szombat 21 július 2018

mail 99217 960 720

Bakó Endre: Háborús antológiák, 1914-1916

  • hétfő, 09 április 2018 05:44

A dolgozat címe akaratlanul is felidézi Babits Mihálynak a Háborús anthológiák című, 1917. márciusában írott jelentős költeményét, melyben elhatárolja magát a háborús dalnokoktól, „az ezrek könnyének sós vizében lubickolóktól”, akik, „ha majd a Béke énekel, szárazon maradnak”. A Béke humanista nagykövete, a Húsvét előttés több más nagyszerű háborúellenes költemény szerzője, rövid habozás után fordult el a háború zajától, és vált következetes békepártivá. Nem ő volt az egyedüli író-költő, aki kezdetben a háborút a magyarság ügyének vélte, s aggodalmában spontán hazafias érzelemmel reflektált rá. „Akkor még alig akadt köztünk olyan nagyokos, akit meg ne csapott volna a menetszázados, virágos mámor! – írja Tóth Árpád.[1]A háborús propaganda „kolompszavára”, hogy Kaffka Margit kifejezését kölcsönözzük, szinte minden társadalmi osztály az arisztokráciától a parasztságig, az összes vallási felekezet a katolikus egyháztól a zsidó hitközségig, ünnepelte a hadba lépést. Még a szociáldemokraták is támogatták Szerbia megbüntetését. Mint Európában mindenütt, a magyar katonák is papi áldással mentek a nagy mészárszékekre vérüket hullatni. Íróink közül többen azonnal haditudósítónak vagy önkéntesnek jelentkeztek, mások olyan vehemenciával kezdték harsogni a harci indulót, ünnepelni a magyar katonai vitézséget, hogy később, amikor a veszteségektől kijózanodva visszahőköltek, s ráeszméltek (már aki!) a vérengzés értelmetlenségére, szinte hiteltelennek tűnt volna, ha a békéről verselnek. Voltak azonban, akik ezt a fordulatot is megtették, anélkül, hogy lelkiismereti elszámolást készítettek volna önmagukkal. „Ha néhány hét alatt végére jártunk volna a háborúnak, ma bajosan röstelkednénk harci ujjongásainkon.”[2]– jegyzi meg Tóth Árpád. Mégis akadt néhány író, költő, aki az első pillanattól kezdve elkeseredve, undorral utasította el a vérengzést, tisztán látva, hogy a magyarságnak semmi érdeke nem fűződik a német birodalomnak az antanttal folytatott nagyhatalmi vetélkedéséhez, melynek mozgatórúgója a gazdasági érdek, célja az európai hegemónia. E kivétel között találjuk Ady Endrét, Tóth Árpádot, Kaffka Margitot, Szép Ernőt, Dutka Ákost, Nadányi Zoltánt és másokat.   

A háború fogadtatásának publicisztikai értékelései, epikai és lírai reflexiói egyaránt tükrözték az irodalmi egység felbomlását. A két út (jobb híján: a konzervatív és a modern) éles elkülönülése, az irodalmi forrongás már az 1800/1900-as évek fordulóján elkezdődött, melynek előhírnökei voltak A Hét, Magyar Genius, Jövendő, Figyelő, Szerda stb. lapok, folyóiratok. A végső szakadás Ady fellépésével, a Nyugat megindításával,A Holnapc. antológia  megjelenésével pecsételődött meg. Tehát nem az első világháború osztotta meg a magyar írókat, költőket, művészeket, hanem ki-ki a maga világnézeti alapállásából, már elkötelezetten reagált a háborús eseményekre. (Néhány kivétel mindkét oldalon akadt!) A konzervatív világnézet alkotórésze volt a társadalmi status quo és a gondviselés-hit fenntartása, a létező világ realitásának és igazságosságának aggálytalan elfogadása, a nacionalista önszemlélet, s mindezeken túl az alattvalói érzület. A konzervatív lírikusok azonosultak a hivatalos szemlélettel, az állami ideológiával, tehát kötelességüknek érezték, hogy igazolják a háború önvédelmi jellegét, és lelkesítő költeményeket írjanak. 

                                                                        1.

A magyar háborús költészet össztermését lehetetlen számba venni, a racionális megközelítésmód csak az antológiák szemléje lehet. Legjobb tudásunk szerint négy antológia került forgalomba, de a híradások megemlékeznek különböző egyesületi, könyvtári, iskolai gyűjteményekről is. Az első magyar nyelvű (részben német-) háborús antológia 1915-ben jelent meg Éljen!címmel, Bécsben, 92 oldalon. Az anyagot Stockinger Gyula, a bécsi egyetem magyar nyelvi lektora gyűjtötte. A gyűjtemény 66 szerző 88 versét markolja egybe, kiegészítve kétbakanótával, mint spontán népi megnyilatkozással, továbbá 20 német nyelvű költeménnyel. Bármily meglepő, Gyóni Géza 4 versével csak második a gyűjteményben, az első helyen a feltűnően aktív (de nem uszító!) háborús dalnok, Kiss József áll 6 darabbal. Falu Tamás és Kiss Menyhért 3-3 verssel követi őket. A kötet a háború kitörésétől az 1915 húsvétjáig terjedő idő versterméséből szemelget. Stockimger Gyula gyűjteménye bevezetőjében a versanyagot hozza fel a latin közmondás cáfolatául, mely szerint háborúban hallgatnak a múzsák. „Egy nemzet költészete sem visszhangzik úgy a harci zajtól, mint a magyar nemzeté.” – állítja túlzó dicsekvéssel. Szabadkozik azonban, hogy a versanyag nem követi az időrendet, holott „az időrendi beosztás bepillantást enged meg a hangulatok hullámmozgásába egyrészt, másrészt pedig érdekes, fokozatos egymásutánban mutatatja be, mint születik és érik meg a béke gondolata, míg végre úgyszólván kizárólagos tárgya, de mindenesetre alaphangja az emberi lélek verses megnyilvánulásának.” Ez utóbbi megállapítás a szerkesztő tárgyilagosságát dicséri.  

            Stockinger nem rendezi szigorú tematikus rendbe a költeményeket, de a könyvecske téma-katalógusa kb. nyolc-tíz variánst foglal magába, voltaképpen ennyi az egész háborús költészet amplitúdója. Lehetne egy-egy variációt tovább részletezni, de a költemények művészi színvonala ezt nem indokolja. Ennél többet a bőségesebb versanyagot kínáló antológiák sem tudnak nyújtani, ezért dolgozatunk szerkezete lehetne összevontan tematikus felépítésű is, hiszen a négy gyűjteménynek több közös vonása van, és számos költemény mindegyikben felbukkan. Mégis az egyenkénti szemlére vállalkoztunk, mert minden antológiának vannak jellegzetességei, sajátos hangsúlyai.   

A hivatalos propaganda nagymértékben befolyásolta az arra fogékony költők történelemszemléletét és világképét. Eszerint a magyarság, mint az Osztrák-Magyar Monarchia része, honvédő háborút folytat. A legtöbb költő nem vett tudomást arról a történelmi tényről, hogy az első világháborút – noha mind az öt európai nagyhatalmat felelősség terhel valamilyen mértékben – az Osztrák-Magyar Monarchia robbantotta ki a Szerbiának küldött hadüzenetével. Ehelyett megrögzült az a beállítás, mintha ártatlanok lennénk, mintha ránk törtek volna idegen hadak, ezért az igazság a mi oldalunkon áll.  Barabás Ábelnek, egy korán elesett kolozsvári fiatal tanárírónak már a verscíme is sugallatos: Segítsd őket, igazság Istene!

