Print this page

Ivo Andrić: Ex ponto (részletek)

  • péntek, 17 augusztus 2018 08:54

11.

 

Ma, mint rabságom minden nehéz napján sajnálom az embereket, akik élik napjaikat, azokat is, akik bűnt követnek el és ugyanúgy azokat is, akik azt elszenvedik, sajnálom magamat is, az elsorvadó erőmet, de leginkább és legjobban sajnálom az anyákat.

Sajnálom a saját anyámat is és az ő hiábavaló fájdalmát, kínját és reménykedését.

Gondolnak az emberek arra milyen az anya éjszakája aki tudja hogy egyetlen fia bilincsek és mások könyörtelen karjainak áldozatául esett?

Isten megbocsát mindenkinek; én is könnyen megbocsátok, de mért szomorítottátok meg az anyókát? Már maga az anya fájdalma is büntetést és szenvedést hoz a világra; az Isten nem lehet hogy ne lássa azokat a könnyeket és azt a reszketést.

Neked fáj az én szenvedésem és távollétem, nekem a te kilátástalanságod, amíg ülsz egy kis lámpás mellett; összeköt bennünket a vér és a fájdalom és minden ütés kétszer annyira fáj mert a te szívedet is éri.

A szobában, ahol – abban a végzetes órában -  születtem, te  virrasztasz és imádkozol és szived minden alázatával kérdezed: „ Jézusom, hát könnyeinkért vannak a gyermekeink nekünk?”

Te nem tudsz mit felhozni mentségemre szegény szíveden, munka  nyomaival borított öreg kezeiden és a hangtalan könnyeiden kívül, de sírj és imádkozz, anyám, mert ki mentene meg engem, ha nem a Te nehéz könnyed isten tenyerén?

Én üdvözöllek téged az elhaló éjszakai sóhajjal, pirkadatkor meg a nappal amely bearanyozza rácsaimat és ugyanakkor fénylik neked is udvarunk fehér kövein!

 

13.

 

Hol van az az elfojtott szó, csendes, érthetetlen, jó szó amely világít a sötétben mint egy aprócska, aprócska parázs amelyik soha ki nem alszik?

Hol van a vigasz szava?

Tegnap, az éjszaka és reggel még tudtam, mért nem jelentkezik bennem, most amikor keserű és nehéz nekem, mért nem villan fel mint egy pislákoló csillag távoli lángja, mint a szem vidám fénye?

Hogyan, hogyan tudtam elfelejteni?

 

17.

 

Házunkban már félhomály van, mert alacsony szobáink ablakaira árnyékot vetnek a havas fatörzsek.

Mialatt az ablaknak dőlve ülök, felrémlik:

Az örökké hideg kövekkel kirakott nagy konyhában nedves kendőbe csavart frissen sült kenyerek füstölögnek, szétterítve maguk körül a sült tészta egészséges és erős illatát.

Anyám, mint minden szombaton, borókabogyót és cukrot izzít a parázstartón és beillatosítja a házat majd, míg a lány az udvaron valamit mos és énekel, szenteltvízbe mártott száraz bazsalikommal meghinti a sarkokat.

Megöregedett.

Most megáll, és amíg senki se látja, keresztet vet a sarokban, egy feszület árnyékában és mutatja neki minden terhét, amit ő szó nélkül cipel az életen keresztül, és ami egy büszke sápadtságban pihen egész nap:

’… köszönöm, Istennek hála: Ön hogy van?’

 

25.

 

Életemben kétszer volt gyűrűm, de mindkettőt elveszítettem.

Régi gyűrű, kedves ajándékok; első: gyöngy és türkiz aranyba oltva, második: rubint véres könnye, amely összefog egy különösen vékony abroncsot. Ezeknek a szerelmi ajándékoknak, láthatóan, nem volt szerencséjük ujjaimon.

Az elsőt egy nyáron veszítettem el utazás közben, amelyre egy kétségbeesésem miatt került sor. Egy nap volt azok a napok közül amelyek örökké élnek bennünk.

Egy kicsi, de mély folyóban fürödtem, idegenben. A nap lenyugodott. A sziklás parton megeg árnyék terült el. Egy sziklára feküdtem amely az elmúlt nap forróságát lehelte ki, mintha élő test pulzált volna alattam.

