Print this page

Ambrus Máté Bence: Platánfa

  • szerda, 30 január 2019 13:58

Egy terebélyes almafa alatt ült Sir Isaac Newton és nézte, ahogy a falevelek megremegnek a széltől, és feltűnik mögöttük a Hold. Nézelődés közben a fejére esett egy alma, és akkor már tudott mindent, amit a gravitációról tudni kell. Körülötte a grantham-i birtok az emeletes szürke házzal, a dimbekkel s dombokkal, a rajtuk legelő birkákkal és az almafával együtt észrevétlenül araszolt a tizenhetedikből a tizennyolcadik század felé. Hasonlóképp ült a vendégház teraszán Desiré, egy foltos törzsű platánfa alatt. Egyedül érkezett az esküvőre. Miután sikerült felvonszolnia nehéz bőröndjét a teraszra, kilihegte tüdejéből a vonatút állott levegőjét, az orrán és a száján keresztül távozott a zsíros üléshuzatok undorító szaga, aztán leült a dohányzóknak fenntartott asztalok egyikéhez, és tüdejét mentolos cigifüsttel regenerálta. Az orrán át fújta ki a füstöt, amely az ég felé szállt, de félúton a lombkoronába ragadt. Az ágakról szőrös termések lógtak, mintha buzogányokkal aggatták volna tele a fát. Desiré a buzogányokat bámulta, melyek kilengtek, mint az inga, ha jött a széllökés, és eszébe jutott Newton, meg az almafa, meg a nagy felfedezés, hogy nem csak a föld vonzza magához az almát, melynek következtében az alma egyenes pályán haladva közelít a pázsithoz, hanem a szöcskéktől hemzsegő pázsit is elindul az alma felé, csak az ő mozgása –tömegénél  fogva– kevésbé látványos. Desiré ezt az elméletet saját helyzetére vonatkozóan is igaznak találta. Csak ki ne derüljön az ellenkezője! gondolta. A platánfa ágai közé nézett kérlelően, hogy ha lehet, az ő fejére ne essen egy buzogány sem, hogy Newtont cáfoló felismerést véletlenül se tehessen. A szél felerősödött, és a buzogányok metronóm módjára egyre gyorsabb ütemet diktálva lengtek jobbra, meg balra, az egyik nem bírta tovább, szára elengedte az ágat, és Desiré szerencséjére nem az ő fejét találta el, hanem a csempekövet. Desiré újabb cigarettára gyújtott, tüdeje ismét mentollal telt meg. Körbe nézett, ismerős cigisdobozt vett észre az egyik asztal tetején. Valaki ott felejtette, és a valaki bármikor visszajöhet érte, és nem láthatja őt koszos ingben. Elnyomta a füstölgő szűrőt, és magával vonszolta bőröndjét a portáig, hogy bejelentkezzen, és seperc alatt átöltözzön. A vécécsésze és a csap közé préselődve inget váltott, nyakkendőt kötött és rohant a teraszra. Amikor kinyitotta az ajtót, a valaki –akit Majának hívtak—már az asztal körül sétált fel-alá, és a platánfa lombkoronáját nézte. Minden lépése megfontolt volt, ügyesen kerülgette a lelógó terméseket, mintha attól félne, hogy fejbe kólintja az egyik. Ha hirtelen egy arcába lógó buzogánnyal találta szembe magát, lassított, oldalra biccentett fejjel haladt tovább. Gondterheltnek látszott. Fehér bőre a szokásosnál is fehérebb volt, azok az apró anyajegyek, amelyek orrát és arcát pöttyözték, most teljesen kifakultak. Fehér selyemruha volt rajta, rózsaszín nyelvű flamingóvirágok nyalogatták az itt-ott elszórt pálmaágakat, lila orchideákat. Hasonló mintájú selyemöv szorította csípőjéhez a ruhát, és az öv miatt keletkezett kis gyűrődésekben kitárt szárnyú madarak lapultak meg. Megállt az asztalnál, a dobozból egy szálat húzott elő, és rágyújtott. Hallotta, hogy a háta mögött ajtó csukódik, megfordult, s ahogy meglátta Desirét, elmosolyodott. Gyorsabb léptekkel visszaindult a székhez, és egy hajszálon múlott, hogy az egyik buzogányt kikerülte. Maja kifújta a füstöt, aztán szájba harapta magát, a hajába meg csigákat csavart, és tovább mosolygott. Az arcába újra visszatért a szín.

-Bonzsúr, Desiré! Már át is öltöztél? 

