendelkezik katonai áttekintő képességgel. Május végén, a hadjárat befejezését követően Nápolyban megkapta a Szent Ferdinánd Rend lovagkeresztjét is, ez lesz az ötödik és egyben utolsó kitüntetése. 

Ezt követően bekövetkezik a békeidő, nincs háború. Ilyenkor nagyon nehéz előrelépni, mert hogyha az elöljárót nem üti meg a guta, nem esik le a lóról vagy nem gyullad ki benne a pálinka, akkor sokáig állásban marad. És főleg akkor nehéz az előrelépés, ha valaki nincs ott a hadseregnél. 

Széchenyi is nagyon unta a csapatszolgálatot, ez a leveleiből is kiderül, és ez az az időszak, ami számunkra csak úgy maradt meg, hogy külföldi utazásokat tesz – Angliától a Közel-Keletig mindenfelé –, és hogy ez ébreszti rá Magyarország hihetetlen elmaradottságára. 

Ez kétségkívül így van. De közben áthelyezték egy újabb alakulathoz, ez a 4. (Sándor orosz trónörökös) huszárezredhez, itt volt Simonyi óbester a parancsnoka, akivel nem különösebben jöttek ki egymással. Rendszeresen szabadságoltatta (vagy inkább szabadságolta) magát. Azonban szabadságaival kapcsolatban az volt a probléma, hogy időnként elfelejtett szabadságengedélyt kérni. Márpedig ez a katonaságnál alapvető feltétel volt, és ezt még egy grófnak vagy századosnak sem feltétlenül nézték el, ha elmulasztotta. 

Emellett Széchenyi olyankor is rendszeresen felutazott Bécsbe vagy Budára, amikor éppen szolgálatban volt, és megpróbálta elérni, hogy léptessék elő őrnaggyá. Ez egy sajátos önellentmondás: Széchenyi szeretett volna katona lenni, ugyanakkor nem volt ott az egységénél. Miután előléptetési törekvései sikertelenek maradtak, 1824 májusában már benyújtotta a kilépési nyilatkozatát, de aztán visszavonta. Aztán újabb szabadságra távozott, s hol Bécsben, hol pedig Sopronban tartózkodott. 

1825 januárjában aztán jött a hideg zuhany: az ezredparancsnokság felszólította, hogy számoljon el az 1813–14. évi futárútjainak előlegeivel, összesen 2086 forinttal és a ruhapénzével. Manapság is nagy zavarban lennénk, ha valakitől 12 évvel ezelőtti kiküldetéseinek az előlegeivel kellene elszámolnia: egyáltalán megvannak-e még azok a papírok vagy van-e egyáltalán ötletünk arról, hogy azok hol lehetnek. Széchenyivel is ez volt a helyzet. 1813 óta kétszer is alakulatot váltott, az 1813–14-es futárutakon volt, hogy a teljes poggyászát és minden vagyonát elveszítette. Nem csoda, hogy igencsak megdöbbenhetett, amikor ezt a felszólítást megkapta. 

Közben 1825 szeptemberében megjelent Pozsonyban az országgyűlésen, mint főrend. Ekkor novemberben hangzott el a híres felajánlása a Magyar Tudós Társaság alapítására. Némi szépséghiba volt, hogy bejelentette ugyan az ezrednek, hogy elmegy Pozsonyba az országgyűlésre mint főrend, de nem kért szabadságot. Így amikor Pozsonyban találkozott Ignaz Hardegg altábornaggyal, a pozsonyi hadosztályparancsnokkal, akkor az jól leteremtette a lábáról és felelősségre vonta, hogy mit keres Pozsonyban. (Hogy a baj még nagyobb legyen, Széchenyi huszárruhában volt ott, tehát a tetejébe még egyenruhát is viselt.) Széchenyi azzal védekezett, hogy országgyűlés van; mire Hardegg szemrehányást tett neki, hogy nem kért szabadságot. Erre Széchenyi fölrohant Bécsbe, beszélt Ferdinánd főherceggel, a magyarországi főalparancsnokkal, és ezzel el volt intézve a szabadságkérelem. 

1826-ra aztán megunta az állandó leckéztetést és végre benyújtotta a kilépési kérelmét, rangjának megtartása nélkül 1826. április 15-én törölték az ezred névsorából. Május 16-án állították ki az obsitlevelét. Igen ám, de egyelőre nem kapta meg, mert június 7-én ismét felszólították, hogy számoljon el a futárutak előlegeivel. Széchenyi kérvényezte, hogy küldjék meg számára az ezekkel kapcsolatos úti rendelvényeket, ezek kiszolgáltatása viszont késett. Három év múlva végre megkapta azokat az úti rendelvényeket, amelyek alapján utólag ki tudta számolni, hogy mivel tartozik a kincstárnak. 1830 januárjában – ekkor már négy éve nincs állományban – benyújtotta az elszámolását, decemberben pedig visszafizetett 161 forint 51 krajcárt. Erre 1830 szeptemberében végre megküldték neki az obsitlevelét, amivel sikerült végre lezárnia katonáskodása hosszú történetét. 

Mit mondhatunk Széchenyiről mint katonáról? Kétségtelen tény, hogy bátor katona volt és jó fizikummal rendelkezett. Kitüntetései is voltak, de ezek olyanok volta, amiket szinte marokkal osztottak. Kevés volt a tényleges harctéri teljesítménye és gyakran az óvatlanságig vakmerő volt.

