szerda 19 június 2019

mail 99217 960 720

Gergely András: Miként jutott Széchenyinek minderre ideje

  • szerda, 06 június 2018 10:35

Nagyon sok mindentől megkíméltek az előző előadások engem, nagyon sok mindent elmondtak Széchenyiről, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy egy összegező képet alkossunk. Én tehát most nem időrendbehaladok valamilyen folyamaton végig, hogy akár katonáskodása, később vitája Kossuthtal, hanem megvizsgálnám azt, hogy miként jutott Széchenyinek minderre ideje. Frivol ez a kérdésfölvetés, mert megint csak kiindulva a mai ifjakból, hogy mit érzékelnek a problémákból, vállat vonnának és azt mondanák, hogy elvégre egy zseni volt. A jobb vállukat megrándítják. Vagy megrándítják a bal vállukat és azt mondják, hogy elvégre is egy gazdag ember volt, arisztokrata, magáról nem kellett gondoskodnia, nem kellett háztartást vezetnie, gyerekeket nevelnie, volt tehát ideje. A dolog nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű.

Miben állott ez a zsenialitás? Erre próbálok prózai választ adni. Szétszórja magát, úgy gondolkodott, magát szórakozottnak is tekintette, szétszórtnak, majd villámgyorsan tudott koncentrálni. Ennek a módszernek az volt az alapja, ahogy az öregebb történészek ma is dolgoznak: cédulákkal. Az íróasztala homlokfalánál volt egy iratszekrényszerű fiókos berendezés, fiók nélkül, ahova gondolatait és ötleteit fölírta egy cédulára és bedobta a megfelelő fakkba. És amikor már elég sok összegyűlt, akkor onnan kikaparta, megnézegette és akkor rögtön írt egy cikket vagy röpiratot. Hogy egy példát mondjak: a Selyemrűl című röpiratára. Nem volt ő selyemszakértő és be se vont másokat a munkába, csak összegyűjtötte az adatokat, menet közben mintegy, mindig fölírta azt, ami ezzel kapcsolatos és bedobta a megfelelő helyre, és a végén írt egy röpiratot arról, hogy mennyire szükséges a szederfák ültetése és ezáltal a selyemhernyó-tenyésztés föllendítése. 

De egy tényezőt nem hagyhatunk ki, amely a szubjektumbólfakad bizonyos mértékig, és eza kevés alvás. Én magamból indulok ki, hogy mennyit alszom, és inkább többet alszom, mint kevesebbet ifjú koromban, de ő 4–5 órákat aludt csak. Tehát részt vett este a társadalmi életben, éjfél tájban feküdt le, hajnali 4-kor, fél 5-kor fölébresztette magát és végezte a dolgát. Hát nyilvánvaló, hogy ilyen tempóban rengeteget lehetett végezni. Dupla annyit, mint más.

Volt egy munkaeszköze – nem kalapács és nem körző volt ez, hanem a napló. Egész életében naplót írt, és ez a napló munkaeszköz is volt. Mert ugyanúgy, ahogy az emlékeztető szavakatelhelyezte a fakkokba, a naplóban időrendben jegyezte föl a gondolatait, élményeit, a tapasztalatait, és arra emlékezett, hogy ez egy mikori élmény – gondoljunk a Lánchíd alapvető rajzolatjára, amit angliai útja során tesz a naplóba – és visszanyúl oda. Visszalapoz. És akkor tudja, hogy ott arra van szükség és megtalálja a szükséges adatot. Később a naplófeljegyzések egyre rövidebbek lesznek, éppen elfoglaltságai miatt, de mégis a legfontosabbakat följegyzi, hogy kivel beszélt, miről tárgyaltak. És arra vissza tud térni, de három hónappal és két nappal ezelőtt mi erről és erről beszélgettünk. Tehát a napló egy munkaeszköz volt a számára, egyszersmind egy párbeszéd folytatását jelentette önmagával. Széchenyi nemigen hallgatott másra, azt hiszem, hogy a Széchenyi–Kossuth-vitából is ezt érzékelhettük, Csorba László előadásában, nem hallgatott annyira másokra. Volt egy belső vitapartnere, kételkedett önmagában. És ezeket a kételyeket a naplójába rejtette. Tehát ahányszor a naplóját kinyitotta, és erre többnyire már éjfél tájban került sor, akkor önmagával szembesült. Szembe kellett néznie korábbi énjével, korábban mit mondott, megsértett például valakit. Hogy lehetne ezt jóvátenni? Tehát nevelte önmagát, és ezáltal intenzívebbé, hatékonyabbá tette a munkáját. 

