kmt 300x25

Ki olvas Jókait? Az image-váltás küszöbén…

  • vasárnap, 14 február 2016 00:00

Február 2-án a Hadik Kávéházban mutatták be a   2014-es balatonfüredi Jókai konferencia előadásaiból készült, „..író leszek, semmi más…” címmel napvilágot látott tanulmánykötetet.. Ez alkalomból Bényei Péter a kötet két szerkesztőjével, Hansági Ágnessel és Hermann Zoltánnal beszélgetett a Jókai-kutatás helyzetéről és kilátásairól.

A most megjelent kötet már a harmadik, a szerkesztők által szervezett Jókai-konferencia anyagát tartalmazza. Ugyan a témában íródott tanulmányok már egy kisebb könyvtárat kitennének, a Jókai-szakirodalom mégis napról-napra gyarapodik. Bényei szerint ez érthető, hiszen az elmúlt években fellendült „újraolvasási hullám” Jókait is elérte, regényei készségesen lépnek párbeszédbe a kurrens elméleti diskurzusokkal, kultúratudományi megközelítésekkel, médiaelméletekkel. A romantika-realitás dilemmája vagy a fikció-valóság párhuzamba állításának   kérdése pedig sosem avul el.

Bényei bevezetőjéből kiderült, számára a kötet legnagyobb erénye, hogy a szerzők nem a már unásig ismételt Jókai-nagyregényeket akarják minden áron újraolvastatni az olvasóval, hanem olyan szövegkorpuszt állítottak a középpontba, amely eddig nem csak a   közönség, de nagyrészt a kutatás számára is periférikusnak számított. Jókai novellái, kisebb elbeszélései a hatalmas és tekintélyes regényvonulat árnyékában ezidáig csupán írói tollgyakorlatoknak tűntek. E tanulmányok többsége viszont az életmű eddig felfedezetlen területeire kalauzol: politikai- és önéletrajzi írások, drámák, kisregények ihlette írások kaptak helyet kötetben, tipikus Jókai-klasszikusról nem igen olvashatunk benne. Az Egy ember aki mindent tud című kisregénnyel két tanulmány is foglalkozik, viszont teljesen eltérő nézőpontból: Steimacher Kornélia Nóra a médiumok önreprezentációját és a spiritualizmus kulturális hatását vizsgálta, míg Hansági Ágnes a magyar Bouvard és Pécuchet-vel azonosítja, mellyel egyszersmind rámutat az írás korszerűségére is. A már kanonizált regények új olvasatát nyújtja Hermann Zoltán – aki a szatíráról és az 1840-es évek irodalmi életéről ír a Politikai divatok kapcsán –, és Vaderna Gábor, aki a Sárga rózsa című kisregényt vizsgálja a gyakran felmerülő Jókai-féle igazság-hazugság dilemmából kiindulva. Margócsy Istvánt az ...és mégis mozog...” – de miként? című tanulmányában az irodalom esztétikai és etikai funkciói foglalkoztatják; Eisemann György pedig a szerkesztés, archiválás, közvetítés problematikájáról ír, szintén az Eppur si muove kapcsán. A felsorolás természetesen nem teljes, de a mellékelt példák jól mutatják a kutatások széles spektrumát, sokszínűségét és újítás iránti igényét.

A kötet két nagy tematikus egysége az irodalom és társadalmi nyilvánosság, illetve az irodalom mint „valóság” témaköreivel foglalkozik. Jókai természetes készséggel írja le a lehetetlent, az abszurdumot, mellyel a fikció valóságalkotó- és megtartó erejét generálja. A feltűnően fiktív elemek lényegfelmutató, tényfeltáró funkcióval bírnak, meglehetős éleslátással és humorral rajzolva fel a kor jelenségeinek antropológiai hozadékait.

Talán pont ez az az aspektus, amely kevéssé jut el az olvasóközönségig. Hermann Zoltán szerint a „Jókai a nagy mesemondó” szlogen hatalmas károkat okozott az író recepciójában. Bár a kötet előszava optimista: a Jókai kutatás reneszánszát éli, a konferencia-sorozatot élénk szakmai érdeklődés övezi, mégis úgy tűnik, ez a lelkesedés – és mintha a Jókai-olvasás maga is – mára a szakma belügye maradt volna. Ezt maguk a Jókai-kutatók sem rejtik véka alá, és ez volt a kötetbemutató legsarkalatosabb kérdése is: vajon ki olvas mostanában Jókait? Olvas még valaki Jókait?

Úgy tűnik, a mai közoktatásban Jókaira a rettegett kötelező olvasmány szerepét osztották. Vitathatatlan, hogy általában nehéz rábírni a diákokat az olvasására, ami nem is csoda, hisz az író olyan műveltségre hivatkozik, amely ma már nem feltétlenül adott. A pedagógusok jobbára feladják nyári olvasmánynak a Kőszívű ember fiait és örülnek, ha páran elolvassák.

Viszont ez lehetne másképp is, a kötet szerkesztői különféle megoldási javaslatokkal szolgáltak: Hermann Zoltán saját egyetemi oktatói tapasztalataira támaszkodva járható útnak tartja, ha egy egész féléven keresztül egyetlen Jókai-írással foglalkoznak a hallgatók. Hansági Ágnes is a kisebb egységekre, novellákra, regényrészletekre helyezné a hangsúlyt, továbbá kiemelte, hogy az olvasás is olyan készség, melyet aktívan kell gyakorolni. Ez elsőre kissé triviálisnak tűnhet, mégis nagyon fontos, hisz nem adhatunk komplexebbnél komplexebb szövegeket a diákok kezébe kellő olvasási rutin nélkül, különben ez a legbiztosabb módja annak, hogy megutáltassuk az olvasmányokat. Persze ez nem csak Jókaira igaz, hanem általában minden klasszikusra és kortársra, akiktől idővel eltávolodtunk: a korok közötti távolság áthidalható, ha a diákok megismerik azokat a retorikai elemeket és írói gyakorlatokat, melyekre később ráismerve élvezhetővé válik Jókai szatirikus, humoros, társadalomkritikus oldala is.

Úgy tűnik tehát, hogy Jókainak most egy erős image-váltásra van szüksége, amiért sokat tesz a konferencia-sorozat. A szakma lelkes és a termékeny együtt gondolkodás időszakát éljük, melynek hatása előbb-utóbb a közbeszédben is megtérül majd. Összességében elmondható, hogy a kötet sokat tesz a szakmai fehérfoltok eltüntetéséért és rámutat a még fel nem tárt területekre is. A recepcióban kialakult nehézségek ellenére Jókai könyvei érdemesek arra, hogy a könyvespolcon tartsuk őket még egy jó darabig és előbb-utóbb csak kitaláljuk, hogyan keltsük életre őket.

Schenk Réka
(Fotó: Sziklay Cs. Mónika)

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: A 25. Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott alkotásai, összeállítás Luigi Pirandellóról (Szkárosi Endre, Török Tamara, Dávid Kinga, Lorenzo Marmiroli). Magyar Read More
  • 1

Köz-élet