Ti prédaéhes hiénák csapatja,

Halott tetemnek néztétek e hont,

Melynek minden zugában áruló él,

S orozva most e szép hazára ront? 

                                    Óh, megtanít most horvát, tót, románság,

Cseh és lengyel nép annyi hű fia,

Hogy minden orgyilkos bujtogatónak

Saját vérében kell megfúlnia!

A harci cselekményeket ugyan a szövetséges német hadsereg indította, a monarchia közös hadserege (az ötödik és a hatodik hadsereg) augusztus 12-én lépett akcióba Szerbia ellen. Az orosz hadsereg 1914. augusztus 18-án támadta meg a monarchia északi arcvonalát, s a cári haderő szeptember 5-én már Máramarosszigeten volt. Kétségtelen, Románia és Olaszország orvul támadt a monarchiára, de ez láncreakció-szerű következménye az európai hatalmi-politikai helyezkedésnek. Barabás verse a birodalmi gondolat manifesztuma és a hamis tudat gyűjtőmedencéje: hű nemzetiségekről ábrándozik, holott már a háború első hónapjaiban főleg nemzetiségi katonák, 1917-től komplett cseh légiók szöktek át az ellenséghez. 

A papköltő, Szabolcska Mihály verse, a Hadba-szálláskor, minden háborús antológia kitűntetett darabja volt:  

Így szállsz te a harcba mindig,

Mikor szíved, lelked indít,

Csodálatos szép fajom.

Mintha esküvőre mennél

- Háborús kép, nincs szebb ennél –

(…)  

Esküvő és háború! Ez az asszociáció Ady eszméletében is felmerült, de nála „véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat.” (Emlékezés egy nyár-éjszakára). Szabolcska fellengzős, fényes győzelmet jósoló költeményének eszmei bázisa a korszerűtlen, romantikus nemzet-tudat, mely a nacionalizmusból nyeri éltető nedveit. „A magyar a harcot, a küzdelmet a veszély gyönyöréért, a diadal mámoráért, az önfeláldozás, a hősiesség extázisáért szereti. Neki nincsenek filozófiai feltételei, gazdasági rúgói, józan, hideg axiómái; ő fenntartás nélkül, szilaj kedvvel, a kárpáti rohamok extázisával megyen a veszedelembe, a halálba.” – állítja Anka János, a korszak egyik konzervatív hangadója.[3]Szabolcska verse ennek a megalázó szemléletnek a felelőtlen lírai visszhangja, mely a magyar katonát primitív, ösztönös természeti lénnyé degradálja, mint akinek rituális igénye az öldöklés. Gyóni Géza a monarchikus gondolkodást erősítve, a vallásos képzeletre támaszkodva legendával is emelni próbálja a háború kultuszát.  (Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén). A motívumokban szegényes legenda azonban inkább szerzői jóslattá laposodik. E költeményről Gyóni lelkes méltatója, Kéki Lajos is úgy vélekedett, hogy benne „még kissé üres retorizmus nyilatkozik”.[4]Itt jegyezzük meg, hogy a háborús versanyagban gyakori a kísértet-romantikus motívum, például a halott (katona) szelleme életre kel, majd szerepe végeztével visszahanyatlik sírjába. Ennek az asztaltáncoltató szellemidézésnek főmestere Emőd Tamás volt.    

A világháborút igenlő, igazoló elméletek közül a legalacsonyabb színtű spekulációnak az számít, amely szerint éppen jókor jött a háború, mert a hosszú békében elposványosodott, elpuhult a nemzet, elveszítette ősi, eredeti harcias célösztönét. „Az utóbbi időkben, a rothadt béke napjaiban különféle esztétikai elméletekkel, költői hazugságokkal, idegen szofizmákkal szemfényvesztő okoskodásokkal megzavarták tiszta látásunkat…”[5]– olvassuk egy anonim írásműben. Ugyanott Prohászka Ottokár így elmélkedik: „Igaz, hogy a háború kín és küzdelem az egyesnek, de mint nemzeti s társadalmi erőfeszítés, betörés, nemcsak kín az, hanem a haladás s fejlődés feltétele, s új világok nyitánya. Kínban, s vajúdásban születik meg az új, s minden jövendőség voltaképpen ellensége a jelennek s a múltnak.”[6]Lám, Szilágyi Géza személyében akadt verselő, aki ezeket a vérgőzös, szociál-darwinista gondolatokat rímes formába öntötte:   

Amelyet az arany megrontott,

Az elposhadt vérű világot

A vas egészségesre váltja,

A gyógyító vas legyen áldott!  

Kemény a vasnak zord ekéje,

Nyomában a barázda véres,

De a halál-magvas vetésből

Az aratás szebb életé lesz.

(…) 

Vas és arany

A vers az „agymosó” propaganda lírai változata. Egyfajta messiás-várás is kicsendül belőle, s ezzel nem áll egyedül a háborús költemények között. Számos utalás történik valamiféle megtisztulásra, szebb jövőre, majdani igazságosabb világra, de nem tudni, mit értettek rajta. Gyóni Géza például már idézett legendájában ezt jósolja: „Virágos, ékes szentelt fegyverek most / utat a boldog, szebb jövőbe vágnak”. Farkas Béla szerint „Vérfolyam lesz az öntözője / Humanizmusnak, kultúrának”. (Új korszak) Nincs kizárva, hogy e versek gondolati magva valamiféle homályos nagyhatalmi tudat idealista melengetése. 

A költemények többségéből hiányzik a helyzet reális felmérése, a tárgyias történelmi analízis nézőpontja, egyszóval a tágasabb szemlélet. Ehelyett a heroizáló szándék dominál, amely sokszor gyermekded hősködésbe csap át. (Gyóni Géza: Petőfi lelke, Vértesy Gyula: Indulóban, Hí a haza, Lampérth Géza: A német dobosok, Jászay-Horváth Elemér: Bakalevél stb). Ebbe a kategóriába soroljuk a hősi halál dicsőítését is (Tóth Péter korporál: Vers, Falu Tamás: Album, Zilahy Lajos: Emlékül). Feltűnő, hogy a háborús költők versei milyen laza szálakkal kötődnek a konkrét individuumhoz, milyen halvány az alanyiasságuk, szegényes a kommunikációs viszonyulásuk. Mindez az átéltség hiányára mutat még az imák esetében is. (Hervay Frigyes: Ima egy katonáért, Hevesi József: Imádság, Pakots József: Gyermekimádság). A verselők szívesebben fordulnak a siratóhoz és az epikus formákhoz, főleg az életképhez, a románchoz, a legendához, a balladához. Az anyag többségét az érzelmes történetek, búcsúk, búcsúlevelek adják, gyakran helyzetdal formájában. (Kiss Menyhért: Kerekes Kató, Dr. Vasady Balogh György: Tábori posta, Gobi Imre: Imre stb.) Bármily furcsán hangzik, József Ferenc főherceg Várakozásc. költeménye lírai dimenzióban marad, és képes a korszak bizonytalan, félelmes atmoszféráját hangulatilag érzékeltetni.

