péntek 16 november 2018

mail 99217 960 720

Jókai Mór: A magyar Tempevölgy

  • kedd, 05 január 2016 00:00

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt.
 
Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az Alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az Alföld úgy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s míg rezgő délibábjában tündérmeséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát.
 
Erdély képe viszont úgy tűnt föl előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és csábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetetlen után sóhajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást.
 
Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!
 
Amint Veszprém megyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány írótáblás história emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye, vagy a költő ihlete alkotott.
 
Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körül, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a félhold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körül a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa szpáhijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, amint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrinc képét, dárdájával keresztülszúrta azt; ez csütörtök reggel volt, péntekre virradóra halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja hegye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harcosok közül, ugyanazon két körömhellyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, amiből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem böjtöl.
 
A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s anélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbúvár azt, hogy tán vámpír lehetett az öldöklő kísértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.
 
Mulatságosabb adoma az 1687-i visszafoglalásról, amikor Eszterházy hirtelen körülfogta kétezer lovassal s ezer hajdúval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdúnép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal rájuk vissza. Miután vagy öt hajdú elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hírnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük:
 
– Mit akartok?
 
– El akarjuk foglalni a várat.
 
– Hát miért nem szóltok? Itt a kulcsa; mit rontjátok a kerítést?
 
Így értették meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török volt a várban, aztán velük volt 97 asszony. A várkastély most is bír még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes diskurzus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de körös körül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész eleven szőnyeget képez a ritka ablakok körül; belül azonban újdivatú ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvenc vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királyunk furfangosan felelve: „csóri csuka, nincsen mája”; mire a király rögtön kádenciát mondott: „palotai pálca: nincsen száma!” – s a csukamáj rögtön előkerült.
 
Mátyás vára összeomlott, Ujlakié most is áll még.
 
Nem messze innen az út mellett látszik most is az a kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány Kinizsi ugratójának nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhúzva, a tavat lebocsáták a mezőre, csupán a hídon keresztül lehetett Patotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámú törők had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit, s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harcolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedmi. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást! Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, aki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből – s minek is beszélné ki?
 
Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt – nem státusgazdászati szempontból; azt nem bízták rám –, hanem azokért a szép lombos fákért, amiket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkül az énekesmadárnak; az éhes ember aztán nekimegy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háládatos legyen hozzá. Ez pedig azzal áll bosszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, amely fordított mértékben követ ad annak, aki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet – azt most aztán belepte széliben-hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, aki az ilyen betűt is olvassa! …
 
Most egyszerre mint egy boldogabb világ révpartja, tűnik elénk a Balaton. Amint egy hegylejtőre feljutottunk, két erdős domb völgylete közül kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arculata. Amint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrű közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körül, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyújt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.
 
Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó – olyan fönséges, olyan megragadó látvány. Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől, vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Ah, mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi célra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan művelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi szárazföld ragadjon. Porzót, az igaz, hogy árulhatnának eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnéziás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemezis következnék a hálátlan fajra! Hogy állnának bosszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el! Patakok csermelyek után vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sívó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, ami nincs.
 
De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal, hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő telihold; s Balatonfüred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.
 
Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első percben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda inkognitó nem lehet megérkezni.
 
Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körül magas vendégházak emelkednek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyúvizes kút; a park elején a nemzeti színház, egy fedett épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: „Hazafiság a nemzetiségnek”. Beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanúbizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy színkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunántúli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Íme Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten … szeretnék efelől igen keserű dolgokat írni, ha most éppen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, akit addig gyógyítottak, amíg belehalt, majd máskor elmondom.
 
Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthímes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal, szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arcképeket tovább, akinek helyes képzelme van – nem fog csalatkozni. Ez a vonás húzódik végig az egész társas életen, s ez az, ami többet ér Balatonfüred minden magnéziájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerül a sor. A kis tenger langyos vize tán még régi nimfájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; ahogy óhajtja magát azzal, aki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között kilibegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb úszók kinn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes úszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant atlétikai termet, a másik egy kis tízesztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, amiért az merész ambícióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átúszott Tihanyra; ez néha négyórai úszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fáradt, majd visszakérezkedik: de az csak úszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf:
 
– Van az ön atyjának még több fia?
 
A gyermek azt felelte:
 
– Nincs.
 
– Akkor hát forduljunk vissza.
 
A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde zöld: a Balaton lehelete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton – legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a cikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra múlva aztán kiderül az ég, a Balaton megint kéken mosolyog, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.
 
Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten, emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.
 
Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kísérté meg a visszhanggali beszélgetést – szél lehetett, a visszhang nem beszélt neki. „Haj, asszonyom – szólt neki a kalauz –, nem tud ám még a mi ekhónk ezen a nyelven!”
 
A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte – Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, aki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind idevalók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek véle, még egy kis szelíd tengeribetegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! – és ez is élvezet.
 
Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végighasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája vonul el szemünk előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton vagy az erdők közepéből egy-egy erős ősrom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség romjai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és célszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint odafenn a szellős te tőkön, s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sóhajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig éppen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen, s kis csengettyűvel harangozzon az ájtatos népnek – most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.
 
A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobánc. Ötször tűnik el a szem elől és ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végigjátssza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenként tűnnek el, a végigvonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hírhedett borát, s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt a hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, ahol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és kunyhók megismertek. Mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.
 
Ama kis lapos domb ott a Szent Mihály-hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, aki a szerelmét elveszté, csak bosszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, amíg az megérik.
 
A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának célja. Aki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad, s visszatérhet, vagy lefekszik és végigalussza az egész délutánt, vagy újra végignézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. Aki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen, s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balatonfüredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.
 
Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; aki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.
 
Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót sem lehet találni – amiből az a tanúság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, amit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezésétől.
 
A könyvtárban különösen egy férfiarckép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait aki egyszer látta, soha többé el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólalásra kész ajakán valami élni látszik, ami soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arcú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvence; az édes tollú, éles kardú hős-költő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz bírálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, akik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobánc, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nemhiába hullt utánuk a szegény hegedősök könnye; a fű, a réti virág legalább háládatos maradt érte.
 
Estére Sümeget érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümegi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakában a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak páncélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.
 
Páncélos lovagok, pártás hajadonok! Mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket, elő sem jönnének – akkor is csak az hisz bennük, aki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz, s csak azokat a költeményeket olvassa, mik börzetudósítás cím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek.
 
Nem háborgatott bennünket Sümegen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék halhatatlan írója.
 
Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az ízt melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját; a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, akihez a költő a Himfy szerelmét írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.
 
Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobánc.
 
Ötször láttuk eltűnni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögül, végre előttünk áll egy magas hegyorom, messzire fehérlő sáncaival. E sáncok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körül zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bércek homlokain a komor várromok; egy közülük úgy áll a síkság közepett egy vulkán alakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.
 
És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, amire énekeltük hajdan: „Szomorúan hallott kongni…”- S ha magatok körülnéztek, még ott láthatjátok az orgonabokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát és a zsálya- és liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra-a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.
 
A hegytetőn örök szél fúj, s üldöz bennünket a méla dallam: „Szomorúan hallott kongni…” Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánci kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobáncon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban hazajön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánci ebbel való variációja az Orbán lelkének. – Magasban él a poézis, ide alant az adoma – és mind a kettő az Úrtól jön.
 
Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balatonfüredre, még odáig is majd itt, majd amott tűnik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.
 
Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy hazajöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetetlen marad.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2