Rendkívüli dinamika jellemezte. Abban az értelemben, hogy a mozgás, az utazás, az teljesen a lételeme volt, szinte állandóan utazott, a naplójából össze lehetne gyűjteni azt is, hogy hányszor borult föl a kocsijával például. Mert sietett mindig, hajszolta a kocsist, menjen, menjen, és a jelszava is az volt: „Megint, megint, s szünetlen:” Ez volt a Hitelnek a jelmondata. Ez a mozgás persze nem volt öncélú, hiszen az élményeket és tapasztalatokat gyűjtötte össze. De a dinamika jellemezte írásművészetét is. Grafomán volt. Grafomán volt, ezt mondjuk ki nyíltan. De grafomán a XIX. században volt, amikor még mindenki rengeteget írt. És ez a grafománia lehetővé tette, hogy hihetetlen gyorsasággal írjon, pláne olyan könnyed témákról, mint az előbb említett Selyemrűlpéldául, de más témákat is könnyedén föl tudott dolgozni. A lóversenyezésről külön könyvet írt, szerkesztette a Kaszinó évkönyvét, amikor pedig Dessewffy József fordult ellene, vitapartnerének a Világcímű könyvével válaszolt, és abban villámgyorsanfelvázolta a kaszinó működésének alapelveit, annak hasznát, célszerűségét és így tovább, és így tovább. Nem kellett kutatnia vagy tovább gondolkoznia a részleteken. 

Az időt tehát remekül tudta kihasználni. Ez nem azonos azzal, hogy keveset aludt, mert más ember is keveset alszik, például azért, mert nem tud aludni, de intenzíven kihasználta a rendelkezésére álló időt. Jól berendezte, elrendezte. Ő kétfelé tudott figyelni. Kemény Zsigmond írja le Széchenyit jellemezvén, hogy amikor ülésbe ment, egy ménkű nagy bőrtáskát cipelt, és ez már önmagában jellemző, hogy maga cipelte a táskát, és nem pedig valamelyik inasa hordozta utána. Amely több volt, mint egy mappa, hanem tényleg egy irattáska, aktatáska, ma úgy mondanánk. És amikor az ülésbe megérkezett, akkor helyet foglalt, neki persze mindig az első sorban fönntartottak helyet, akármilyen ülés volt ez: megyegyűlés, országgyűlés, akármi, és elkezdett figyelni a szónokokra, de közben kinyitotta a táskáját, intézte a levelezését, tollat, pennát vett – nehézkes lehetett akkor még írni, mártogatni kellett a tollat, ő acéltollal írt egyébként már, de mártogatnia kellett és még vigyáznia, hogy ne fröcskölje le magát és szomszédait –, és közben intézte a levelezését, vagy ha valami eszébe jutott, emlékeztető szavakatírt a következő cikkéhez, de mint Kemény Zsigmond leírja, időnként fölpillantott és súlyos megjegyzéseket tett a szónokra. Szellemeskedett és közbeszólt, amit persze nem mindenki engedhetett meg magának, de Széchenyi igen, fönntartotta az élénkséget és a közfigyelmet is magához tudta terelni. Tehát ez a kétfelé, sőt háromfelé figyelés, ha úgy vesszük, egy különleges sajátossága volt, persze ez már egy tanult képesség félig-meddig, lehet, hogy ez nem jellemezte őt mindig. Nagyon önkritikus volt saját magával, mikor visszatekintet gyerekkorára, akkor egy nagyon csekély szellemi képességű kisdiák képét rajzolta elénk, magántanuló volt, nem tudjuk, hogy valóságosan mekkora tudást tudtak a tanítók beléplántálni.

Nézzük a környezetét. Átmenetet képez itt a környezethez, hogy arisztokrata volt, ez tényleg szempont. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Kiváló kapcsolatrendszert örökölt, szerzett, épített ki és ápolt. Minden ajtó megnyílt előtte. A császár és király többször fogadta előléptetése ügyében. Kegyesen meghallgatta, kegyesen elbocsátotta, és tudjuk, nem történt semmi. Vagy Metternichhel, amikor tárgyalni akar a fontos magyar államügyekben, akkor is megnyílt előtte Metternich ajtaja és tudott vele beszélni, amikor csak akart. Persze nem rohant hozzá minden héten, de mégis. A születési presztízst, az arisztokrata létet egy szerzett presztízs is kiegészítette. Kossuth elnevezte a legnagyobb magyarnak, ez villámgyorsan szállóigévé vált, de már előzetesen is mint az ország legelső emberét tartották számon. Ez egy nagy presztízst kölcsönzött neki. Ha valakinek odaszólt, mondott valamit, akkor rögtön fölfigyeltek, azt az utasítását végrehajtották. Egy bizonyos kultusza is volt, a festményeken oly szépen láttuk ezt a vetített képeken, és ezt a kultuszt is nagyszerűen ki tudta használni: a kitüntetéseket hordta, ha kellett; díszruhába öltözött, ha kellett; és az arisztokrata föllépésének néha az extravaganciájával tűnt föl, amikor mindenki magyar ruhában járt, persze hogy akkor nem tűnt volna föl Széchenyi a magyar ruhában. De ő akkor pepita kockás angol öltönyt kezdett mondjuk, hordani, és ráadásul abban lóháton járt, de nem csizmában, hanem félcipőben. Ezeket az extravaganciákat elnézték akkor egy grófnak, de ezek mintegy márkajelei voltak Széchenyinek, és hatást gyakorolt a képzőművészekre is, de az egykorú közönségre is, akik lesték vagy meglesték, hogy mikor láthatják Széchenyit. Hiszen benn lakott a városban már az 1840-es években, folytonosan Pesten lakott.