Az összeállítás egyik hangsúlyos vonulata az osztrák-magyar testvériség és a német szövetség dicsőítése. (Gróf Zichy Géza: Német sógor, Juhász Jenő: Ruht stb.). Ezt tükrözi a német nyelvű versanyag is. (Ferdinand Bronner: Der honvedhusar, Mohácsi Jenő: Franz Josef, Thomas Ludwig: Eljen stb.) Joggal jegyzi meg Baros Gyula, hogy a szerkesztő „Összeállításában valami magasabb szempont érvényesülése nem látszik. Érdeme inkább abban áll, hogy az idegen nyelvű darabok felvételével az idetartozó gyűjtés teljességét szolgálja, s némiképp a külföldet is tájékoztatja.”[7]Mindezek ellenére néhány költemény (Babits Mihály: Fiatal katona, Reichardt Piroska: Közös gyász, Kiss József versei, főleg a Sirályok az Északi-tengeren stb.) józan hangjával, értékszemléletével, humanista elkötelezettségével, az emberiség jövője iránt érzett felelősségével kiválik a konglomerátumból. Hozzájuk sorolhatnánk Bródy Miksát is, akinek a Pesti Napló 1914. december 25-i számában jelent meg Karácsonyc. verse. Ebben azon kesereg, hogy „Szent magyar zsellérek és szent orosz muzsikok” értelmetlenül marcangolják egymást. De a versalany kívül marad a gyűlölet a körén:    

Mária, alszol? A gyűlölet ünnepén?

Hát nem érzed, hogy éget a szörnyű titok?

Most, most, amikor gyűlölni erény,

Én senkit, senkit gyűlölni nem tudok.” 

E nem túl színvonalas, ám népbarát, humanista vallomást később azzal árnyékolta be, hogy lefordította Ernst Lissauer német költőnek a Gyűlöld az angoltc. költeményét, a világháború egyik legádázabb, legizzóbb gyűlölettől fröcsögő dalát, melyet azokban az években csak Hasslied-nek vagy Hassgesang-nak emlegettek.[8]Még a harcias Vértesy Gyula (Télhívás), és Kiss Menyhért is vágyott olykor a békére (Történet), s a háború dalnokának kinevezett Gyóni (Achim) Géza is fújt hideget és meleget, de az ő pálfordulását hitelesítette a Przemysl várában átélt ostrom szörnyűsége, majd a hadifogság.

2.

A következő háborús antológiát Vajda Gyula, egy szabadkai tanár adta ki több mint húszoldalas bevezetővel.[9]Ebben visszapillant a magyar katonaköltészet hagyományaira, külön fejezetet szentelve a kuruc-költészetnek, majd a legjelentősebbek érintésével elérkezik Petőfi Sándor és Arany János harci dalainak méltatáshoz. Úgy látja, hogy Gyóni Géza („aki legnagyobb e műfajban”) költészetét is Petőfi szelleme lengi be. De több kortárs is elismerő szavakat kap, mint „a magyar vitézség avatott dalosa.” Különösen Kozma Andor, Gyulai Pál, Kiss József részesül elismerésben. Vajda a hivatalos propagandától eltérően az elmúlt évtizedeket a fejlődés, a gyarapodás időszakának értékeli, melyet váratlanul tört meg a háború: „Boldogságban, jólétben, iparunk, kereskedelmünk, műveltségünk és tudományunk teljes kialakulása közben ért bennünket a háború híre, a világháború borzalma.” Abban viszont osztozik a kanonizált felfogással, hogy a nemzetet külső erők sodorták a háborúba, s így kénytelen volt felvenni a harcot. „Ismerve nemzetünk erényeit, felismerve a helyzetet, hogy a háborút reánk és hűséges szövetségesünkre, a nagy német nemzetre, ádázul zúdították, hamarosan felocsúdtunk a töprengésből, és amint egykor Rákóczi Pro patria et libertate!,mi mostan Királyért és hazáért!jelszóval bontottuk ki zászlónkat, és igaz lelkesedéssel, harci kedvvel, énekszóval indultunk a küzdelembe.” Teljes terjedelemben idézi Szabolcska Mihály Hadba-szálláskorc. költeményét, mely a győzelem biztos tudatában a harci szellemet jelöli meg a magyarság „régi igaz” karaktervonásának, s azon örvend, hogy ez ismét feltámadt. Vajda úgy véli, hogy a nemzeti öntudat acélozza a harcosok erejét, „ez alkot belőlük legendás hősöket, ez ihleti meg a dalosok lelkét, és énekelnek a hősökről, harcosokról, az anya, a hitves fájdalmáról, a szövetségesekről, az ádáz ellenségről. Szóval mindarról, ami a nagy napokban lelkesedést szít a költők és lelkesedést kelt a harcra kész magyarság lelkében.” Ugyanakkor elismeri: „A legtöbb költeményt a pillanat szülte, legtöbbje csak hangulat, vázlat, rajz”. Külön megemlíti a népdalokat, a bakanótákat, mint a spontán népi lelkesedés bizonyítékait. Egyetértően idézi ifj. Wlassics Gyula verssorát: „Van lantosunk e hős időben, kit nem jár át a nemzet láza?” Nem mulasztja el piedesztálra állítani „Przemysl legendás hős költőjét”, Gyóni Gézát. „Hangulatok és érzelmek nagy skálája vonul ma mindnyájunk lelkén keresztül. A przemysli költő megérezte, megértette, és ki is fejezte ezt, ezért vált ő a kor legnagyobb költőjévé…” Méltó társának tartja Peterdi Andort, „aki a legszebb költeményt írta a magyar katonákról”. Peterdi verseit Petőfi, Gyulai, Kiss József és Gyóni Géza költeményei mellé helyezi. Egyik-másik vershez jegyzetet mellékel, azok olykor „szubjektívebbek, mint amennyire az iskola szempontjából kívánatos.” – mutat rá Baros Gyula.[10]A szabadkai tanár-szerkesztő közvetlen hatást, mozgósító erőt tulajdonít a háborús költészetnek, ami a korszellemből következik „Ma a harci dal a legszebb dal. Ezt visszhangozza a Kárpátok bérce, ezt susogja az Alföld rónája, ezt csobogja az Adria taraja, ettől hangos egész Magyarország. Az ifjúság ajkán a költő szava kél, új érzést fakaszt, új tettekre készt. Ezen tettektől függ a jövő Magyarország sorsa.” Ezzel felértékeli, de voltaképpen lebecsüli a költészetet, mert kiemeli az esztétikai dimenzióból.

Vajda tematikai csoportokba rendezi anyagát. A Prológusfunkcióját Szávay Gyula A királyc. „egyszer használatos” verse tölti be. A jelzővel arra utalunk, hogy a költemény az adott konstellációktól független történelmi igazság kritériumainak nem felel meg. A „szent aggastyán” dicsőítése történelemhamisítás, s mint ilyen, megcsúfolása az 1848/49-es forradalom és szabadságharc szellemének: 

(…)

Ősz királyát hadba kelve,

Pajzsán tartva ünnepelje

Hálás magyarok hona.

Végzi, amit Árpád kezdett,

Megifjodva ez ős nemzet

Újabb évezredre áll:

Éljen, Isten védje, ója-

Második honfoglalója

A király!               

A Hadba-szállás c. fejezetben még az idős Lévay József is hallatja hangját egy gyengécske rímpengetéssel. Osváth Eszter azért csodálja a férfiakat, mert „Asszony nem tud úgy halni, mint ti!”  (Katonák mennek) Vértesy Gyula már idézett népdal-utánzatában (Indulóban) Vilmos császár hazug ígéretével vigasztalja babáját: „A levél, mind, le se pereg, / Mikorra már itthon leszek.” Vajda Gyula egyik legnagyobb tévedése Peterdi Andor túlértékelése. A Katonákc. költeménynek alig nevezhető szöveg például nemhogy Petőfi, de még Gyóni Géza mellé sem helyezhető! Peterdi érthetetlen módon arra biztatja a hátország munkásait, hogy tegyék le a kapát, fojtsák el a fújtatót, tegyék félre a gyalut, ne szálljanak le a tárnába, hanem „Legyetek ti is most áldott vitézek”. Ki fogja akkor az „áldott vitézeket” élelmezni, ruházni, fegyverrel ellátni? Íme, egy példa a sok közül arra, hogy a közhelyek hajszolása, a patetikus frázisokra való hajlam kiiktatja a logikát. A versírók a lendület dinamikájával vélték pótolni a gondolatot, frappírozással az érzés mélységét, a szerkezet igényességét.

