Print this page

Demeter Szilárd: Nekik a Balaton…

  • szerda, 27 március 2019 13:18

Tisztelt polgármester úr, tisztelt Kovács Ida kurátor asszony, hölgyeim és uraim!

Hegyi ember vagyok, a Madarasi Hargita lábánál születtem tengerszint fölött nagyjából ezer méterrel. Azért nagyjából, mert ha a hegyekben moccan egyet az ember fia, rögtön alá/fölé megy bármiféle határnak, a hegyekben leginkább fent és lent van, hát nem is volt egyszerű mulatság biciklizni. Úszni meg pláne, nálunk a vizek legfeljebb sebes sodrású patakok, amikben vagy nem lehet úszni, olyan alacsony a vízszint, vagy nagyon hirtelen mélyülnek kismedencényivé – de mindenféleképpen ilyen hidegek. 

A Balaton partjáról nézve tehát nekem nagyon nehéz gyermekkorom lehetett. A felnőttkorom se volt ezidáig sokkal egyszerűbb, hiába bukott el a kommunista diktatúra itt is, és ott is. Mehetnék bárhová, a szabad mozgás európai alapelv, ugyi. Mentem is. Úgy mentem, hogy jöttem.

Ennél a pontnál joggal vetődhet fel Önökben a kérdés: ha már lejöttem a hegyről, miért nem költöztem egy nagy és nem hideg tó, például a Balaton partjára, hogy utódaimnak jobb gyermekkoruk lehessen, mint ami a medvék között nekem sorsomul jutott?!

A kérdés jogos. Ám van itt egy nagy nehézség: a Balaton nem egy tó a sok közül, a Balaton mellé nem költözik csak úgy a magyar.

 

És hogy miért nem? A válaszért vissza kell mennünk Ádámhoz és Évához. De tényleg. A Balaton partján a legértelmesebb mondat, ami gyakorta elhangzik, mintegy figyelmeztetésként, hogy ennek a helynek más a metafizikája: „Nem dolgozni jöttünk ide.” A magyar emberek többsége nem dolgozni jár a Balatonra. Ilyen utoljára az emberiség történetében az Édenkertben fordult elő. Mi, magyarok, amióta elfoglaltuk e hont, azóta dolgozunk benne és rajta. Kivéve a Balatonon. Weöres Sándor meg is énekelte ezt a paradicsomi állapotot Lipták Gábor vendégkönyvében, idézem: „A Balaton / hintáz velem / két menny között/ ring életem.”

És itt el is érkeztünk a lényeghez: a magyar íróhoz. Mert a magyarok jelentős része tényleg azért jár a Balatonhoz, hogy csak úgy legyen, ha már a Balaton a magyar földi Paradicsom. De nem a magyar író. A magyar író íróként jár a Balatonra, a magyar író fürdőnadrágban is író, napszemüvegben is író. Legalábbis úgy tesz, mintha. Nem akar lejönni az íróságról, egy szál fürdőgatyában is kapaszkodik belé. A magyar író nem tud elszakadni a Teremtés Könyvétől, ebben ez áll: „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” A magyar író tehát nevet ad mindeneknek még akkor is, ha pár üveg bor után eltéveszti az irányt, és az égben fürödne a tó helyett. Utóbbit egyébként költészetnek nevezi.

A magyar író ezzel a tevékenységgel nagyon siet, mert szintén a Teremtés Könyvéből tudja, hogy a névadás öröme után következnek a bonyodalmak, a Biblia szerint legalábbis három sorral alább az Úr megteremti a nőt, egészen pontosan az asszonyt, erről is hosszan tud értekezni a magyar író a Balaton partján, mi a különbség a nő és az asszony között. Oszt’ a Könyvben hat sorral odébb már jön is a kígyó, és a történet végét mindenki tudja: mehetünk dolgozni.

 

 

 

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nézem ezeket a képeket a magyar írókról a Balaton partján, amiken fölsejlik a pőre igazság. A magyar író legszomorúbb igazsága, minden íróember tragédiája. Hogy hiába a szó-fügefalevél, a magyar író emberből van. 

Erről szól ez a kiállítás. Hogy a magyar földi menny visszalényegíti a magyar írót hús-vér emberré. Kipenderül az íróasztal biztonsága mögül, kijön a fényre, látszik a bőrhiba, a sörpocak. Hiába az óda a Balatonhoz, veretes szerelmi vallomás a tóhoz és az elemekhez, mindez csak pótcselekvés. A Balaton partján az istenek köztünk járnak. Pipaszár lábakon, strandpapucsban.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ráadásul a magyar író a Balaton partján döbben rá arra: nem az az igazán hűséges, aki visszatér – hanem az, aki el sem megy. És a magyar író ezt nem teheti meg. Nem maradhat végleg itt. Neki mennie kell, örök időkre kiűzetett a földi Paradicsomból. A magyar írónak dolgoznia kell. Ahogy az istenek visszatérnek az Olümposzra, úgy az írónak is vissza kell térnie az íróasztal magányába. Írnia kell, hogy író lehessen.

Hát ezért nem költöztem ide. Mert írónak lenni könnyű. Magad elé emeled pajzsként a köteteidet. De csak embernek lenni a nap 24 órájában - na, az a nehéz.

Még akkor is, ha boldogok a balatoni emberek, mert övék a földi mennyeknek országa.

(Elhangzott a Balatoni nyár c. kiállítás megnyitójaként Balatonfüreden, 2019. március 16-án)