És nem feledkezhetünk meg – mert nem volt egy racionális gép – az érzelmi többletről, amit a család, először szerető szülei biztosítottak számára. Az arisztokrata neveléshez nem tartozott hozzá a szerető szülői gondoskodás, rábízták a gyereket a nevelőkre, nevelőnőkre és ünnepnapokon a gyereket kicsinosították, a szülők elé állították, az elmondott egy verset a szülők köszöntésére és ennyi volt a kapcsolat. Ridegebb volt, barátságtalanabb. Itt egy biedermeier családi élet bontakozik ki előttünk, ezt rajzok is megörökítik, és ez egy érzelmi hátteret adott neki. Ráadásul, ráadásként mondom mint kegyelmi ajándék: a szerelem. A szeretet Crescentia iránt, aki egy férjes asszony volt, meg kellett várnia, amíg az megözvegyül, de kivárta, és akkor elvette feleségül. Harmonikus, jó házasság volt az övék, felesége biztosította az érzelmi többletet, amire szüksége volt, és természetesen gyakorlatilag működésében is tudta támogatni.

Megérkeztünk a jól megválasztott munkatársakhoz. Most már a választott környezethez és ezzel lassan a végéhez is közeledik rövid előadásom. Elsőnek egy örökséget említek meg, nem volt az ritka, hogy megörökölték a gyermekek a szülőktől a tanítót mint gondozót, mint későbbi gazdatisztet, jószágkormányzót – a korábbi tanítóból jószágkormányzó lett. Mert értelmes volt a tanító, megszerezte a szükséges gazdasági ismereteket és hasznára vált urának. Széchenyi nemcsak egy ilyen rendkívül értékes emberre talált, hanem egy kiváló barátra, egy atyai barátra is Lunkányi János személyében, aki házitanítója volt, majd azután jószágainak igazgatója lett és hűséges, bizalmas, belső barátja egészen 1848-ig. Akinek ő aztán nemességet vásárolt, hogy hatást gyakoroljon általa a megyei politikára. A keze kinyúlt Sopron vármegye politikájába, és más ismerősök, rokonok révén más megyék politikájába is. 

A barátok. Wesselényi. Itt tényleg elhangzott már elég sok Wesselényi Miklósról. Ez a barátság milyen döntő fordulatot jelentett abban, hogy egészen különböző helyekről összeszedett, egyenként helytálló gondolatai összerendeződtek egy reformkoncepcióvá, és nála a Hitelben csapódtak le, Wesselényinél a Balítéletekrőlben. Széchenyi is hatott természetesen Wesselényire, de most nem ezzel foglalkozunk. A nála fiatalabb Wesselényi példát adott neki sok mindenből, és más arisztokrata barátok is. Sajnos kevesen voltak, de azért mégis egy baráti kör vette körül Széchenyit. További nevekkel nem akarom bombázni már a jelenlévőket, éppen elég elhangzott. Egy döntő személyiség még a pesti időszaka alatt – Lunkányi János Nagycenken élt mint jószágkormányzó, a Lunkányi-házban, ami emléktáblával van megjelölve, ha megyünk Sopron felé, bal oldalt van a kastély a főbejárattal és jobb oldalt van Lunkányi, a jószágigazgató háza. Titkárát emelném most ki, Tasner Antalt, aki Pesten volt vele együtt, ő segített a cikkei lemásolásában, tisztázásában, levelezésének lebonyolításában, és akiben 100%-osan megbízhatott, a naplót is ráhagyta örökül, hogy égesse el, ha akarja; revideálja, ha akarja; vagy az utókorra hagyja úgy, ahogy akarja. Szerencsére csak egy revízió történt, Tasner Antal ésfia törölt a naplóból néha nem jelentéktelen passzusokat, de nem tudjuk, hogy mit, amikor ezeken a anyagokon végigmentek és úgy adták át az utókornak.

