vasárnap 27 máj. 2018

mail 99217 960 720

Ferdinandy György: Fortuna szekerén

  • szerda, 06 január 2016 00:00

Minden rendben volt itt, amíg csak meg nem érkeztek a domini­kaiak. Az udvar végében éjjel-nappal nyitva állt a kapu, a legtöbben csak aludni jártak ide. Csupa tiszta, nyugodt ember. Ismerkedtek a világgal, tanultak, de volt olyan is, aki már dolgozott.

Nemegyszer maga Bige kapitány, a táborparancsnok is velünk vacsorázott. Tolmácsolnom se kellett, mind beszélték a nyelvet, akik csak körülülték: Márton atya, a Misszió lelkésze, Bánáti nevelőtanár, és a gépírókisasszony. Még Varnyú úr, a hites fordító törte legin­kább a franciát, de ő ugye féltucat nyelvet bírt, nem volt érkezése elsajátítani az akcentusokat.

Az asztal végében ültek a diákok.

– Bombola úr – fordult hozzám a desszertnél a kapitány. – Mi foglalkoztatja a fiatalokat?

– Vitatkoznak, kérem – vonogattam ilyenkor a vállam.

A táborparancsnok megértőn bólintott és minden este kijelen­tette:

    Majd megnyugszanak.

Tapasztalt ember volt Bige úr, tudta, időbe kerül, míg ciklon után kisimul a tenger.

Kávézás közben pedig már Márton atya is a forradalmat magya­rázta. Ő maga ugyan semmit nem látott belőle, ez azonban nem za­varta a kapitányt. A szemtanúk – mondogatta nemegyszer – so­hasem tárgyilagosak.

A hites fordító és Hunyiné, egy régi, világháborús menekült fe­lesége, helyeseltek. Csak a nevelőtanár hallgatott.

A tábor többi lakója sem okozott gondot Bige kapitánynak. Egy­szerű emberek voltak, nem beszélték a nyelvet, és idegenben ugye nem sok vizet zavarnak, akik nem tudják megmondani a vélemé­nyüket.

Nyelvtanfolyamra jártak, a diákok kivételével mind alapfokon. Volt közöttük három cigány, egy törpe, két nyomorék. A cigányok mind a hárman tüdőbajosok. Elkülönítettük őket, róluk, úgy tudtuk, nem a Karitász fog gondoskodni, hanem a Vöröskereszt.

Nem volt itt csak két nehézfiú a dominikaiak érkezése előtt. Két kártyás, akik a pályaudvar környékén fosztogatták a parasztokat. Ezek Amerikába készültek, de nem volt, aki jótálljon értük és az ame­rikaiak visszadobták a kérvényüket.

Innen majd' mindenki tengerentúlra készült eredetileg; azután az egyiknek foltot találtak a tüdején, a másiknak rossz volt a foga.

Sok minden kiderül egy emberről a lágerélet alacsony égboltja alatt. Párttagot, elmebeteget, azt, aki iszákos volt vagy erkölcstelen, főként, ha nem volt végzettsége vagy túl volt már a hatvanon, nem fogadták be a befogadó államok.

Akik itt maradtak, tudták: beletörődtek, elfogadták mára sorsukat. Egyetlen nézeteltérést kellett elsimítanom két hónap alatt.

Aznap Bige úr bejelentette, hogy vacsora után mindenki marad­jon a helyén. Ő azalatt – a többség kérésére – átkutatja a szekré­nyeket. Lehetséges – magyarázta –, hogy Keletről beépített ügynö­kök útján figyelik a menekülttáborokat.

Az emberek tudomásul vették a felsőbb helyről érkező határo­zatot, csak Bánáti, a nevelőtanár tiltakozott. Titokban kellett leve­zetnem a vizsgálatot.

Vaj lett volna a tanár úr fején? „Maga mit gondol, Bombola?” – kérdezte a kapitány, én meg csak vonogattam a vállam. Politikai tiszt voltam én is odaát, de nem voltam bolond, bevallottam.

