vasárnap 23 szeptember 2018

mail 99217 960 720

Sárközy Miklós: Irán és a mongolok – identitások örvényében

  • hétfő, 26 február 2018 19:53

Szultán–Khudábanda–Öldzsejtü. A világos háttérből jól olvashatóan emelkedik ki a míves és finoman restaurált kávébarna stukkó. A három szó az épület emeleti boltívén fut körbe. A boltívet balról farács zárja le, amint barátom, Parváne Aszgharí régészfelügyelő kezével végigsimogatja a finoman kifaragott rácsozat bordáit.

Talán furcsának hat, hogy egy kietlen pusztaság közepén egyszerre csak hatalmas palota emelkedik ki, mely negyvennyolc méteres magasságával a világ leghatalmasabb téglakupoláját tartja. Magányosnak tűnik ez a gigantikus épület, pedig nem az. Nem volt az. Csak az egykori mongol palotaváros mára már javarészt az enyészet martalékává vált. A gigantikus kupola, mely látványában és fontosságában felér Brunelleschi firenzei dómjával és a Hagia Szófiával, mai napig felidézi a XIII–XIV. század Perzsiájának fordulatos történetét. Az iráni mongolok sajátos sorsát.

Amint az jól ismert, a XIII. század közepére a mongolság két generáció alatt Eurázsia nagy részének ura lett. A Kína északi határáról elinduló nomád hadigépezet fegyelmezetten, hatékonyan és kimeríthetetlen emberanyaggal zúdult a sztyeppétől délre és nyugatra élő letelepült, ősi civilizációkra. Kínától Közép-Ázsián át a Kárpát-medencéig.

A mongolok iráni jelenléte tartósnak bizonyult, és megkockáztathatjuk, a magyarországi tatárjárás csupán múló rosszullét a mongolok első iráni vérfürdőihez képest 1219–1223 között. A Selyemút oázisai, a gazdag Khorászán, a kövér legelőkkel teli Észak-Irán, Merv, Nisápur, Rej városai évszázados, sokszor gyógyíthatatlan sebeket kaptak a kíméletlen nomád invázióktól. A mongolok addig nem látott precizitással, tökéletes szervezéssel rohantak végig a többnyire védtelen tartományokon, és pillanatok alatt megsemmisítették a Khvárizmi Birodalmat. Ha az erről szóló perzsa krónikákat olvassuk, mintha száz meg száz Rogerius-féle beszámoló siratná az elpusztult Észak-Perzsiát. Az eredmény: kihalt városok, megszűnő kereskedelem, elhagyott öntözőcsatornák, kényszerűségből nomadizáló tömegek, kiürült kincstárak.

Ám felületes megállapítás lenne a mongolok szerepét kizárólag pusztító erőként jellemezni az iráni történelemben. A sztereotip ítélkezés nem ismeretlen gyakorlat az iráni közvéleményben sem, e szempontból a mongolok jelenkori iráni átértékelése újabb időkben izgalmas társadalmi és értelmiségi diskurzust eredményezett. A diskurzusnak szerencsére ma már nem az a lényege, hogy az iráni mongolok ártottak-e vagy sem az iráni kultúrának, hanem, hogy az általuk meghonosított államrezon és kulturális identitás keletről érkezett mongol vagy helyi iráni elemekre épül-e inkább.

A kérdés jogos: a mongol hadjáratok elpusztították a bagdadi kalifátust, mely az ilkhánida Irán számára új legitimációs lehetőségeket teremtett. Így például Hamdallah Musztaufí Qazwíní történeti munkáiban a preiszlám Irán, a világmindenség közepén álló Iránzamín vették át a kalifátus szerepét a hivatalos államideológiában. Ugyanakkor a keletről származó mongol államigazgatás elemei is markánsan formálták a korabeli Iránt, a kesik, a mongol fejedelmi udvar tisztségei és ceremóniái szerves elemeivé váltak a későbbi századok iráni dinasztikus hagyományainak is. Az iráni mongolok – bár nyilván nem tudatosan – az Abbászida Kalifátus megszüntetésével és a középkori szunnita iszlám központjainak megrendítésével előkészítették a modern síita iráni nemzetállam kialakulását.