Ami nagyon érdekes: a szakemberek talán véletlen, de nagyszerű kiválasztása. Elhangzott már William Tierney Clark neve, aki a Lánchidat tervezte, és említsem meg névrokonát, Adam Clarkot vagy Clark Ádámot magyarosan, mert ő itt maradt Magyarországon és kvázi magyar lett, aki a Lánchíd építésvezetője volt. Mind a kettő kiváló szakember volt. Vagy a vízügy vonalán ismert név: Vásárhelyi Pál. Nem sok mérnök volt akkor Magyarországon, de a néhány között a legjobbat sikerült megtalálnia. Remek érzéke volt a tehetségek kiválasztásához, ahogy ő mondta, saját szavaival: utilizálásához, vagyis hasznosításához.

Szerette volna a politikusokat is utilizálni, Kossuth Lajost is, ez persze nem sikerült, hiszen Kossuth nem az a típusú ember volt, aki így képes lenne alárendelni magát, teljes tisztelettel bár, de Kossuth, mint hallottuk, elhatárolódott Széchenyitől.

És végül, az ellenfeleket is jól meg kell választani, mert ha valaki, vegyük azt, hogy az uralkodó ellen indít támadást, hát az hamar börtönben találja magát. Nincs mese, az felségsértés. Azt nem lehet csinálni. És ilyen örökre kinevezett pozíciókat mint az országbíró például, akivel Széchenyi egyébként polemizált a Lánchíd hídfizetése ügyében, de nem voltak állandó ellenfelei. Hanem Metternich tekinthető annak, akivel megpróbált párbeszédet folytatni, Metternich ellenfele is volt és felettes énje is volt. És valóban, Metternich is egy nem mindennapi képességekkel megáldott ember volt, akitől Széchenyi tanulhatott vagy vele oppozícióba helyezhette magát, és úgy határozhatta meg magát. És itt van Kossuth, erről hallottunk, ezt már nem kell itt részleteznem, és talán még megemlíteném az 1848-as miniszteri arcképcsarnokból gróf Batthyányit, a miniszterelnököt, akivel szintén komoly polémiái voltak, de hozzájuk viszonyítva határozta meg önmagát, illetve a saját nem realizált énjét, a merészebbik énjét találta meg ezekben az emberekben. Sőtér István, az irodalomtörténész szellemes megállapítása, hogy egy meg nem élt énjét, bátortalan énjét találta meg Kossuthban. Kossuth tulajdonképp azt mondta ki, amit a lelke mélyén ő is gondolt. Ezért is fordult szembe annyira Kossuthtal. Volt egy érzelmi töltés is. Gondoljunk arra, hogy elhangzott, hogy megjósolta a birodalom felbomlását. Ami egy véletlen jóslat, borközi kijelentésnek is fölfoghatjuk,és ellenfele volt igazából az egész birodalom is, ha úgy vesszük.

Még nem esett szó Döblingről. Döblingben már nem volt ilyen ellenfél. Lehetett volna az uralkodó, de az ellen is föllépett a Nagy magyar szatírában, gúnyosan írt róla, nem mondom, na de személyesen nem ismertre és személyes viszony nem fűzte Ferenc Józsefhez, tehát ezt nem tekinthetjük úgy, mint egy ellenfelet; és megtalálta mondjuk, Bach miniszter személyében, de az a kormánypolitika pillanatnyi szidalmazása volt. És nem pedig ellenfél. És az ellenfél hiánya, a felettes én hiánya, a kontroll hiánya vezetett oda, hogy egy páratlanul éles szatírát írhatott a döblingi magányban, és ez pedig nem a Blickvolt, mert a Blickegy szelíd kivonata volt egy sokkal durvább, sokkal mérgesebb és magyar nyelvű röpiratnak, a Nagy magyar szatírának. (Ezt később megtalálója nevezte elNagy magyar szatírának.) Ez a majd’ ezer oldalas szöveg egy kíméletlen szatíra a rendszer ellen, a magyar szatirikus irodalom legnagyobb és legremekebb alkotása, ahol az égvilágon semmi gátlás nem volt már Széchenyiben. Se az uralkodó iránt, se a kormányhatalom iránt. Érdemes kézbe venni ezt a munkát, itt a részletekbe már sajnos nem tudok belemenni, csak azt érzékeltettem, hogy élete végén Széchenyi, furcsa módon radikalizálódik. Általában a legtöbb ember öreg korára lehiggad. Széchenyi radikalizálódott és életveszélyes vállalkozásba bonyolódott, hiszen ha nem menekül időben az öngyilkosságba, akkor vagy egy valóságos elmegyógyintézetbe csukják, ami borzalmasabb a halálnál is, vagy pedig élete végéig börtönbe zárják. Így ért véget Széchenyi élete, majd’ 70 éves korában. 

 

Elhangzott: Széchenyi 225 – Emlékkonferencia, Balatonfüred, 2016. október 29. 

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2