„Ilyen emberekre van szükségünk” — mondta akkor Bige úr. Nem is csalódtak bennem. Rend volt itt, nyugalom. Az elégedetlen­kedőknek hamar elintéztem a dolgát. Mióta itt vagyok, egyetlen csik­ket nem találtak az udvaron.

De akkor, váratlanul, mint kék égből a ménkő, megérkeztek a dominikaiak.

*

Emlékszem, egész nap esett az eső; a hadsereg meg csak hozta őket. Este a parancsnok magához hivatott:

– Mit csinálnak? – kérdezte.

– Hallgatnak – feleltem neki én. Ruhástól döglenek az ágyakon.

– Nézze, Bombola – mondta akkor Bige úr. – Tudja maga, hogy a Dominika merre van?

Megmutatta. A feje fölött nagy térkép függött a falon.

– Maga még akkor nem volt sehol. Egy reggel beállított ide a táborba a dominikai követ. Házat, földet ígért, telepeseket keresett. A legelesettebbek jelentkeztek, egy hétre rá fel is kerekedtek. Azután nem lett se ház, se föld. Légihídon hozta vissza őket a Vöröskereszt.

Mire megebédeltünk, esteledett. Az étkeztetésnél is be kellett vezetnem a turnusokat. A dominikaiak pedig csak hallgattak tovább.

Hamarosan megtudtuk ennek is az okát. A hétvégén bizottság jött értük, és egy egész csoport cakkumpakk hazament.

A táborban csak ekkor kezdődött el a módszeres kihallgatás:

– Mi a szándékuk? – kérdeztem ezeket a szerencsétleneket.

– A szándékunk?

– Hát! Elhatározzák végre magukat? Vagy maguk mindenkit követnek, aki csak idejön és leadja a szöveget?

Fel kellett táplálnunk őket, sok volt közöttük a sérült, a beteg.

– Vigyázzon, Bombola úr – mondta az orvos – nem hősök ezek, nekem elhiheti. Közveszélyesek.

Hát ebben, hogy csak a közveszélyesek maradtak itt a nyakamon, igaza lehetett. Elég volt megnézni a testüket borító sebhelyeket!

Két parasztfiú volt közöttük, Pánczél és Kollár, mind a ketten nagy, melák gyerekek. Egy este behívattam őket a szobámba. „Oly messze van hazám” – énekelte dülöngélve a Pánczél.

– Térj eszedhez! – ráztam meg a barátját. – Mi bajod? Hát nem látod, hogy jót akarok neked?

– „Holdfényes májuson, muskátlis ablakon” – vonította a má­sik – „továris ájmál cuhauze...”

Valamit tennem kellett, néhányat már elkaptak közülük. Egy Mező nevű srác a ruharaktárakban garázdálkodott, a barátja meg, a Kicsi, feltört egy fűszerüzletet.

Minden forradalomban a felszínre kerül a salak. Ezek is: hol sírtak, mint a szopósmalac, hogy haza akarnak menni a mamához, hol meg kimentek az utcára és véresre verték a bennszülötteket. A nyelvtan­folyamra nem járt közülük senki sem.

Egyik nap odajön hozzám ez a Kollár:

– Azt mondta – kérdi –, hogy jót akar nekem?

– Hát!

– Ide figyeljen – fogta suttogóra a hangját. – Szóval, én ezt a hites fordítót ismerem.

– A Varnyú urat?

– Azt. Ott lakott a Nagykörúton.

– Mi van vele?

– Az van, hogy nem engedett kilőni az ablakon.

– Menj – mondtam neki –, tartsd a csap alá a fejed.

– Nem érti?!

Megragadta a karomat.

– Eressz el! – szóltam rá.

– Sarokablak volt – mondta –, nekünk az kellett, sarokablak. Ezek meg, ezek a kokárdás patrióták, kizártak minket. Erre jól em­lékszem, ez még egy pohár vizet sem adott.