A mongolok 1220 után szisztematikus adminisztrációt építettek fel Iránban és az üszkös romok felett csakhamar önálló mongol állam született meg. Az 1260-ban Kubiláj (1260–1294) trónra léptével szétszakadó mongol világbirodalom egyik utódállama, az Ilkhánida Birodalom Iránban született meg.

Az iráni mongol hódítások korát lezáró lépés Hülegühöz (1256–1265), Kubiláj fivéréhez fűződik. Hülegü a Khvárizmi Birodalom összeomlását kihasználó regionális muszlim államokra, a nizári iszmá’ilitákra és az újjáéledés jegyeit mutató Bagdadi Kalifátusra mért végzetes csapást. Hülegü eredetileg 1254-ben azért indult el Karakorumból, hogy egészen Egyiptomig bekebelezze a muszlim térséget a mongol világbirodalom számára. Ha idősebb fivére, Möngke nagykán (1251–1259) nem hal meg 1259-ben és Hülegü nem fordul vissza Palesztinából, akkor minden bizonnyal Egyiptom is mongol kézre jutott volna.

Hülegü és mongoljai Iránban maradtak. Kubiláj legitimációjának problémái miatt a mongol világbirodalom 1260 körül darabokra hullott, és emiatt az Egyiptomig küldött mongol expedíciós hadsereg államalapító törzsek konföderációjává alakult át. A Kubiláj és Ariq Böke között testvérharcban Hülegü Kubiláj mellett foglalt állást és engedelmes fivérként csak az ilkhán, „vazallus kán” címmel övezte fel magát. Mégis, a Kína és Irán közötti komoly földrajzi akadályok miatt egy percig sem lehetett komolyan arra gondolni, hogy Kubiláj valóban fennhatóságot gyakorol messzire szakadt és ott maradt fivére felett.

Perzsia történetében sajátos színfolttá vált ez az iráni mongolság. A mongolok és a velük érkező nagyszámú törökség főleg Északnyugat-Iránban érezte igazán otthon magát. A Kaukázus lejtőitől délre fekvő kövér legelők, Arrán, Mughán, Azerbajdzsán, Zandzsán, Orumije környékének üde rétjei, füves ligetes sztyeppéi hátrahagyott szülőhazájukra emlékeztethették a hódító nomádokat. Ezzel szemben az iráni fennsík sivatagjai és a benne ékkőként csillogó oázisok tartós megtelepedésre alkalmatlan terepnek tűntek az új jövevényeknek.

Hülegü és leszármazottai közel száz évig, 1354-ig kormányozták Iránt, kelet-Anatóliát, Afganisztán nyugati felét, Irakot és Szíria északi részét, ha az utolsó ilkhánida uralkodókat is ideszámítjuk. A mongolok figyelemreméltó etnikai és kulturális komponense lettek Iránnak a XIII–XIV. században, melyről a nagyszámú, és ma is csak részben feldolgozott iráni mongol nyelvű hivatali irat, dokumentum tanúskodik. Olyannyira, hogy az iráni mongol nyelvűség túl is éli az iráni dzsingiszidákat és a XIV. század második felében enyészik csak el véglegesen a mai Irán területén. A szintén az ilkhánida állam területéhez tartozó Afganisztánban jelentősebb mongol etnikai hatást jegyezhetünk fel, az ottani moghol népcsoport tagjai Herát tartományban a XX. század második feléig megtartották archaikus mongol nyelvüket. Más afganisztáni mongol eredetű etnikumok, mint az ajmakok és a hazarák szintén erős mongol nyelvi szubsztrátummal rendelkező perzsa dialektusokat beszélnek. Úgy látszik, hogy az ilkhánida állam keleti peremén a földrajzi izoláció sokban hozzájárult a mongolság fennmaradásához.

Mégis, a mongolok többsége mára nyom nélkül eltűnt az iráni népek tengerében. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni a „hova lettek az iráni mongolok?” kérdésre, akkor a válasz elsőre adja magát: beolvadtak az őslakosságba. Leszármazottaik a mai iráni Azerbajdzsán, Észak-Irán és Anatólia perzsaságában, kurdságában és törökségében élhetnek tovább. Az iráni mongol asszimilációt az iszlám felvétele minden valószínűség szerint erősen felgyorsította. Mint ahogy az Arany Horda mongoljai is elkipcsakosodtak, s ahogy Timúr Lenk mongoljai is inkább törökül és perzsául beszéltek már a XIV. századi Közép-Ázsiában. Ám e folyamatnak nincsenek pontos dokumentumai, nem tudjuk, hogy mikor és hol hangzott fel utoljára mongol szó a középkori Perzsiában.