-Vi! Korán értem ide. 

Desiré szívott és fújt. Eddig, valami bogár akarta kikaparni magát a bőre alól, de a bogár a mentoltól biztosan elájult, mert a nyakon hirtelen elmúlt a lüktetés. Vagy talán a franciáskodás nyugtatta meg… Legyünk merészek, és utaljunk! gondolta Desiré:

-Láttam a dobozt, sejtettem, hogy te hagyhattad itt, más nem szív ilyet! 

Maja abbahagyta a hajbirizgát, szívott a cigarettából, és új témát kezdett:

-Milyen volt kint?

-Jó volt, elég is volt! A végén már nagyon szerettem volna hazajönni.

-Hogyhogy?

-A honvágy, és hiányozni kezdtek az emberek….—Desiré megvárta, míg eloszlik a füstfal, amelyet Majával közösen épített az asztal fölé, majd folytatta: Egy-két ember.  

-Milyen a hely? Sokat hallottam róla, de még soha nem jártam ott.

-Hideg van, és a levegő miatt védőruhában kell lenni egész nap. Az ember egyedül van, és van ideje gondolkodni mindenfélén. „Általérzi tűnő életét”….

-Kosztolányi! – vágta rá Maja sugárzó örömmel.

-Igen!

-És mit tudtál csinálni egy ilyen lakatlan helyen, ha éppen nem volt munka?

-Olyan sokszor volt, akkor jutott idő az olvasásra is. Végre befejeztem a Szerelem a kolera idején-t. Tudom, kicsit lapos a szerelmi szál, szappanoperába illő, hogy hatvanévesen találnak egymásra, de szép az üzenet, hogy annyi éven át …

Nyílt az ajtó, és egy magas, kopaszodó férfi lépett a teraszra. Gyulus! integetett Maja. Desiré hátrálni kezdett, és a feje az egyik buzogánnyal koccant össze. Nem volt erős az ütés, de Desiré érezte, hogy máris púp nőtt a helyén, és ahogy kitapogatta a kis puklit a forgója kellős közepén, feljajdult a fájdalomtól. Hideg terjedt szét a púpból, már az egész feje elzsibbadt tőle. A hátán legalább tíz verejtékcsepp indult a startvonaltól, és most egymással versenyeztek, ki jut el előbb a célvonalig: az övvel szíjazott derékig, és közben a férfi közeledett. Newton mégiscsak tévedett! Desiré nem akarta levonni ezt a következtetést, de a platánfa kikényszerítette tőle. Tehát ő Gyulus. Eddig csak hallomásból tudott a létezéséről, de most végre bebizonyosodott, hogy nem pletyka, a Gyulus létezik, és közeledik húsvér valójában. Fekete zakó lógott rajta, meg kék csíkos nadrág, az ing gallérja mit sem törődött a szabályokkal, hogy neki a zakó hajtókája alá kéne simulni, magabiztosan meredt a hajtóka fölé, holmi kitárt albatrosz-szárny módjára. Nyakkendő? Dehogy! Hagyjuk az effélét a hanyatló Nyugat ópiumának! Desiré inkább egy újabb cigarettát vett elő, a mentoltól várta a segítséget.Maja bemutatta egymásnak a két férfit. Desiré jobbal parolázott, bal kezével a zakója zsebében kotorászott öngyújtó után, mégis a rágót sikerült elővennie, azzal akarta meggyújtani a cigarettát. Elmosolyodott és köhécselt, az arca felforrósodott, a többiek is kuncogtak a tévedésen, végül előkerült az öngyújtó és Desiré rágyújthatott. 

-Ide állj, hogy be ne verd a fejed ezekbe a buzogányokba. –mondta Maja, s közben távolodott a platánfától.

-Nem izgat! Kicsit fejbe kólint, oszt akkor mi van? – vicceskedett nyeglén a Gyulus. Maja ennek ellenére sem akart a buzogányok alá állni. Egyedül Desiré értette a félelmét. Ezek a buzogányok megváltoztathatják az ember életét, pedig az embernek nincs is rá igénye. Gyulus átölelte Maját, aztán Desiréhez fordult, mintha országos cimborák lennének, és évek óta együtt teáznának Mádám Rökamé szalonjában:

-Mit dolgozol?

-Én? – eszmélt fel Desiré.

-Igen.

-Fizikus vagyok.

-Én kamionozgatok.

-Tudom. –mondta Desiré köhécselés közben. 