Az idegenlégió toborzói már hetek óta ott tanyáztak a bejárat előtt. Nem volt nap, hogy ne tűnt volna el egy-két emberem. Egyszer aztán fülön csíptem az egyiket:

– Csak egyet mondj meg – kérleltem –, mi történt ott Domini­kában? Mitől ment el így az eszetek?

– Hát nem tudja? – kérdezte sötéten.

Magyar ember volt, aki a házat meg a földet ígérte. Azelőtt kerék­párüzlete volt a Pozsonyi úton. És most eladta őket. Minden főért félezer dollárt kapott.

– Ezért mégy a légióba? Az talán nem emberkereskedelem?

– Ezért – felelte. – Hová mennék, ha egyszer mindenütt rabszol­gák az emberek.

Minden reggel jelentettem Bige kapitánynak egy-két ilyen esetet. Aznap csak annyit mondott, hogy figyelmeztessem Varnyú urat. Nemrég kapta meg a forradalmároknak szánt ajándéklakást. Nehogy most valami baj legyen.

De erre már nem került sor. Éjfél után Kollár riasztotta a körletet:

– Meneküljünk! – kiabálta rekedten. Körülvették a lágert a pán­célosok!

Elhitték neki, ez volt az egészben a hihetetlen. Fejvesztett rohan­gálás támadt, percek alatt kiürültek az épületek.

A Kollárért kijöttek a mentők. Kényszerzubbonyt húztak a me­lákra, „édesanyám!” – kiabálta – „visznek!”.

Kikísértem. Piszkos hajnal volt, szemetelt a köd a lámpák fényburája alatt. Ember vagyok én is: elszorult a torkom és kicsordult a könny a szememből, amikor rám virradt ott kint a kapuban.

*

Másnap a parancsnok már kora reggel hívatott.

Márton atya és Hunyiné ültek az irodán. Azt hittem, valami fej­mosás következik, felelősségre vonás, de azután a kapitány csak annyit mondott, hogy a Városi Nőegyletet várjuk, és hogy a hölgyek nyilván meg kívánják tekinteni a menekülteket.

Így is történt, ránk kopogtak, mi felálltunk. Bige úr kézcsókkal üdvözölte a küldötteket.

– Közeleg a nagy nap – szólalt meg egy szép, magas asszony. Arra gondoltam, hogy mi lesz itt, ha feloszlatja a tábort a Vörös­kereszt. Azután kiderült, hogy csak a szeretet ünnepe közeleg.

– Tokány úr, a magyar hentes tombolát javasol – mondta a szép, magas asszony. A Nőegylet felállítja a fát. Minden menekült­nek pipereszappant és borotvakrémet ajándékoz a Karitász.

– A beszédet én mondom – szögezte le Bige kapitány. – A Páter celebrálja az éjféli misét, Bombola betanítja az énekeket. Hunyiné...

– Sajnos... – lehelte az asszony.

– Sajnos?

– Az Alpokban töltjük az ünnepeket.

Úgy volt, hogy a menekültek nevében a hites fordító köszönti majd a vendégeket. Varnyú úr azonban búcsú nélkül elhagyta a kör­letet.

– Látogassuk meg! – javasolta Kicsi.

– Minek?

– Hát, kilövünk az ablakon. Itt lehet!

Nem volt könnyű a dolgom. Mezőn, a zsebmetszőn kívül nem volt hallása senkinek. A tanár a leveleket írta, hirtelen sürgős lett nekik, mind írattak vele egy-egy karácsonyi levelet. A két kártyás, mint mondták, túlóráztak az ünnepek alatt, ügyeletesek.

A diákokra számítottam leginkább, de hiába: már mindet meg­hívták, lányos házaknál töltik az ünnepeket.

Apránként mindenki kimentette magát. Kollárról nem volt hír, a Pánczél meg, a barátja, búskomorságba esett. Az orvos belázasodott, nem maradtak a körletben csak a közveszélyesek.

Meg kell mondanom, hogy akkor már nekem is volt menyasszonyom. A sekrestyés lánya, saját lakással a templom háta mögött.

– Jöjjön csak, térjen be kérem, Bombola úr – hívogatott az após, valahányszor átsétáltam a téren. – Mi egyenruhások szót értünk, nem igaz?