Egy hely azért akad a mai Iránban, ahol „a hogyan lettek iráni mongolokból mongol irániak?” folyamata kézzelfogható: Szoltánije. Köröttünk kövér legelők, felettünk a harapnivaló türkizkék ég, jobbra az Elburz hegység hófödte vonulatai. Nem messze fekszik ide az észak-iráni Zandzsán, mely igazán kellemes város, szőlője finom, bazárja ma is nyüzsgő, lakosai vendégszerető azeri törökök. Tőle harminc kilométerre délkeletre fekszik a szoltánijei síkság.

Szoltánije már az ilkhánida kor kezdeteitől fogva kedves helye volt a nomád mongoloknak. A végtelen síkság mellett fontos kereskedelmi központok feküdtek errefelé. Zandzsán mellett Qazvín sincs messze innen, és sok egyéb megálló tarkította az egykori Selyemút állomásait is.

A mongolok Iránban mindvégig kisebbségben voltak és maradtak. Tipikus nomádként többnyire közömbösen viselkedtek a meghódított letelepültek vallási-etnikai csoportjaival. Ismereteink szerint az Iránba bejövő mongolok többnyire buddhisták lehettek, de nem kevés nesztoriánus keresztény is volt soraikban és a sámánizmus is erős támogatottsággal rendelkezett. Ezzel szemben a letelepültek túlnyomórészt muszlimok és ekkor még főleg szunnita muszlimok voltak.

Talán nem is véletlen, hogy az ilkhánida állam kezdetben a buddhizmus legnyugatibb bástyájának számított. Hülegütől fogva egészen 1296-ig szinte mindegyik mongol uralkodó buddhista volt, és ebbéli meggyőződésében Hülegü fiai és unokái meglehetősen öntudatosaknak bizonyultak. Hülegü egyik unokája Arghún (1284–1291) ilkhán 1291-ben szabályosan belehalt abba, hogy indiai buddhista jógija folyékony higanykúrára fogta, melyet az uralkodó az örök élet elixírjének gondolt. Emellett Arghúnt kínai mongol rokonai Buddha fogának ereklyéjével is megajándékozták. Arghún öccse, Geikhátú kán (1291–1296) pedig tibeti lámák spirituális hatásai alatt élt északnyugati-iráni udvarában, maga pedig felvette a tibeti Rincsen Dzordzse (Nagy emelkedő) nevet is, melyet arab betűvel pénzeire is ráveretett.

A mongolok, indiaiak és tibetiek mellett nem kevés kínai művész is tevékenykedett ekkortájt Iránban. A korabeli iráni miniatúraművészet markáns távol-keleti hatásai ma már napnál is világosabbak. Szoltánije mellett Dás Kaszanban mai napig látható egy iráni mongol buddhista szentély sziklába faragott csodálatos ornamentikája, ahol kínai sárkányábrázolások találkoznak a muszlim muqarnaszok cseppkőboltozatával. A nem-muszlim iráni mongol kánok emellett számos iráni zsidó és örmény hivatalnokot is alkalmaztak udvarukban, részben a muszlimokkal szembeni bizalmatlanságuk miatt preferálva a nem-muszlim kisebbségeket.

Mégis, többség és kisebbség viszonyában, bármennyire is öntudatos volt az újonnan betelepült mongolság, az őslakos perzsa és török nyelvű muszlim többség kulturális hatása előbb-utóbb hatni kezdett. A letelepült muszlimok több szempontból bizonyultak nélkülözhetetlennek. Egyfelől, mégiscsak ők adóztak és az iráni mongol állam is pénzből gyarapodott. Másfelől az adminisztrációban is inkább a helyi hagyományok éltek tovább, annak ellenére, hogy a XIV. század végéig mongol nyelvű kancellária is működött Perzsiában.