Csend lett, Desiré a cipője orrával köröket rajzolt a csempén, a bőrtalp súrlódása, és a buzogányok kilengő kattogása hallatszott. Maja mosolya lekonyult. Gyulus törte meg a csendet:

-Mit csinálsz?

-Mondom, fizikus vagyok. 

-De mit csinál egy fizikus?

-Most egy fél évig betonszarkofágot foltoztam, hogy ne szivárogjon a sugár.

Gyulus életében nem hallott ilyenről, hogy szarkofág, meg sugár. Tátott szájjal adta jelét értetlenkedésének:

-Honnan ne szivárogjon? 

-A reaktorból. 

-Hol van ilyen reaktor?

-Ukrajnában például. 

Desiré türelmetlenül nézett körbe, Maja arra a sárga falevélre meredt, amely hajóként siklott a csempekövön, ahogy lökést adott neki a szél.

-És te mikor házasodsz? – kérdezte Gyulus.

Desiré hirtelen jajgatástól hangos pincében érezte magát, szemébe vakított a többszáz wattos vallatólámpa fénye, amit arcába tolt ez a pribék. Nagyot nyelt. Erre mit kéne válaszolnia? Már csak a szűrő füstölgött az ujjai között, elhajította és egy újabb szálra gyújtott. Majára nézett, a lány háttal állt nekik, és az egyik buzogányt bűvölte. Tőle nem várhat segítséget, gondolta Desiré. Erőt vett magán, és valami idegen nyugodtsággal ennyit mondott: Még nem tudom.

Feltárult az ajtó, ketten léptek a teraszra. Jónás és Ilma, az újdonsült lelkész és lelkészfeleség. Ilma Majához szaladt, megpuszilták egymást és a hogysmint felől érdeklődtek. Jónás a két férfihoz sietett, így kettejük beszélgetése félbeszakadt. Ezt a lelkészt tényleg az Isten küldte! gondolta Desiré, és hálát adott. Bemutatkoztak egymásnak, majd a lelkész Gyulussal kezdett beszélgetni. Desiré így gondolataiba merülhetett. Most először jutott eszébe az elhagyatott város, valahol a kimondani is szörnyű Pripjaty folyó partján. A folyó fölött foszforeszkáló lények lebegtek esténként, valamikor régen leette róluk a húst a sugár, és csak a lélek maradt meg belőlük, legalábbis így hallotta Desiré. De látott ott kétfarkú kutyát is, meg hétfejű sárkányt kóborolni a kihalt utcán. Az ablaktalan betontömbök, a sugártól Sztálinnná mutálódott Lenin-szobor, és a légisziréna tűrhetetlen vinnyogása eddig nem éltek benne jó emlékként. De ha visszagondolt az ott töltött időre, elismerte, hogy az mégiscsak álomvilág, mesebeli szörnyekkel. Jobb, mint a valóság! Ott egyedül lehetett, és gondolatait úgy gondolhatta ki, hogy azok váljanak valósággá. Itt, a platánfa alatt viszont semmi befolyása nem volt a valóságra… Desirét egy meleget lehelő vigyor zökkentette ki. Ilma állt előtte, és már kezdte is:    

-Desiré! Látom jót tett neked az a fél év, teljesen kicserélődtél! Előtte búskomorság, semmi mosoly, most valósággal sugárzol!

-Igen, amióta hazajöttem Csernobilból, nem panaszkodhatom! Bár most éppen megint nem érzem jól magam… Furcsa dolog a magány. Eddig haza akartam jönni, most hirtelen visszavágyom. Olyan az, mint a puha, meleg paplan.

-Milyen értelemben? – kapcsolódott be Jónás, a lelkész.

-Az ember szereti áltatni magát. Hittem, hogy jó itthon, hazavágytam, mert hiányoztak az emberek. Egy-két ember. De most….semmi sem olyan, ahogyan elképzeltem.

-Mi Görögországban voltunk nászúton. Jártas vagyok az ógörög nyelvben, így meg tudtam értetni magamat a görögökkel. Nem tudom, tudod-e, lelkész vagyok. Nálunk a teológián…

Desiré hunyorogva fülelt, mintha a hunyorgástól nagyobbra nőhetne a füle, s hallhatná, hogy mit sugdolózik Maja és Gyulus. De a lelkész monoton hangja, amelyet Desiré 160 decibel értékű hangszennyezésként definiált, nem akart megszűnni, és bántotta a dobhártyáját. 