A gyűjtemény szemléletét nem nevezhetjük plebejusnak, de kétségtelen, vannak (a populizmussal keveredő) demokratikus hangjai, amennyiben néhány vers a bakát, a közlegényt méltatja, aki képes megmenteni a magyart. (Büky György: A honvéd stb). Sas Ede képzeletében az elesett nábob fia testvéreinek vallja a legénységet: „Bár nádfödeles kunyhóban születtek, / Azok velem mind egy hazát szerettek.” (A nábob fia) De milyen lesz „a születő, szebb jövendő”? (Sajó Sándor: Harci ének) Harsányi Lajos Prológus az új élet feléc. darabjában Petőfit hívja segítségül a nyugatosok elleni harcban, s nem titkolja, hogy győzelem esetén nagyhatalmi szerepet szán a „turáni faj”-nak. „A nagyvilág megismerte erőnket, / A géniuszt, mely hős volt hajdanában, / S mely a jövendő roppant versenyében / Vezetni akar Kelet kapujában.” Erről a merész, száz év távlatából nézve holdvilágos ábrándról nemigen tudott a vért, verejtéket ontó magyar baka, akinek Oláh Gábor szerint „Száraz kenyér volt a bére, eb a neve, rongy a vére; / Most? A világ kirakatján a legdrágább drágakő.” (Magyar katonák). Benedek Elek szerint is „Sovány kenyeret ad a hon neki.” (Nagy Pál) Számára tehát sokkal kézzelfoghatóbb, praktikusabb jövőképet kell festeni. Minderről Zilahy Lajos, mint katonatiszt költő gondoskodott Vigasztalásc. versében:   

Lesz földetek és egy kis házatok,

Két eperfa a kedves udvaron.

Egy tisztaszoba és egy kis szoba

És Ferenc Jóska képe a falon,

(…)

Miként több tucat költemény szerzője, Zilahy is ígéretet tesz a végső győzelemre, holott elképzelt közegben mozog. „Fiúk, ne féljetek, / Hiába ég a lengyel hegyek alja, / Hiába jönnek tenger orosz csordák, / Ne féljetek, isten kezébe’ van / Örök szülétek: szegény Magyarország.” Mentségére legyen mondva, hogy a „földosztó” költeményt nem tagadta meg, - holott az 1920-as években szemére vethették, hogy minden szava ámításnak bizonyult - felvette verseinek gyűjteményes kiadásába. Mert címzettjei úgy jártak, mint Arany János Koldusénekének hadfija, akinek tíz hold bért ígértek kiontott véréért. Csupán annyit változtatott, hogy a kötet szövegében Ferenc Jóska helyett Kossuth Lajos olvasható. Igaz, a költészet az illúzió világában keletkezik, tehát állításai sem veendők realitás-számba. Csakhogy íróik tudatosan a propaganda szolgálatában követték el őket!

            Jellemző szóhasználat Zilhay versében a tenger orosz csordák. Már az Éljen!c. antológiában láttuk, hogy frontot nem járt, puskaport nem szagolt dilettánsok is milyen lenézően, szinte sajnálkozva említik az orosz katonát, még a kozákot is, aki örökké éhes és girhes a lova stb. Egy öreg 48-as honvéd kövekkel akarja késleltetni a Kárpátokon áttörő „muszka” sereget, amíg a segítség meg nem érkezik. (Tóth László: Az utolsó honvéd) Ez az ábrázolás nevetségessé teszi, lejáratja a nagy idők immár naiv hősét, holott a vers szerzőjének nem ez volt a szándéka. Szávay Zoltán gyűlölködő versében (jellemző módon Imádsága címe!) „borzalmat sugárzó, bilincs, bűn és sötétség nemzetének” nevezi a „rettentő” oroszt. Igaz, más szembenálló nemzet sem kap hízelgőbb jelzőket. Szász Károly „Észak rémeinek” említi az ellenséget, s ezzel nyilván az oroszokra céloz. (Két honvéd) Gyóni Géza megtapasztalhatta az orosz katonák harci készségét, mégis átvette a fölényeskedő hangnemet. (Gorkij önkéntes). A hadifogságban aztán gondolkodhatott a valóságos erőviszonyokon.  

            Izenet a harctérről, Anyák és hitvesekegy-egy fejezet árulkodó címe. Az idesorolt darabokat leginkább ismeretlen nevű verselgetők vagy dilettáns költők (Hangay Sándor, ifj. Wlassics Gyula, Szabolcska László stb) írták. Részint személyes élményeken, részint általános epikai motívumokon nyugszanak e szánalmat keltő, szentimentális költemények, amelyek akarva akaratlanul, a háború léleknyomorító hatását, menyasszony-vőlegény, férj-feleség, szülő-gyermek örökre szóló elválását poétizálják, vagy azzal csalnak könnyet az olvasók szemébe, hogy a hozzátartozók hiába várják a tábori postát, illetve éppen megjött az értesítés a katona haláláról. Az afféle frappírozó fordulatnak, mint „A hazáért halt meg, - panaszunk hát nincsen” - amivel Szász Károlynak A Túri fiú történetec. balladája zárul, nincs lélektani hitele, inkább a kor szelleme által megkövetelt „eszményi lelkesedés”-nak próbál  megfelelni vele. Ugyanez vonatkozik Szabolcska László Levél Galíciábólc. versére. A gyermekszobábólc. fejezet versei arról szólnak, hogy a gyerekek megszenvedik ugyan a háborút, de szerencsére megvan az a tulajdonságuk vagy képességük, hogy ebből is képesek játékot csinálni. (Jakab Ödön: Boldog katonák stb.)[11]Vajda sem feledkezhet meg a nagy szövetségesről. Részint műfordítások, részint eredeti költemények jelzik a németek iránti tiszteletet és bizalmat harci fegyvereikben. E fejezetben olvasható a már említett Ernst Lissauer –vers, amely deklarálja, hogy „Béke lesz a harc után! / Ám téged mindig gyűlölünk.” T.i az angolokat.  A gyűlölünkszó háromszor ismételve.           

Néhány idős költő (Ábrányi Emil, Benedek Elek, Endrődi Sándor, Kozma Andor, Lévay József, Sas Ede, Várady Antal) is hallatta hangját. A Petőfi utáni nemzedéktől immár hanyatló életkorban nem várható el, hogy feladja konzervatív világnézetét és retorikus közösségi versformáit. Maradandót ezúttal ebben a témakörben sem tudtak alkotni. Ábrányi Emil A tábornokc. költeménye különleges (a csaknem százéves Görgei Artúrt köszönti), de az alkalmat generáló költői ötlet erőltetett. (A beteg tábornok meggyógyul, ha győz a magyar).  A Lord Byronc. költemény szembe akarja állítani az angol géniuszt saját hazájával. Az efféle szellemi aknamunkát Kosztolányi kezdeményezte AHét-ben, amikor egy csokrot közölt angol, francia, olasz költők hazájukat, nemzetüket bíráló költeményeiből.[12]Kozma Andor Zrinyi, a költőc. ódája helyenként megragad ünnepélyes nyelvi eszközeivel, de aktualizálásba torkollik. Vagy mégis lenne kivétel? Íme, Endrődi Sándor, akit Komlós Aladár „a népies és népnemzeti költőkhöz képest újszerű jelenség”-nek látott,[13]úgy látszik, a háború megítélésében is másként vélekedett, mint társai:      

Mily rémnapok, mily ádáz öldöklések!