Idővel a muszlim hatás mind erősebb lett. A mongoloknak, bár sok tízezresre becsülhető az Iránba betelepült közösségük lélekszáma, nem volt, nem lehetett etnikai, népi utánpótlásuk, és a XIII. század végén felgyorsult asszimilációjuk kulturális és etnikai téren is. Mai ismereteink szerint az első jelentősebb iszlamizációs hullámra már a XIII. század derekán sor kerülhetett elsősorban az Anatóliába, a mongol uralom nyugati peremvidékére betelepített mongol katonai csoportok között, az 1259-ben elhunyt mongol Baidzsú, Északnyugat-Irán katonai kormányzója volt az első prominens, az iszlámot felvevő iráni mongol vezető. Arghún kán korában az iráni mongol emírek kétharmada már viselt muszlim nevet.

Szoltánije az iráni mongolok identitásának fordulópontja. Az a pillanat, amikor még mongolok, de már irániak is egyben. Mindez nem választható el a XIII. század végének politikai eseményeitől. Az 1296-ban hatalomra jutó és az iszlámot hivatalos vallásá tevő Gházán Mahmúd (1296–1305) kán után már minden mongol uralkodó muszlim vallású volt. Szoltánijét Gházán fivére és utóda, egy sajátos, identitásában többféle elemet hordozó mongol-iráni, iráni-mongol uralkodó tette fővárossá.

Amikor Arghún kán és a nesztoriánus keresztény Uruk Khátún fia 1281-ben meglátta a világot, anyja régi nomád szokás szerint az első olyan dologról nevezte el, mely a szülés után szemébe ötlött. Maga az ősapa Temüdzsin-Dzsingisz is így kapta nevét. A felsíró ilkhánida herceg anyja egy szamárhajcsárra vetette szemét. A gyermek így kapta a perzsa Kharbanda, szamárhajcsár nevet. Perzsa és nem mongol nevet.

Ám a politika felülírta az aktuális nomád szokásjogot. Az uralkodó ilkhán, a csecsemő nagyapja, a buddhista Abaka kán (1265–1282), valamint apja, Arghún kán (1284–1292) gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki a korabeli pápasággal a Szentföld visszafoglalására, egy közös mamlúkellenes hadjáratra. Mindkét fél jól járt volna ezzel a szövetséggel. A nyugati keresztény államok újra birtokba vehették volna talán Jeruzsálemet, és az iráni mongolok is csapást mérhettek volna legnagyobb közel-keleti riválisukra, a török rabszolgák uralta mamlúk Egyiptomra. Az egyiptomi mamlúkellenes irányvonal, az európai udvarokkal a mamlúkokkal szemben fenntartott szövetség sokáig megmaradt, még akkor is, amikor az iráni mongol uralkodók maguk is felvették az iszlámot. Buscarello Ghisolfi genovai kereskedő és Bar Sauma kínai ujgúr nesztoriánus keresztény szerzetes szorgalmasan ingáztak az iráni mongol udvar, a Vatikán, IV. Fülöp francia és I. Edward angol király udvarai között a keresztes hadjáratok felélesztése érdekében a XIII. század végén és a XIV. század elején, Arghún és Öldzsejtü mongol kánok leveleiből több is ránk maradt Európában. A politikai szövetség és Európának tett gesztus jegyében a gyermek Szamárhajcsár-Kharbanda a keresztvíz alatt 1288 után a Miklós nevet kapta IV. Miklós pápa (1288–1292) tiszteletére. Az azonban nem tisztázott, hogy ez a kereszténység a katolicizmus volt-e vagy az iráni mongolok között számos követővel rendelkező nesztoriánus kereszténység.

A mongolok ezután meg is indultak a mamlúkok ellen, de 1282-ben katasztrofális vereséget szenvedtek az Eufrátesz mentén, és ezután nem sokkal Abaka is meghalt.

Kharbanda-Miklós fiatalságáról nem tudunk sokat, egyetlen tényt leszámítva. A felserdülő mongol herceg ismeretlen időpontban buddhista lett. Nomádként láthatóan nem jelentett számára nehéz dolgot keresztény hitét sutba dobni és apja, majd nagybátyja idején buddhistává válnia. A korabeli Perzsiában több jelentős iráni mongol buddhista szentély épült a mai Északnyugat-Iránban és Khorászánban is.

