csütörtök 14 november 2019

mail 99217 960 720

Orcsik Roland: Tor (regényrészlet)

  • szombat, 08 december 2018 06:37

3.

 

Türelem, türelem, csitítgatott Pocok az emiljeiben. Óceánjárón dolgozni, behajózni a világot, pálmafák alatt hűsölni, és közben rogyásig keresni magad. Pocoknak kapóra jöttem, mert nem akart egyedül belevágni. Őt már felvették, amikor én még tűkön ülve vártam, hogy a Dallas nevű nemzetközi munkáltató cég budapesti székhelyéről visszahívjanak. Az iroda neve a nyolcvanas években népszerű családi sorozatról kapta a nevét, a gazdagok, a szépek és a gonoszok édes-mocskos világáról. Az egyik sápadtarcú dzsentri, Jockey Ewing a széles karimájú cowboy-kalapjával maga volt az angyalbőrbe bújt ördög. Anyám annyira utálta Jockey-t, hogy látni sem bírta, szó szerint, mert amikor felbukkant a sorozatban, átkapcsolt egy másik műsorra, úgy kellett veszekedni vele, nehogy lemaradjak a történetről.

Pocoktól kaptam száz euró kölcsönt, hogy jelentkezzem egy magyar közvetítő cégnél. Miután ott megfeleltem, a hajótársaság képviselői előtt kellett vizsgáznom. Az állásinterjú egy lepukkant bérházban zajlott, semmi sem utalt a luxusra, mintha spóroltak volna. A bizottság tagjai pedig egy ősz hajú, szakállas idős holland úr, egy zsíros hajú, középkorú, sokdioptriájú szemüveget hordó férfi, illetve egy vöröshajú titkárnő, akit segédfogalmazónak hívtak, közben folyamatosan a lap-topján körmölt, nem tudtam eldönteni, a vizsgára figyel vagy szörföl a neten. 

A váróteremben többen ücsörögtünk, egy fiatal nő rosszul lett a lámpaláztól, görnyedten, a hasát fogva ült mellettem. Körülöttünk mindenkinek többéves külföldi munkatapasztalata volt, néhányan hajóutakon is jártak. A lánnyal egyedül mi ketten tűntünk abszolút kezdőknek, ha nem számítjuk azt, hogy én Kis-Jugoszláviából, illetve Szerbiából vagy mi a csudából költöztem át Magyarországra, vagyis volt már „külföldi” tapasztalatom. 

A lámpalázas nőt Nórinak hívták, ukrán szakon végzett a Szegedi Tudományegyetemen, aztán gondolt egyet és belevágott a hajós kalandba. Mielőtt behívták, a mosdóban lecserélte a szűk farmerét és a piros tornacipőjét miniszoknyára és fekete tűsarkúra. Igazi femme fatale toppant elő a mosdóból. Rövid ideig tartott az állásinterjúja, amikor kijött, még rosszabbul festett, mint előtte. Ezt jól elszúrtam, hajtogatta. A szobából előjött az egyik felvételiztető, az ősz hajú, szakállas holland. Ránézett Nórira, csodálkozott, mitől esett ennyire kétségbe, majd mielőtt továbbhaladt a mosdóba, apukásan, nyugtatóan megsimogatta a lány copfba kötött haját. Furcsa illata volt, mintha rumot kevertek volna össze ánizzsal és izzadsággal. Amikor végzett a mosdóban, visszafelé menet már nem apukaként, hanem macsóként tekintett a zavarba jött Nórira. 

„Be-bop-a Lula!”, dúdolta távozóban az ajtó felé. 

Nórit felvették, de nem pincérnőnek, hanem hostessnek, jobban is keresett nálunk, pedig állítása szerint a lámpaláztól alig tudott pár mondatot kinyögni az állásinterjún. 

A felvételi angolul zajlott ugyan, de sem a szakmai tudás, sem az angol nem nyomott annyira a latba, mint a fellépés és a külcsín. A jelentkezőket megkérték, tartsanak négy–öt–hat tányért a kezükben vagy egy hatalmas tálcát a fejük fölött egy kézzel. Nekem persze egyből ment, azzal, hogy amikor befejeztem a mutatványt, a tálcát leejtettem, kissé megijedtem, ám erőltetett nyugalommal újra a fejem fölé emeltem. Zárásképpen megkérdezték, hogy mit jelent a szakmai önéletrajzomban a „haladó számítógépes ismeretek”. Nem emlékeztem, hogy ezt beírtam volna, egy Pocoktól kapott CV-mintát dolgoztam át. Azzal vágtam ki magam, hogy még a középiskolában elvégeztem az ECDL vizsga összes modulját, legjobban az Office-t tudom használni. Persze, ez is kamu volt, ám a célnak megfelelt, mert nem kérdeztek vissza. Amikor kiléptem, odamentem Nórihoz, s hogy levezessem a feszültséget, tekertem magamnak egy cigit. Erre újra kijött a holland úr, odahajolt hozzám, az ánizsos izzadságpárája facsarta az orromat. 