Mert akkor már azt is tudta, hogy hadnagyi rangban hagytam el a Néphadsereget. Arról példálódzóit, hogy ő ugye már öregember, és hogy mennyire szeretett volna egy fiúgyermeket. Hát én meg nem a táborban, hanem a sekrestyén töltöttem az ünnepeket.

Nem lett ott se tombola, se beszéd. Nem voltak ott csak domini­kaiak. Fekete volt tőlük a terem.

A menyasszonyommal aznap aludtam először. Hát másnap haj­nalban zörgetnek az ablakon, hogy jöjjek azonnal, nagy baj történt. Mozgósították a hadsereget.

Kint még szürkült, de éjjel leesett a hó; mégsem lett egészen fekete a karácsony. Lépegettem, véges-végig ezen a mély, puha sző­nyegen. Az éjjel csak az állás meg a lakás járt az eszemben, de most megfogadtam, hogyha minden sikerül, szépen élem le ezt a kis ma­radék életet.

A körletben időközben már helyreált a rend. A katonák letépték az ablaknyílásokból a matracokat, összesöpörték az üvegcserepet.

– Bombola úr! – szóltak rám.

– Mi van, Pánczél?

– Meglátogatnám, kérem a Kollárt.

– Azt mondja, mi történt! Mit csináltak itt, emberek?

Az meg csak vonogatta a vállát:

– Összeültünk egy páran, az ünnep után. Beszélgettünk, meg­próbáltuk névsorba szedni az elesetteket. A tanár úr pedig fölvéste a falra a neveket.

– Azután beállított egy légiós, és akkor elkezdtek zúgolódni az emberek. Mert ez aztán megmutatta a hátát: véresre volt verve. Afrikában korbáccsal verik az embereket.

– Akkor törték fel a pincét. Ládában álltak a borok.

– Maguk meg leitták magukat!

– Inni, ittunk. Énekeltünk, a Kicsi sírt, tetszik tudni, az a szőke gyerek, akinek mind a négy testvére elesett.

– És a többiek?

– Fenn alszanak az emeleten. Én meg szeretném felkeresni a Kollárt. Küldenék a hozzátartozóinak is egy levelet.

A kapun befordult a táborparancsnok kocsija.

– Mi történt itt? – kérdezte sápadtan a kapitány.

– Én is még csak tájékozódom, Bige úr.

– Nem volt itt? – kérdezte. – Helyes!

Őrt állítottak, lezárták a kapukat. Új korszak kezdődött: a nevelő­tanárt elbocsátották, az új vezetőség nem vacsorázott velük: szóra se méltatta az embereket.

Mindegy volt ez már akkor mindenkinek. Tél volt, begubództak. Szövögették a szökési terveket. „Forradalmunk szégyenei” írta ró­luk a missziós hetilap. „Vannak szerencsére közöttük igazi szabad­ságharcosok. Mint Bombola Elemér, akiből lám máris székesegy­házunk sekrestyése lett.”

Így múlt el a karácsony. Kollárt hazatoloncolták, Kicsi pedig még a Szentestén felakasztotta magát. Ott himbálódzott egy lámpavason, amikor a Nőegylet hölgyei megtekintették a körletet.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Zalán Tibor, Gálla Edit, Grancsa Gergely és Wislawa Symborska versei, Ferdinandy György és Pataki Tamás Prózája.Arany János összeállításunkban Horváth Anna és Szmeskó Gábor tanulmánya, Hamvas Béla összeállításunkban Rácz Péter esszéje, Hamvas Béla beszéde, Palkovics Tibor és Kurucz Anikó tanulmánya olvasható. Tolnai Ottóval Jász Attila beszélget. Szajbély Mihály, Mikola Gyönygi, Orcsik Roland és Radics Viktória tanulmánya Tolnai Ottó poétikájáról. Földényi F. László esszéje a lapszámot illusztráló Klimó Károly munkáiról. Read More
  • 1

Köz-élet

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2