1296-ban aztán a Szamárhajcsár bátyja, a korábban szintén buzgó buddhista Gházán lépett trónra, aki hatalmi megfontolásokból az iszlámot és vele együtt a Mahmúd nevet választotta. Kharbanda lojális volt bátyjához. Másfelől ő számított az ilkhánida trón várományosának, mivel Gházánnak nem voltak fiai, és a Gházán-ellenes ilkhánida rokonokat mind kiirtották Gházán parancsára. Kharbanda-Miklós, hogy talán pórias csengésű nevétől megszabaduljon a szunnita iszlámra áttérve a perzsa Khudábanda, Isten szolgája meglehetősen ájtatos nevet vette föl.

1305-ben rövid, de eredményes uralkodást követően Gházán-Mahmúd kán jobblétre szenderült. A frissen az iszlámra áttért iráni mongol arisztokrácia egy emberként sorakozott fel Gházán öccse, Kharbanda-Miklós-Khudábanda mellett. Az új szunnita iráni mongol uralkodó trónralépésekor újabb laqabokat, megtisztelő neveket vett fel, melyek híven tükrözték meglehetősen mozaikszerű identitásának apróbb szegmenseit, és egyben azt a friss mongol iszlámot, melynek alapítólevelén még meg sem száradt a tinta.

Az új uralkodó egyfelől felvette a Ghiász al-Dín Muhammad muszlim nevet. A prozelita túlbuzgósága, a keresztény, buddhista háttérrel érkező új kán bizonyítási vágya ott munkált a névválasztásában (Ghiász al-Dín magyarul „a hit támasza”). Muhammad pedig az iszlám prófétájára utal, ennél nagyobb jelét senki az akkori Perzsiában nem adhatta volna, hogy mennyire elkötelezett muszlim.

Ám az új kán mégiscsak mongol uralkodó volt és maradt. Annak született és annak nevelték, még ha ősei földjéről már csak idősebb nevelőinek emlékeiből, és az ilkhánida udvarban féltve őrzött mongol krónika, az Altan Debter történeteiből hallhatott. Öldzsejtü formálisan a kínai Jüan dinasztia vazallusa, ilkhánja is volt, akinek rezidense, Bulád Aga folyamatosan ott tartózkodott az iráni mongol udvarban. A perzsiai mongolság jó úton volt a beolvadás felé, de még sokan éltek a régi világ és régi hitvilág hívei közül, hiszen Hülegü hadseregének fiai, unokái alig egy évtizede tértek át az iszlámra. Az új kán ezért feléjük is tett egy gesztust, korábbi sokféle neve és címe mellett fölvette a mongol Öldzsejtü vagyis „szerencsés” elnevezést. Ebben is van politikum, hiszen az ilkhánida fejedelmek névleges ura, a kínai mongol Jüan dinasztiába tartozó Temür (1294–1307) címei között is ott találjuk az Öldzsejtü nevet. Hódolat az ősök, hódolat az otthon maradottak előtt? Öldzsejtü rokonaival szoros kapcsolatban állt és 1307-ben pánmongol dzsingiszida ünnepséget is tartott, ahova az összes ázsiai mongol utódállamból érkeztek vendégek.

Kharbanda-Miklós-Khudábanda-Ghiász al-Dín-Muhammad-Öldzsejtü. Mind emögött egyetlen ember áll: egy kereszténynek született, később buddhistává vedlett, aztán pedig szunnita muszlim iráni mongol fejedelem. Még felsorolni is nehéz és hosszadalmas mindezt, és azt hihetnénk, hősünk kánná választásával egyszerre minden megoldódott. De nem. Sőt, a problémák csak most kezdődtek. Öldzsejtü (nevezzük a könnyebbség kedvéért eme nevén, ahogy a szakirodalom is ehhez a nevéhez ragaszkodik) további spirituális kalandokba kezdett.

A gondok ott kezdődtek, hogy a szunnita muszlim uralkodó udvarának muszlim mudzstahidjai, jogtudósai csúnyán összekaptak az uralkodó és a mongol urak előtt. Ekkor több előkelő mongol arisztokrata a „régi hitre való visszatérést” szorgalmazta Öldzsejtünek.