Egymást gyilkolják művelt nemzetek!

Ez-é a kultúrának aratása,

Melyért egy emberiség szenvedett? 

Ez-é az ünnep, melyet várva vártunk

S melyen nép népet testvérül fogad:

(…) 

(Viharok fölött)

Értékes darabja még a gyűjteménynek Móra Ferenc: A háborús gyermekszobából, Szép Ernő: Imádság, Erdős Renée: Lángba borult világ. Ez utóbbiban az írónő a természetes, mondhatnók normális emberi érzelmeket szólaltatja meg, kivonva magát a gyűlölet szuggesztiója alól. S ettől még jó magyar, mélyen érző ember. „S míg önnön nemzetemért tör a gond, / Míg magunk harcaiért küldök imát: / Hallom a többit is, amint kiált: Látom valamennyit, amint könnyet ont. / Hiába Uram, ellenségeink nékünk, / (…) / S jaj, hasonlók hozzánk és mind testvérünk, / S mindnek hazája szent és hitvese áldott.” 

A jóslások közül Hevesi József A mi katonáinkc. költeménye „a leginkább restellni való”, hogy Tóth Árpád szavait idézzük. Hevesi buzgalmában elfeledkezett arról az evidenciáról, hogy a háborúban semmi sem biztos, felelősséggel semmit sem lehet vállalni és kijelenteni. Vajon a vesztes háború után, a valóságos helyzet, az ország-csonkítás, a megalázó trianoni békediktátum ismeretében milyen szájízzel olvasták e felelőtlen sorokat: „(…) Lesz hozsánna, ének! / Örömtüzek gyúlnak a Kárpátok ormán, /  (…) / Nem lesz vége-hossza a sok ünnepségnek, / Hogy ha diadallal végre hazatérnek / A mi katonáink”. Ugyanez a sanzonba oltott könnyed optimizmus súlytalanítja el Emőd Tamás Ha visszajönnekc. versét, amely a maga korában érdemtelen népszerűséget élvezett. Felvetődhet a kérdés, ha a magyarság győztes háborút vív, más lenne az effajta költemények megítélése? Esztétikai nézőpontból semmiképpen! 

3. 

Sorrendben Szabolcska Mihály antológiája következik.[14]. A Temesváron élő papköltő rövid, kissé hevenyészett bevezető szövege (Egy kis előszóféle) is a könyv anyagával véli cáfolni, hogy fegyverek zajában a Muzsák némák maradnának. Hiszen „A Múzsák ma már nem egyszer maguk is hadakoznak.” Tudja, - s ezzel „elébe vág némely rosszmájú kritikusnak” – hogy nem minden vers „fülemüle ének”, de talán nem is „békakuruttyolás”. Ám ha ilyen is akadna, vállalja a felelősséget, mert ez is az antológia teljességét, realitását bizonyítaná. Deák Ferencet idézve megfricskázza a szimbolikus versek szerzőit, s közli, hogy az anyagot időbeli sorrendbe állította.[15]Elhárítja magától mind a tervezés, mind a gyűjtés érdemét, ez utóbbiért Zilahy Lajosnak mond köszönetet, aki másfélszáz verset bocsátott rendelkezésére. Be is szerkeszt tőle (továbbá Balla Ignácztól és magától) öt-öt költeményt. Ők hárman vezetik a szerzői listát. A hosszú életű tengerész, Balla Ignácz (1885-1976) szimbolikus, rejtélyes költeményei (Találkozás a mélységben, A „Zenta”), a megszemélyesített Halál állandó jelenlétéről adnak sejtelmes vészjeleket. Az Új Attilákképfantáziája zavaros, de érdekessége, hogy e világháborús versben is feltűnik a „gépmadár”. Zilahy Lajos, bár kezdő, fiatal költő, Ballával ellentétben 19. századi nép-nemzeti modorban verseli epikus témáit, mintegy illusztrálva Szemere György önkényes jelszavát: „A mai háború költészete az epika.”[16]A legtöbb lírai mozzanat emlék párlatában a Zsófiac. költeménybe jutott. A prózára és drámára áttért Zilahy érdekes módon ezt a darabját egyetlen verseskötetébe nem vette fel. Talán Habsburg-vonatkozása miatt? Szabolcska Dal a mankórólc. költeményével folytatja azt a militáns hangot, amit aHadba-szálláskor képvisel, de a Világháborúbanés főleg a Viharban egy más, békére áhító lelkület, egy emelkedett szellem terméke. A Legenda a csatatérről Krisztus örök áldozatkészségének eredeti víziója. Beöthy Zsolt szerint ezzel „a költő a Grand Café-val egyenrangú alkotást teremtett.”[17]Gyóni Géza négy költeménnyel hagyta névjegyét az antológián. Az Őrtűznél lírai modulációban indul, de a negyedik versszak már epikai vágányra fut. Az Ima a lengyel dombonmegrázó nyitó képét hitelesíti a személyes érintettség, de az ima a költészet Múzsájától idegen, alpári átkozódásba csap. 

            Az olvasónak, ha forgatta az előző köteteket, deja vu érzése támad, mert az antológia anyagának legalább fele már megjelent Stockinger vagy Vajda gyűjteményében, némelyik mindkettőjében. (Ezeket említés nélkül hagyjuk!) Kérdés, van-e a szerkesztőnek (Zilahy Lajosnak?) a korábbiakhoz képest új, más nézőpontja vagy csak bővebb anyagból válogathatott, új szerzőket mozgósíthatott? A kérdést a kortárs kritikus pontosan megválaszolta: „Nem rejteget meglepő értékeket, de bizonyára nem is áll társai mögött; sőt, ami a változatosságot illeti, talán eléjük tehető. Ez különben nem csoda, mert hetven szerző 118 versét közli; ily nagy anyagban kétségtelenül a legkülönbözőbb indítékok kifejezésre juthatnak.”[18]Az már önmagában véve pozitívum, hogy Babits Mihály 1, Dutka Ákos 2, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor, Szép Ernő egyaránt 3-3 verssel szerepelt. Viszont sem Somlyó Zoltán, sem Móra Ferenc költeménye ezúttal nem tudta esztétikailag gazdagítani az anyagot. Feltűnő, hogy Kiss Józsefet, egész kötetnyi háborús vers szerzőjét, mellőzi a szerkesztő. 