Irreguláris személyiségként nehezen viselte a hadsereg vakfegyelmét. (Hozzáteendő, hogy később politikusként is idegen volt tőle a pártfegyelem – ez is hozzájárult politikai elmagányosodásához az 1840-es években.) Tényleges állományú katonák nem szokták a kormányzatot nyilvánosan bírálni, bármi volt is róla a véleményük. Széchenyi 1825-től kezdve egyre egyértelműbb politikai szerepet vállalt. Ezt sem szerették a császári-királyi hadseregben; azt pedig még kevésbé, hogy az ifjú gróf a reformellenzék értékrendjét vallotta. 

Problémái voltak az adminisztratív és a hivatali fegyelemmel is: késve vagy egyáltalán nem nyújtotta be szabadságkérelmeinek egy részét; nehézségei voltak a pénzügyi elszámolással (bár itt a hivatal is hihetetlenül kicsinyes volt vele szemben.) Szintén sajátos ellentmondás az, hogy Széchenyi állandóan panaszkodott amiatt, hogy már ez a bajtársa is őrnagy, meg amaz is őrnagy; ugyanakkor ő maga is folyamatosan protekció útján próbálta meg elintézni az előléptetését. 

Érdemes hangsúlyozni, hogy a kezdet kezdetén a karrierje kimondottan gyors volt: tényleges katonai érdemek nélkül léptették elő kétszer is, úgy, hogy alig volt harctéri teljesítménye. Ugyanakkor a 17 év 2 hónap szolgálati idejéből 9 évet volt szabadságon, azaz, a katonaidejének több mint a felét a hadseregtől távol töltötte. Kétségtelen, hogy az 1813. évi besúgói jelentés nem tett jót a katonai karrierjének, de ténylegesen megállapíthatatlan a hatása, mert nem tudhatjuk, hogy más tisztekről ugyanebben az időben mit jelentettek, és hogy ezeknek a katonai karrierje megakadt-e vagy sem. 

Végül még egy kérdés: mi lett volna, ha előléptetik? Lett volna eggyel több középszerű huszárőrnagy a császári-király hadseregben, de nem lett volna belőle soha Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”. Így azt hiszem, hogy Széchenyi minden ezzel kapcsolatos csalódottsága ellenére, – kedves mesteremet, Katona Tamást idézve – a veszteség látszólagos.

 

Irodalom

Ács Tibor: Katonaévek. In: Széchenyi és kora. Szerk. Éri István. Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, Budapest, 1991. 29–45. pp. (Tájak-Korok Múzeumok Könyvtára 3.) 

Ács Tibor: Katonaként is magyar. Széchenyi István katonaélete és hadügyi reformeszméi. Zrínyi Kiadó, Budapest, é. n. [2009.] (Hősgaléria) 

Ács Tibor: Széchenyi István hadügyi reformeszméi. In: Széchenyi Magyarországa és Európa. Tudományos konferencia. Magyar Tudományos Akadémia és Budakeszi. 2000. szept. 21–23. Szerk. Pelyach István – Kőrösiné Merkl Hilda – Simon V. Péter – Buday Miklós. Széchenyi Társaság, H. n. [Budapest], 2004. 68–78. pp.

Ács Tibor: „Tábornok akarok lenni”. Széchenyi katonaévei a császári-királyi hadseregben. In: Hadtörténelmi Közlemények, CXL. évf. (1991) 3–57. pp.

Barany, George: Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism, 1791–1841. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1968.

Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István katonai pályája. 1809–1826. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1928. (29. kötet.) 38–68. pp.

Cserháti László Gábor: Széchenyi, a sportember. In: Széchenyi mint magánember. Szerk. Pelyach István. Logod Bt., Budapest. 2011. 123–141. pp.

Lenkefi Ferenc: „Macera Macerátánál”. Adalékok gróf Széchenyi István huszárkapitány megmentéseihez az 1815-ös hadjáratban. In: Hadtörténelmi Közlemények, CXXIX. évf. (2016) 2. sz. 415–429. pp.

Oplatka András: Széchenyi István. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Simon V. Péter: Széchenyi a napóleoni háborúkban. In: Széchenyi Magyarországa és Európa. Tudományos konferencia. Magyar Tudományos Akadémia és Budakeszi. 2000. szept. 21–23. Szerk. Pelyach István – Kőrösiné Merkl Hilda – Simon V. Péter – Buday Miklós. Széchenyi Társaság, H. n. [Budapest], 2004. 139–143. pp.

Gróf Széchenyi István levelei szülőihez. Összegyűjtötte, előszóval és jegyzetekkel ellátta Zichy Antal. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1890. (Gróf Széchenyi István Munkái. IX. k. Gróf Széchenyi István levelei IV.)

Széchenyi István gróf lovaglása a lipcsei csata előestéjén, 1813. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1888. 319–321. pp.

Nosziczi Thurzó Kálmán: Gróf Széchenyi István szerepe a lipcsei csatában (1813. október hó 16–19.). In: Hadtörténelmi Közlemények, 1914. 335–362. pp.

Török Pál: Gróf Széchenyi István, mint katona. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1943. 171–194. pp.

Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István, mint katona. In: Irodalomtörténeti Közlemények, LII. évf. (1942) 1–22., 132–155., 256–268., 354–368. pp.

 

 

Elhangzott: Széchenyi 225 – Emlékkonferencia, Balatonfüred, 2016. október 29.

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: A 25. Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott alkotásai, összeállítás Luigi Pirandellóról (Szkárosi Endre, Török Tamara, Dávid Kinga, Lorenzo Marmiroli). Magyar Read More
  • 1

Köz-élet