A kezeimre néztem, a gyűrű sehol.

Nem is próbáltam keresni. A legreménytelenebb veszteségekkel tud legkönnyebben megbékélni az ember. Belenéztem a sötét zöld vízbe. Az elveszett gyűrű képében, a homokos fenéken vált érthetővé számomra az ember élete, a fiatalság, a szerelem hogyan válik le és veszik el és tűnik el, reménytelenül és visszafordíthatatlanul.

Megéreztem, hogy túl korán szakadtam el az emberektől, hogy magányos és szerencsétlen vagyok.

A sziklát kövér moha és zuzmó nőtte be; a moha azokra a kis szív alakú párnácskákákra hasonlított amelyekbe az asszonyok tűket szúrnak.

Meztelen és magányos voltam a napnyugta első árnyékaiban, amelyek mindig nyugtalanná teszik az embert, az idegenben és a sötét víz felett.

Sehol senki. – Hiába kerestem önmagamban támaszt; elestem, mint kő a kőre és arcomat a mohás sziklához szorítottam, amely úgy melegített mint egy szuszogó élő lény, de nem hallgatott és nem is értett meg, az arany kapocs az emberekkel a víz fenekén fekszik mindörökre elveszve.

Tizennyolc éves voltam és a természet eltaszított, mertz bűnösen megszakítottam egy szerelmi kapcsolatot.

De mégegyszer megújítottam a kapcsolatot (rubint véres könnye, amely összefog egy különösen vékony abroncsot).

Dicsőséges és örömmel teli volt, már remények is jelentkeztek, de akkor az elkeseredés újból megkongatta harangját, felemel a nyugtalanság. -  Viszlát egyensúly! Elkóboroltam gondolataimban és bűnbe vitte, ó az emberi lelket!- És egy éjjelen megjelent az előjel.

Quai eltűnt a ködben és vele lámpások végtelen sora. Akkor egy erőszakos és istentelen ember volt a barátom akit  Barabásnak neveztem, mert így nézhetett ki az is akit kiengedtek, hogy Krisztust megfeszíthessék. Haja közvetlenül a szemüldöke fölött kezdett nőni, úgy, hogy a homlokának nem maradt hely. Nappal aludt és kancsal volt.

Bort ittam, szötétet és nehezet, mint a balsors. És érthető volt milyen úton indultam el.

Úgy mentem mint a mérgezett. Majd amikor eluralkodott rajtam az ital, örjöngtem egész éjjel. Az utolsó amit a nagy tükörben láttam: feküdtem  viaszfehér arccal, körülöttem örömlányok, egyikőjük a pénztárcámat fogta és a pénzemet számolta.

Mikor felébredtem – egy kicsi, épp beültetett parkban – szmokingom nedves volt, kezeim véresek a széttört poharaktól, véresek és – meztelenek.

A zabolátlan gyerekek repedt, faabroncsot húztak nyakamba és most mellettem együttérző zavarban mosolyog a városi őr, aki felébresztett. Szégyelltem a naptól is magam.

Így végződött az éjszaka amikor elveszítettem a második gyűrűt, az utolsó kapcsot az emberekkel. Türkiz és gyöngy: (csendes hit, a vér és a mult ajándéka, a személyiség alapja és nemzedékek öröksége) elnyelte a folyó idegenben.

A rubint véres könnyét: (emberi büszkeség, asszonyi szerelem, egyetlen szerencse és az élet értelme) ellopta a névtelen éjszakai nő.

Az ősz, a gyűrűvel, amelyet soha sem fogok elveszíteni, az áldozat fájdalmával, összekötött az emberiséggel, amely a szenvedésen kereesztül az igazság és a jósággal találkozik.

 

26.

 

Volt-e nemzedék, és a nemzedéken belül egyének, akiken ilyen nehéz örökség és a nemzet és a vér erkerülhetetlen átka nyugodott?

Rémísztő a történelem menete;túl nehezek a múlt súlyai és a jövő követelései ezeken a keskeny dombhátakon.

 

(a maribori rész vége)

 

 

Fordította: Tóbiás Krisztián