Babits Miatyánkja még „ártatlanságunk tudatában” keletkezett, de megmard a keresztény felfogás körében, vagyis nem gyűlölködő. Dutka Ákos Az yperni Krisztus előttc. verse maga a vox humana, az európai testvériség gondolatának egyik legszebb költői megnyilatkozása. Az Óda a naphoza nemzetért való aggodalom ünnepélyes deklarációja, „pogány ima” a magyar népért. Ám van két sora: a magyar paraszt„A földjét védi messze hegyek ormán, / A délibábos kunsági mezőt: / A barázdát, az ekét, a tanyákat.”E sorok alapján Király István érthetetlen kitartással azon fáradozott, hogy Dutkát Adyval ellentétes oldalra állítsa a háború megítélésében. „Nemcsak a hivatalos irodalom számos tollforgatója, de egy oly holnapos költő, mint Dutka Ákos is az önvédelmi háború eszméjét akarta a maga verseivel a lelkekbe vésni.”[19]Mindezt a manipulált ideológia példájaként idézi. Joggal tenné, ha Dutka egyenlőségjelet tenne a hazafiság eszméje és a katonai hősiesség közé. De nem tesz! Juhász Gyula három szonettje (Anyák, Sebesült, Egy kárpáti falunak) különböző aspektusból reagál konkrét élményekre és egy emlékből kibontakozó ellentétes jövőképre. Kosztolányi Dezső, mint A Hétpublicistája, néha engedményt tett a hivatalos elvárás szellemének, de a Szentbeszéd az intellektuel érzékenységének és életérzésének művészi foglalata. Az Öcsém és az Arcképpedig szeretetének és részvétének ad megformált tartalmat. Árpád öccséről lévén szó, a költeményeket feltöltötte személyes motívumokkal, ettől kapják bensőségességük opálos fényét. Oláh Gábor három költeménye is bizonyítja, hogy erősen foglalkoztatta a háború és maga a háborús költészet. Ezt támasztja alá Naplója[20]és a háborús poézisről írott tanulmánya.[21]A „debreceni Diogenész”, ambivalens módon dolgozta fel élményeit és érzéseit. Miközben naplójában megvetően beszél a háborús hisztériáról, aközben nagy ódát ír a hatalmas germán sashoz (Németországhoz), s tanulmányában is hízeleg a németségnek. Megrázó pillanatnak nevezi, amikor a teuton kezet fog a turánival, bár történelmi tapasztalatból származó kételyei is továbbélnek. De a veszteséget látva fölébred benne a pusztulás rémképe és a szánalom. AzÓh, mennyi vérgyönyörű metaforája: „Mi élő fejfák, akik gyászra festve / Gyökerestül vagyunk sírba eresztve..” A halott fiaknak élő anyjailírai rekviem a felejteni képtelen anyákért. De hozzájárul, hogy Radó Antal közös kötetben  kiadhassa háborús verseit.[22]Szép Ernő három költeményében gyermeki kedélyének és hazaszeretetének adja fényes bizonyságát. Imádságc. költeménye a világháborús időszak egyik legelterjedtebb szövege volt. Az antológia nemes valutaállományát növeli Franyó Zoltán Vezeklés c. szonettje, melynek belső monológja gyónás és vezeklés a vértelenség oltárán. „Fogadd el Isten ezt a két kezet; / Sosem volt vétkes, hogyha vétkezett. / S ha más ellen tört, önmagát sebezte.” 

Három költemény kiemelése tűnik még indokoltnak, mindenek előtt Szilágyi Géza Halálról-életrőlc. szonett-triptichonja, modern eszközei és intellektuális perspektívája okán, mellyel szinte figyelmeztet, hogy első világháborús költészetünk az anti-intellektualizmus irodalmi tenyészete. A triptichon részletei: A halál beszél, A Föld beszél, A Költő beszél.  A Halál gőgös, magabiztos, a Föld sebzett, vérzik, a Költő azonban demiurgoszként így énekel: „Világok végzet verte alkonyának / Gyilkos mennyboltján én festek szivárványt.” Egy másik pillantásra érdemes alkotás, bár nem művészi hangszerelése miatt, Gyökössy Endre Doberdóc. kérdésekből szereveződő szövege, - „Penészt ettél, rozsdát ittál rá? / Vagy megrontott valami rontás? / Vagy a pokolban dáridóztál”, - amire egyetlen csattanó sor a válasz: - Doberdónál harcoltam, pajtás!”  Végül említést érdemel Rédey Tivadar Lovak a csatatérenc. emberközpontú meditációja: 

Halált nem oszt, de azért halált kap:

Lándzsát, golyót, mit – embernek szántak:

(…) 

Gyilkolni nem kell, ám félni sem kell –

Embernél a ló emberebb ember!

(…) 

Az idézett szerzők versanyaga mennyiségileg is számottevő, minőségük pedig még nagyobb súllyal esik a latba, s elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozzák, izolálják az oktalanul hősködő, uszító hangot, a könnyfacsaró, szentimentális lugubris tónust. A humanista akkordokat még több darab erősíti, köztük már idézett költők tollából. De némelyik vers nem nevezhető alkotásnak. „Bizonyára bő alkalom kínálkoznék rá, hogy napjaink nemes meghatottságának művészi alakba ömlését egyik-másik szempontból kifogásolhassuk. Ám az ellenvetés sem maradna el. Mert ki kételkednék manapság az érzés őszinteségében? Hogy a formanyelv gyakran dadogó? Ez kétségtelen. Ennél is bizonyosabb azonban, hogy még így is, még a kezdetleges darabok is tanulságos emlékei lesznek egy jobb kor után vágyó nemzedék érzés- és gondolatvilágának.” – tűnődik Baros Gyula, hogy mentse, ami menthető.[23]

                                                            4. 

A világháború legterjedelmesebb antológiáját Gyulai Ágost szerkesztette. Az a Gyulai, aki 1915-ben a háborús költészet teoretikusaként lépett fel, és méretes tanulmányt írt róla. Abban átveszi és bizonygatja a szociál-darwinizmus, a vegetatív szociológia alapvető tanítását, miszerint a háború szükséges rossz, mert a fejlődés katalizátora. „… a hosszú békének is megvannak erkölcsi, antikulturális veszedelmei: a merőben kereskedelmi szellem, önzés, elpuhultság, alacsony gondolkodás, erkölcsi rothadás, - míg a háború viszont a legnemesebb erényeket tudja kifejteni: a bátorságot, lemondást, kötelességteljesítést, áldozatkészséget.”[24]Ezeket az erényeket hivatott a költészet is megénekelni, ezáltal tudatosítani. „{Ellenben} bizonyos, hogy a magyar lírai költészet, mely a nagy háborúval kapcsolatos érzéseket törekedett kifejezésre juttatni, szokatlan lendülettel emelkedett ki addigi kozmopolitizmusából, léhaságából. Az idegen, dekadens irányoknak széles körben voltaképp soha meg nem értett poétái teljesen elhallgattak, miután e nagy nemzeti lendület magaslatáig lelkük struktúrájánál fogva fölemelkedni nem tudtak. Viszont egynéhány megmaradt régi jelesünk mellett, kik nemzeti hivatásukat sohasem feledték el, nagy számmal támadtak új dalnokok, ma még tán ismeretlen nevűek, kik a szunnyadó nemzeti költészetet ismét fölébresztették majdnem félszázados álmából”. Igaz, hozzáteszi: „Hogy mi lesz mindebből a jövendőnek is igazi értéke, ma még nem tudnók világosan kijelölni…” Bőbeszédű tanulmányából több szempontot átment antológiájának értékzavarokkal terhes előszavába is. (A magyar háborús kötészetről). Idézi Kozma Andornak a nyugatosokat támadó versét (Interarma), s szövege folytatásában is tesz oldalvágásokat a „nyugati dekadensek, kozmopoliták” felé, Oláh Gábort pedig azért marasztalja el, mert „a dekadensek vezérének költészetében, ’sirályhangjaiban, viharelőző sikongásában’ vélte felismerni a jóslásos hangokat.” Úgy véli, hogy a véres rohamokkal folyó küzdelmet „a lélek lobogó tüzével, a szellem magasztos fegyvereivel is lehet támogatni. „Az utóbbiak közül nem csekély jelentőségű a nemzeti költészetben rejlő erő.” Hiszen maga a csatadal is ősi kulturális termék. „Vajon nem tévedés-e, nem túlzás-e a háborúkban rejlő költői erőről beszélni, vagyis a háborúk költészetéről szólni ebben az értelemben?” Szerinte a magyar irodalmi hagyományt nemcsak a szellem, a kedély, az öldöklő létharcok is alakították, gazdagították. 