„No, no, it’s not what you mean!”, mondtam idegesen. Biztos voltam benne, itt a vége, fuss el véle. Pocok utálni fog, hogy elbaltáztam a dolgot. Az úr azonban kajánul elmosolyodott, végigsimított a nagy pocakján, majd behívta a felvételizős szobába a kiválasztottakat. Engem is. Örömömben alig tudtam összesöpörni a leszórt dohányt a földről. 

Aznap este együtt buliztunk Nórival és a többi „kiválasztottal” a hetedik kerületi kocsmában, a Wichmannban. A kocsma a kopott fabútoraival, a falakon csüngő fa dísztányérokkal, képekkel és a pult melletti Szent Jupát feliratú mentőövvel kalózhajóra emlékeztetett. Sajnos, a bulizásból nem lett dugás, Nóri finoman kikosarazott. Maradjunk barátok, mosolygott. Persze, barátok, gondoltam magamhoz nyúlva otthon a kádban. 

Eltelt három hónap, minden információ nélkül. Már azt hittem, palira vettek minket, ez egy kamu cég volt, benyelték a felvételi díjat, aztán nyomuk veszett. Többen panaszkodtak hasonló esetekről. Általában a magyar közvetítő cégek nyúlták le a hazai munkaerőt. Az egyik rokonom Ausztriában akart dolgozni. Befizette a magyar munkaközvetítőnek a százeurós jelentkezési díjat, aztán Bécsben az állásinterjún egy magyar hölgy várta az egybegyűlteket, mindenkit leugatott, hogy senkit sem vettek fel, mindenki húzhat haza, de azonnal. Az emberek köpni-nyelni sem tudtak az agresszív fellépéstől, mire fölocsúdtak, a hölgy már el is tűnt. Hiába próbáltak pereskedni, a cég sehol sem volt bejegyezve. 

Szerencsém, hogy Pocok németes precizitással mindennek utánanézett, jogilag tiszta a játék. Mégis zavart, hogy már három hónapja semmi értesítést nem kaptam, főleg, hogy még az állásinterjú előtt felmondtam idehaza a recepciós munkámat. 

A YouTube-on végignéztem különböző hajós filmeket. A Cápa remake-jét többször is, noha semmi köze nem volt a leendő segédpincéres munkámhoz. Gőzöm sincs, mi ütött belém, de még egy regényt is befaltam, a Moby Dicket. Már a nyitó sorok lázba hoztak: „Bár nem tudnám pontosan megmondani, miért jelölt ki engem ama rendező, a Sors, erre a nyomorúságos bálnavadász szerepre, de a legfőbb ok a nagy bálna lenyűgöző gondolata volt. A roppant és titokzatos szörny a végletekig felzaklatta kíváncsiságomat. Aztán a vad és távoli tengerek, ahol szigetnyi teste hömpölyög: a bálnavadászat elmondhatatlan, névtelen veszélyei; ezek s ezernyi-ezer tűzföldi kép és hang kísérő csodája irányította vágyaimat. Másokat talán nem ösztönöz ilyesmi; de ami engem illet, örökös sóvárgás gyötör a messziség után. Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon.” 

Az én bálnám a pénz volt, folyton tervezgettem, mire fogom költeni. Tengert már láttam, a szüleimmel a háború előtt nyaranta bejártuk az Adria montenegrói és horvát partjait. Ám az óceán ennek hatványra hizlalt változata lehet, ábrándoztam. Végül megkaptam a felszállásom időpontját és helyszínét: november 28., Miami.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: A 2019 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Géczi János, Aknai Tamás, Fodor Balázs, Csobánka Zsuzsa Emese, Csongor Andrea, Fellinger Károly, Fenyvesi Félix Lajos, Gyukics Gábor, Veres Tamás, Vicei Károly, Vitéz Ferenc, Zsávolya Zoltán), szépirodalmi összeállításunkban Agi Mishol, Tömöry Péter és Kalász Márton versei. Tematikus összeállításainkban Tandori Dezső versei, Tóth Ákos és Fried István tanulmányával, illetve Mezősi Miklós, Kerpics Judit, Sziklay Cs. Mónika, Kiss A. Kriszta, Kusper Judit és Gál József tanulmánya.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2