-Főleg az egyházatyák szövegeit olvasom, módfelett tanulságosak! Ahogy a Szentírásban is olvasható –itt elhadarta, hogy kettőmózesharminctizenhárom, és idézte is, mintha a szószékről mondaná. Desiré bólogatott, de közben Majáékat figyelte. A lány engedte, hogy Gyulus homlokon puszilja, meg valami disznóságot suttogjon a fülébe. Maja nem mosolygott. Gyulus átölelte, ujjai, mint a fürge póklábak másztak egyre lejjebb a lány hátán, s illetlen helyen táboroztak le. Maja zavartan nézett körbe, hogy nyilvánosan ilyet azért mégsem kéne, és lehámozta fenekéről Gyulus kezét. Desiré elkapta a szemét, és a lelkész beteges viaszarcán állapodott meg. Gyulus újra puszit adott, Desiré hallotta a száraz cuppogást, a férfi súlyától Maja kissé megtántorodott és hátralépett egyet. Épp, hogy le nem fejelte a fölötte lógó buzogányt. Ezek a vackok, hogy mindig üldöznek! sóhajtotta elégedetlenkedve. 

Elmúlt négy.A lábak idegesen dobogtak a kövön, hogy a busznak ideje lenne megérkeznie, mert a végén még lekésik az esküvőt. Motorzúgás hallatszott, a hang egyre közeledett, felcsillant a remény, aztán hamvába hullt, mert a hunyorgó szemek busz helyett csak egy sárga traktort láttak elhaladni a platánsor előtt. A lombkorona ernyőként feszült a fejük felett, amíg a levelek valamelyikére lyukat nem rágott egy féreg. A lyukon forró fénynyaláb tört át, és célba vette az újdonsült lelkész beteges viaszarcát, amely a melegtől olvadva csöpögni kezdett, mint a gyertya. Elfelejtették, hogy vagyunk, mondta Maja. 

A lelkész végig simított az arcán: Erről a bolond és a balga példázata jut eszembe! A kert végéből dudaszó hallatszott, majd a murva kattogott a kerekek alatt, ajtó nyílt, és a társaság elindult a busz felé. Gyulus előre szaladt, meg sem várta Maját. A lelkész hajthatatlan volt az ötödik parancsolat kérdését illetően. Desiré leült az asztalhoz, Maja megkérdezte, hogy jön-e, mert végre itt a busz. Desiré legyintett, hogy mindjárt, csak elszív még egy utolsót. A doboz üres volt. Maja megkínálta egy szállal, és Gyulus után indult. Nesztelenül lépkedett le a lépcsőn. A lépések közben a bőre teljesen kifakult. A kert végéből még visszanézett, mintha csak a fától búcsúzna, és Desiré látta, hogy az arcát pöttyöző anyajegyek is fakóvá váltak, pedig szerette volna még utoljára képzeletben összekötni őket, hogy kiadják a Göncölszekeret. Desiré fejét szétfeszítette a gomolygó mentol, az agyába csípett, Desiré szeméből ettől könny eredt. Elnyomta az utolsó szálat, az üres dobozt a földre dobta és rátaposott. Eldöntötte: visszamegy. Az esküvő kit érdekel, sértődjön a menyasszony, úgysem fognak találkozni legalább egy évig! Visszabújik a puha meleg paplanba, és úgy képzelheti el a dolgokat, ahogy neki tetszik. Ahogy kellemesebb, kevésbé valóságos. Aztán legfeljebb hazajön megint, mert megint hiányozni fog az egy-két ember, aztán visszamegy ismét, és betonszarkofágot foltozgat, és megint haza és megint vissza. Hányszor játszódott már le ugyanez?!

Hintázni támadt kedve. Nyikorgott alatta a szék, hiszen közönséges szék volt, nem hintaszéknek lett teremtve. Desiré a platánfa ágai közé nézett. Eszébe jutott Sir Isaac Newton, meg az almafa, meg a nagy felfedezés, és nem értette, hogy a természet miért oly kegyetlen, hogy neki, egy mezei fizikusnak kellett Newtont cáfoló felismerést tennie. A buzogányok kilengtek a széltől, és feltűnt mögöttük a Hold. Kisebbnek tűnt, mint máskor. Desiré erősen hunyorítva nézte, a vakító fehértől a könny még inkább kicsordult. A Hold már almaméretűre zsugorodott. Végül egy fehér pötty lett belőle a platánfa mögött. Messze keringett a Földtől. Olyan messzire, hogy végül Desiré már nem látott semmit az égen, csak a sötétséget.

Budapest, 2018. október 8.