            Összehasonlítást tesz a német háborús költészettel, s megállapítja, hogy ott e műfajban a termés milliós nagyságrendű, s már (1916-ban járunk) több mint ötven antológia jelent meg. Felsorol hetvennél több magyar háború ihlette verseskötetet, s közli, hogy a Paedagogium[25]számára készített gyűjteménye már túllépte a tízezret. E tízezer vers áttekintése „Megmutatja, hogy a halomszámra, gyorsan szaporodó ’alkalmi versek’ (magasabb, goethei értelemben véve a szót)[26]átmenetileg népszerűekké lehetnek ugyan, s a kortársak különböző igényeit kielégíthetik. De közülük bizonyára csak aránylag kevés az állandó értékű, csak kevés költőnek sikerült lelki élményét olyan alakba önteni, mely egyúttal szélesebb körök érzelmét is fölkelti, s esetleg az útókort is érdekli.” E világos felismerés ellenére vitába száll azokkal, (név szerint is Sebestyén Károllyal, Oláh Gáborral), akik sekélyesnek találták a magyar háborús lírát. Oláh legfőbb ellenérve az, hogy a háború első évében „nemzeti énekké válható költemény nem született.”[27]Ezt Gyulai Gyóni Gézára hivatkozva utasítja vissza, aki „igazi költői lélekkel jelenik meg a költői szent ligetben.” S bátran kijelenti „Pedig bizonyára óriási magasságban áll háborús líránk ellenségeink költészete fölött.” Gyóni Géza irodalmi értékeit Oláh Gábor is elismeri, de egy nagy szellem jelenlétét és vele a monumentalitást hiányolja elsősorban. Gyulai ezután Max Fridländert idézve írja, hogy az oroszoknak melankolikus dalaik vannak, a franciák háborús költészete tüzes ugyan, de szinte csak a németgyűlöletről szól. Az angolok pedig legfeljebb „a rút, vásári Tipperary-nótára képesek.” Summája: „a német háborús költészet mellett egyedül a magyar az, melyben mélységes eszmeerő értékei jutottak kifejezésre”. Gyűjtőmunkája közben úgy érezte, hogy „háborús kötészetünkben (…) az új időknek, a magyarság hatalmas megerősödésének s új nemzeti életének harsonája hangzik… Mindnyájunk szívbéli óhajtása tehát, hogy valóban a letűnt nemzeti kornak visszatértét, a nemzeti reneszánsznak előhangját jelentse e költészet.” 

            Bevallottan erre az eszmére alapozta antológiáját is, melyben 86 „költő” 300 költeményét mutatja be. A prímet Ábrányi Emil, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Gyóni Géza, Juhász Gyula, Kiss Menyhért, Krüzselyi Erzsébet, Lampérth (sic!) Géza, Molnár Jenő, Sajó Sándor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Vértesy Gyula viszi. Ők legalább négy vagy annál több költeménnyel szerepelnek. A névsor nem lényegi indexe a szerzői összetételnek, mert egy-két kivételtől eltekintve (több) kötetes költőkről van szó, holott az antológia 86 szereplője közül legalább 40 alkalmi versírónak számít, akit a lexikonok sem tartanak számon. 

A nyitány Harsányi Lajos már ismert Prológus az új élet feléhamis hangszerelésű ódája. De legalább ennyire hangsúlyos Barabás Ábel Hol késik a csatadal?c. számon kérő verse. „Ez észvesztő vad zűrzavarban / A magyar lantnak nincs szava? / A csüggedőt ki lelkesítse, / Nincsen e harcnak dalnoka?” A versanyagon, legyen bármi a fejezetek címe, vörös fonálként húzódik végig a lelki zsarolással felérő, harcba tessékelő kérlelhetetlen toborzó. (Hegedűs István: Félre kislelkűek!). A költői világkép tartozéka a szövetséges német nemzet apoteózisa, (Oláh Gábor: Németországhoz, Kiss Arnold: Grál hattyú, Lamperth Géza: A német dobosok stb.), illetve az ellenség iránti „szent harag”. De a háborús költők szemhatára messzebb terjed. Kiss Menyhért Törökországhozc. versében török-magyar vonatkozásokkal (A Fejedelem, Mikes Kelemen) és iszlám kulturális motívumokkal dúcolja alá a vélt testvériség ideáját: „Megmozdultál, ős Turán testvérnépe.” Zempléni Árpád képzeletében a magyar-török szövetségre még nagyobb hivatás vár: 

Ha megvédted országunk határát,

Magyar sereg, új feladat vár rád!

Kezet fogván törökök hadával,

Le kell számolj a bitorló szlávval,

Turáni lobogónk 

Szálldossál, szálldossál!

(A magyar hadsereghez)

Szabolcsi Lajos a kurdok nevében ír szonettet, akik a franciák ellen harcolnak, s ha győznek, „gyaur fejekkel akarnak játszani”. Szabolcsi Allahra bízza, hogy vigyázzon rájuk. A magyar költő (és katona) a lengyelt élesen megkülönböztette az orosztól, a lengyelrokonszenv jó néhány költeményben hangot kap. (Portik Artúr: A lengyel hajnal most hasad, Mindszenti István: Lengyel légió, Koroda Pál: Varsó stb.). Az előbbi verscímben kifejeződő jóslat talán egyedüliként vált be a magyar költők jövendőmondásai közül. Gyulai Ágost megszólja a franciákat, hogy állítólag gyűlölködő verseket írnak, de szemrehányásra nincs oka, mert respektust mellőző, barátságtalan szövegek magyar nyelven is születtek. A becsmérlő, olykor nyíltan fenyegető üzenetek nemcsak a franciáknak, angoloknak, olaszoknak, oroszoknak, szerbeknek szólnak, de még Japánnak is. Kétségtelen, a magasabb műveltségű, a francia és olasz kultúrával felvértezett írók (Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Mariay Ödön stb) számára is csalódást okozott az ellenséges szembenállás, ami a békében is lassan enyhült. 

A harci költemények a magyarság szuverenitását sugallják, mindig magyar honvédekről, leventékről beszélnek, holott katonáink többsége a közös hadseregben harcolt, együtt az osztrákokkal, nemzetiségiekkel. Szinte nincs vers, amely vállalna valamiféle lélekben összeforrt osztrák-magyar azonosságot. A Dankl fiaiis a székely katonákat dicséri. Oláh Gábor többek között úgy látta, hogy „Ausztria magáért harcol, a mi honvédseregünk miértünk is harcol; közös hadseregünk a Monarchiáért harcol.”A nemzetiszín pántlika (Szász Károly)konfliktusmentes ízelítőt ad a kétféle nemzeti identitásból: a százados úr levétetné a sapkákról a háromszínű pántlikát, de meggyőződik róla, hogy lelkesítő ereje van.     