Úgy tűnik, hogy nem mindenki mélyedt még el az iszlám tanításaiban Hülegü hadseregéből, egyesek titokban talán még a régi szellemeknek hódoltak, avagy a hivatalosan már Gházán óta az ilkhánida államból kitiltott buddhista lámák és boncok társaságában leltek lelki, szellemi megnyugvásra.

1307-ben villám csapott Öldzsejtü kíséretébe megölve több udvari embert. Az égi csapástól megrettent mongol urak ismét rossz ómennek gondolták ezt, úgy vélvén, az elhagyott és megbántott Tengri haragudott meg reájuk hitbeli pálfordulásuk miatt. Ezzel ismét Öldzsejtü elé siettek, akit rávettek, hogy egy igazi mongol baksi, pogány tanító jelenlétében (akinek már közel tíz éve kívül kellett volna lennie a birodalom határain!) két fáklya között forró parázson sétáljon át amúgy mezítlábasan, jó régi altáji szokás szerint. Valahogy ki kellett engesztelni a nem nyugvó szellemeket.

Ám Öldzsejtü minden kísértés ellenére nem tért vissza atyái hitére. A szunnita iszlám azonban valahogy mégsem nyerte el tetszését. Az uralkodó 1307 táján ezért új szellemi impulzusok után nézett birodalmában. Mivel mégsem akart az iszlámmal szakítani, emiatt a birodalmában élő síita kisebbség iránt kezdett el érdeklődni, hiszen birodalma délnyugati szegélyén ott volt Nadzsaf és Karbalá, ’Alí és Huszain imámok zarándokhelyei. A síiták immár másodszor kerültek a mongolok érdeklődésének középpontjába. Hiszen a dzsingiszida dédapa, Hülegü is megkímélte őket szemben a szunnita fellegvár Bagdaddal.

Öldzsejtü 1307-ben látogatást tett udvarával a két síita zarándokhelyen. Forrásaink egyöntetűen sugallják, hogy minden új vallási élményre roppant fogékony kánt lenyűgözte a látvány, a kegyhelyek hangulata, és csakhamar át is tért a tizenkettes síita iszlámra. Az áttérés során a síita mudzstahidok a dzsingiszida legitimációs hagyományok és a síita imámok apáról fiúra szálló hatalmának párhuzamosságával győzték meg az iráni mongol uralkodót, kiemelve a szunniták „szabadosságát” szemben a mongol-síita hagyományok dinasztikus szemléletével.

A prozelitizmus buzgalma itt is megmutatkozott az újdonsült síita fejedelem viselkedésében. Mert közben nem csupán hitet, hanem fővárost is cserélt. Öldzsejtü odahagyta Tebrízt, és helyette a már apja, Arghún által is kedvelt, harsogó zöld legelőkkel övezett Szoltánijében ütötte fel káni sátrát. Az uralkodóra vélhetően nagyon nagy hatást tett ’Alí és Huszain imámok sírja és úgy vélte, az új vallási élményt nem nélkülözheti Szoltánijében sem. Olyan eredeti ötlet jutott eszébe, mely addig talán senkinek az iszlám történetében. Öldzsejtü át akarta hozatni ’Alí és Huszain imámok sírjait Dél-Irakból Szoltánijébe, ahol a síita világ új szívét, qibláját akarta létrehozni Szoltánijében. Ha tervét sikerült volna megvalósítania, akkor ma Szoltánije talán a világ legnyüzsgőbb városa lehetne. Ma ide tódulnának síita zarándokok milliói, és talán itt lenne a mai Irán fővárosa is. Milliós temetők, óriási, nyüzsgő bazárok, jámbor síita zarándokok végtelen sora érkezne ide Libanontól Pakisztánon át a Perzsa-öböl térségéig.

De nem. Öldzsejtü eme terve nem sikerült. Ha ma Szoltánijébe érkezik az ember, nyüzsgő megapolisz helyett csendes, kellemes klímájú, főleg azeri törökök lakta békés kisvárost talál. Sehol semmi hivalkodás. Egyetlen épületet leszámítva.