A könyv egyik kritikusa, az irodalomtörténész Baros Gyula dicséri az öreg költőket, akik a fiatalokkal „egyforma lelkesedéssel fújják azt a harsonát, mely magyarságunk megerősödését, legszebb nemzeti erényeink újraéledését hirdetik”.[28]Fel is sorolja őket: Ábrányi Emil, Csengey Gusztáv, Endrődi Sándor, Jakab Ödön, Kiss József, Lévay József, Kozma Andor, Rákosi Viktor, Váradi Antal, Vargha Gyula, Zichy Géza. Mai történelmi tudatunk és esztétikai értékfelfogásunk szerint az ő munkáik között szinte nincs maradandó, zömmel szegényes költői eszközökkel fabrikált Petőfi-utánérzések. Kivétel Kiss József és Vargha Gyula egy-két darabja. Sokkal értékesebb hozzájárulás a háború lélektanához a Népdalok fejezetben közreadott néhány hiteles népdal, mely a magyar baka valódi közérzetét fejezi ki. Mert nem igaz, sőt alávaló hazugság, hogy a hős katonák ajkukon mosollyal, „ölelésre kitárt karokkal”, boldogan halnak a hazáért. Vértesy Gyula mégis azt üzeni: „harminc évvel ki meghalhat honáért: / nem siratni, irigyelni való”. (Levél egy édesanyához.).   Miklós Elemér pedig: „Hisz a halál nem büntetés azoknak / Kik elmennek, de az élet jutalma”. (Örök sebesültek) Ilyet csak megbomlott aggyal vagy valami vallási fanatizmus által elvakítva állíthat az ember, pláne ha költő. Esetleg cinikus számítással. Mint ahogy jámbor elképzelés az is, hogy az elesett „hősöket” méltó módon temetik bajtársaik, sortűz, egyházi ének és ima kíséretében. A valóság az, amit Zilhay Lajos Katonatemetésc. költeményében megörökített. 

S a sárga tarlón egymagába’

Holtan feküdt egy rongyos rekruta.

Arra ballagott három szanitéc.

Sok volt munka – vállra kapták,

A hantot gyorsan rákaparták,

És továbbment a három szanitéc!       

Baros Gyula úgy látja, „e harmadik gyűjtemény adja háborús költészetünk legigazibb képét”, mert benne „nemzeti életünk mintegy költői képekben tükröződik vissza.”[29]Meglehet, az előbbi megállapítás helyénvaló, ez a szöveggyűjtemény jellemzőbb a háborús termés színvonalára, t.i. hígabb, mint a Szabolcska-Zilahy-féle összeállítás. Egyetlen témavariáció azonban magasabb színvonalon sem lenne képes nemzeti életünk hiteles, sokoldalú ábrázolására. Hatvany Lajos elismeri, hogy a kötetben vannak jó versek is, ezek zömmel a Nyugattáborából érkeztek,[30]illetve Kiss József, Dutka Ákos, s egy-egy vers erejéig Endrődi Sándor, Vargha Gyula alkotásai. A dilettantizmus azonban oly mértékben rányomja bélyegét a gyűjteményre, hogy maga alá temeti az esztétikai értékmozzanatokat tartalmazó költeményeket is, az olvasóban a retorikus üresjáratok élménye marad .       

            Nem vitatjuk, - a nyíltan uszító, gyűlölködő szövegeket nem számítva – a háborús versek többségét a haza iránti aggodalom, a jó szándék szülte, még a hősködő, pózoló költeményeket is. Csakhogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, s ne feledjük, hogy a törvény nem ismerete nem ad felmentést a törvénysértőnek. Miként nem jár felmentés a hamis tudat áldozatainak sem, akik a valóságos helyzet megértése (a háború stratégiai célja, a Monarchia szerepe, a reális erőviszonyok és veszélyek, a várható veszteségek stb.) helyett romantikus, turáni mámorban lakodalmi menetnek, a magyar vitézség próbájának képzelték és jelenítették meg a háborút, amely katasztrófába sodorta az országot! A 3, 4 millió bevonult katonából 531 ezer lelte halálát, 834 ezer fogságba esett, és megsebesült könnyebben-súlyosabban kb. 265 ezer bevonult. E számok a nemzetiségieket is magukba foglalják. A magyar katonák esetében a halálozási arány nagyobb, a hadifogsági ráta kisebb volt az átlagosnál.[31]

Álljon dolgozatunk végén Tóth Árpád értékelése: „… ez az antológia meglehetősen szomorú képét nyújtja háborús lírai költészetünknek, de aligha is nyújthatna másféle képet akármilyen háborús versgyűjtemény. Éppen azért sokalljuk a válogatott verseket, harmadrész ennyi is túlontúl sok lett volna.” [32]


[1]Háborús lírikusok. Nyugat, 1916. II. köt. 891-893. ill. TÁÖM. IV. k. Bp. 1969.  

[2]i. h.

[3]A háború költője.Élet, 1915. II. k. (okt. 24.) 1034.

[4]A háború magyar énekese. Budapesti. Szemle, 1915/július. 136.

[5]A magyar költő.Élet, 1915. I. k. 414.

[6]A háború botrányköve. Élet, 1915. I. k. 146-148. 

[7]B. Gy. = Baros Gyula: Irodalomtörténet, 1916, 350-351.

[8]Kosztolányi Dezső is lefordította!

[9]A háború költészete. Bp. 1915. 224.

[10]A háború költészete. (Szemelvények) A tanulóifjúságnak írta és  szerkesztette dr. Vajda Gyula, állami felsőbb leányiskolai igazgató. Irodalomtörténet, 1916. 266-267.

[11]Babits Mihályt is foglalkoztatta a téma. „A gyermekek mutatják meg nekünk, milyen ősemberi,ősállati dolog a háború.” Gyermekek és háború. Nyugat, 1914. II; 1. 260. .

[12]Az entente kiskátéja.A Hét, 1915, 345.

[13]A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp. 1980. 306.

[14]Háborús versek könyve – Magyar költők 1914-15-ben. Bp. 1916;Singer és Wolfner

[15]Baros Gyula rámutatott tévesztéseire!

[16]Háború és irodalom. A Cél, 1914/11. 753-755.

[17]Dr. Lázár Béla: Beöthy Zsolt a háborús költészetről. Előadás a Szabad Lyceumban.Az Újság, 1915. febr. 25. 15.

[18]Baros Gyula: Háborús versek könyve. Magyar költők 1914-15-ben.Irodalomtörténet, 1917. 101-102.

[19]Király: Ady Endre. Bp. 1970. 123  

[20]Lakner Lajos szerk.: Oláh Gábor Naplók. Debr. 2002. 214.

[21]Háború és háborús költészet,1915. In.: Költők és írók. Debr. 1932. 289-308.

[22]Háborús versek.  Szerk. Radó Antal  (HangaySádor, Kiss Menyhért, Oláh Gábor versei) Bp. 1915. Magyar Könyvtár 840-841.  

[23]Háborús versek könyve. Magyar költők 1914-15-ben.Irodalomtörténet, 1917. 100-101.   

[24]A háború és az irodalom.Budapesti Szemle, 1915. július (7 sz.); 98-116.

[25]Tanárképző főiskola, melynek Gyulai tanára volt

[26]Goethe egy alkalommal kijelentette, hogy minden vers alkalmi

[27]Oláh i. m. és h.

[28]Gyulai Ágost: háborús antológia Bp. 1916. „Élet” kiadása. Irodalomtörténet, 1917. 206-207. 

[29]Baros 1917. i. h. 

[30]Háborús antológia. Pesti Napló. 1917. január 26; ill. Irodalmi tanulmányok, Bp. 1960, 323-325.

[31]Ormos Mária: Magyarország története. Világháború és forradalmak 1914-1919;17. k. Bp. 209. 41.

49. Gyulai Ágost: Háborús antológia. Nyugat, 1917, I. k. 507-509.

 
  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Terék Anna, Turczi István, Szőllőssy Balázs, Bíró József, Szunyog Ágota, Olty Péter, Elena Prendzsova versei, Bereményi Géza, Temesi Ferenc, Nagy Koppány Zsolt és Kovács Flóra prózája. Vörösmarty Mihály összeállításunkban Milbacher Róbert és Fried István tanulmánya. Nádasdy Ádámmal Szörényi László beszélget. Nádasdy műfordításairól Kelemen János és Horváth Lajos írt. A lapszámot illusztráló Kicsiny Balázs munkáiról Mélyi József esszéje olvasható. Read More
  • 1

Köz-élet

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2