A város panorámáját egyetlen gigantikus építmény töri meg, egy magányosan álló, kétszáz tonna súlyú, negyvenkilenc méter magas, óriási téglakupolával fedett, oszloptorzókkal és kívül-belül állványokkal borított sajátos épület. A türkízkék kupola kilométerekről látszik, ha az ember Qazvín felől jön busszal és balra előre kinéz az ablakon. Jön, jön, jön, szembe az emberrel és egyre hatalmasabb lesz. Az egykori mongol főváros szinte magányos hírmondójaként. Igen, ez volt Öldzsejtü hódolata ’Alí és Huszain imámok iránt. Az uralkodó ide akarta hozatni és újratemetni a síita iszlám két legfontosabb személyének földi maradványait.

Az épület magányosan emelkedik a szoltánijei városkép fölé. Belül az óriási belső teret oldalfülkék, majdhogynem kápolnák szegélyezik. De a legszebb látvány a karzatra feljutva éri az embert. Akár befelé, akár kifelé tekint. Befelé lélegzetelállító látványt nyújt még állványokkal együtt is a hely. Kifelé pedig a környező, élénkzöld táj nyújt páratlan látványt. A fenti kerengő kifinomult vörös és okkerszínű stukkói nagyobbrészt érintetlenek és eredetiek. Hétszáz éve álló fenséges és csodálatos épület, bárminek is szánta eredetileg megrendelője.

Öldzsejtünek buzgalmában sikerült felépíteni a Közel-Kelet egyik csodáját, a világ legmagasabb téglakupolás építményét, mely egyszerre folytatása a korábbi iráni mauzóleumoknak és ihlető forrása későbbi századok muszlim síremlékeinek. Tegyük hozzá, a mauzóleum mellett külön káni palotanegyed s egy hasonlóan monumentális nagymecset is épült Szoltánijében, melyekből azonban mára alig maradt valami.

Ám amikor arra került volna a sor, hogy a szent erekyéket Szoltánijébe hozzák és az imámokat díszes mauzóleumukban újratemessék, a dél-iraki síita elöljárók megtagadták a szent tetemek kihantolását és átadását, és Öldzsejtü, ez a progresszív mongol muszlim sem tudta őket meggyőzni igazáról 1312-ben.

A mauzóleum azonban elkészült, ám a síiták kikosarazása hatására Öldzsejtü újfent felülvizsgálta vallási nézeteit. Az iráni mongol uralkodó haragjában és dühében visszatért a szunnita iszlámra. A mauzóleumot pedig megtartotta magának.

Hülegü hivatalosan szunnitaként is halt meg 1316-ban egy átmulatott éjszaka után. Hamvait a szoltánijei mauzóleumba temették el a hagyomány szerint. Megjegyzendő azonban, hogy Öldzsejtünek a mai napig nem került elő az itteni síremléke. Később még fia és utóda, az utolsó igazi iráni mongol uralkodó, Abú Sza’íd (1316–1335) is itt lelt nyugalomra 1335-ben, de lehet, mindez csak a kegyes hagyománynak az épülethez kapcsolódó legendája, mert híre hamva sincs az itteni mongol káni síroknak, síremlékeknek. Nem tudjuk, nem lehetünk benne biztosak, hogy tényleg ide temetkezett volna Öldzsejtü, hogy itt pihenjen meg eseménydús, katolikus-nesztoriánus keresztény-buddhista-altáji-szunnita muszlim-síita muszlim-megint szunnita muszlim, mongol, iráni, török, európai s még ki tudja milyen hatások alatt alakult, sokszínű életpályája végeztével.

A város nem volt hosszú életű. Szoltánijét Timúr Lenk (1370–1405), egy másik mongol, egy másik asszimiláns, perzsás-törökös mongol pusztítja el, töri derékba virágzását 1380 után. Hogy aztán az innen (is) harácsolt vagyonból építse fel a saját mecseteit, mauzóleumát Szamarkandban.

Öldzsejtü sorsa, élete az iráni mongolságé is egyben, az iráni tengerben viruló mongol szigeté, mely lassan válik eggyé az őt körbeölelő muszlim Perzsiával. Öldzsejtü uralma és a szoltánijei mauzóleum története ezt a fordulópontot ábrázolja. A pillanatot, amikor az Iránba ért buddhista mongolokból muszlim, mongol eredetű irániak lettek, lesznek.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2