szerda 22 máj. 2019

mail 99217 960 720

Pataky Adrienn: Szarajevó restanciája (Semezdin Mehmedinović: Szarajevó blues. Az ostromlott város fogalomtára)

  • hétfő, 06 máj. 2019 12:04

A Quadmon kiadónál megjelent Szarajevó blues Semezdin ​Mehmedinović második magyar nyelvű könyve. A bosnyák szerző korábbi, Ruszki komputer című naplóregényét is Orcsik Roland fordította, amelyet a L’Harmattan adott ki 2014-ben, s amely szintén a boszniai háborús évekről és az emigráció nehézségéről szól. A Szarajevó blues az elmúlt két évtizedben világszerte (el)ismert lett, ami főként angol fordításának köszönhető, s Jewlia Eisenberg is tovább népszerűsítette, amikor 2004-ben megjelentette izgalmas autentikus zsidó, balkáni és szufi hatásokkal telített zenei adaptációját.

A délszláv háborúról szóló Szarajevó blues a bosnyák költő, filmes és szerkesztő korai munkája, amely a város ostroma alatt született, és 1992-ben, a háborús Szarajevóban adták ki először. A kötet járulékos részéből – amely magyarázó jegyzetekből és egy tartalmas, fordítói interjúból áll – kiderül, hogy a szerző kifejezetten a magyar közlés miatt írta és szerkesztette át eredeti kéziratát. A könyv ugyan első kiadása után Zágrábban is megjelent bosnyákul, de a szerző javításai nélkül: „Amikor a feleségem 1995-ben kikerült Szarajevóból, magával vitte a végső változatot Zágrábba, de a szerkesztő a velem való egyeztetés nélkül (mivel azokban a napokban készültem elhagyni Szarajevót, ahol a telefonvonalak nem működtek, és így akadozott a kapcsolattartás, stb.) a szövegek »piszkozatát« küldte nyomdába, az a változat ugyanis, amit két évvel korábban kapott tőlem, hosszabb volt. Kiadóként ez volt számára a döntő, mert a vaskosabb könyvek kelendőbbek.” – vallja Mehmedinović (122.) Így abban a kiadásban a szerzői szándék szerinti, szócikkszerű szerkezet elveszett, mégis abból készült azután a német fordítás. Mehmedinović az amerikai verziót (1998) véglegesítette szándéka szerint, a bosnyák nyelvűt azonban sokáig nem: „ennek oka egyfajta poszttraumatikus stressz szindróma” (122.) volt, ami – úgy tűnik – az anyanyelvhez kötődik. Végül több mint két évtizeddel később elkészült a bosnyák szöveg javított verziója, a magyar kiadás alapjául az szolgált.  

A bő három évig tartó boszniai háború azután robbant ki, hogy 1992 elején a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot (Jugoszlávia részeként). A többségében bosnyáklakta Szarajevó blokád alá került, átlagosan napi 300 gránátot lőttek ki rá – végül nemzetközi beavatkozás következtében, az utolsó szerb csapatok 1996-ra vonultak ki. Az ostrom során a város többezer lakosa, köztük nagyon sok civil és gyerek meghalt. A több mint két évtizede Amerikában élő Mehmedinović könyve erről az időszakról szól, a modern kor egyik leghosszabban tartó, legkegyetlenebb és legértelmetlenebb mészárlásáról. Paul Auster amerikai író szerint „egyszerre háborús tudósítás és filozófiai vizsgálódás”. E két szint vibrálása tartja egyensúlyban a kötetet: egyrészt pontosságra törekvő krónika a referencialitás szintjén, másrészt az egyén által átszűrt élmények, érzések közvetítése – a dokumentarista naplóíró találkozik a lírikus szépíróval. Izgalmas látni azt is, hogyan épül be a szövegtestbe Jean Baudrillard, Susan Sontag, Borbély Szilárd vagy Walter Benjamin egy-egy gondolata. 

Az ostromlott város fogalomtára alcímű kötet kevertműfajú, a versek mellett prózákat és mikroesszéket tartalmaz, folytonos nyelv- és formakeresés jellemzi. Az önéletrajzi jellegű, gondosan kimunkált kompozíció időről időre megtalálja nyelvét s a nyelvkeresés folyamatának útján is végig kalauzolja olvasóját. Heterogenitása tehát nem öncélú: az elbeszélő/lírai én visszatérő megrendüléséről tudósít, a mozaikdarabokból végül összeáll a narratíva. Szarajevó összeomlása az igazság megrendülését jelenti, „a valóság akkor érzékelhető a maga teljességében, ha darabokra törik”. Talán ez tartotta a városban a szerzőt, s ezért emigrált csupán a háború után: „[o]tt fogta Szarajevóban az undor és a vonzalom vegyese, a háborús intenzitás” – írta néhány éve Radics Viktória, Mehmedinović másik magyar fordítója. Ez az önironikus vonzalom megjelenik a szövegeiben is: „Szinte már kezdem élvezni ezt az egészet.” (Állatok). A melankolikus (ön)irónia és a társadalomkritika átszövi az írásokat: „Szarajevóban mindenki hozzászokott a halálhoz […]. Ha az ostrom eltart még néhány hónapig, sokuk úgy véli majd, hogy a Wilson sétány aszfaltjára hulló gesztenyék nagyobb súllyal esek a latba, mint a gránátok.” (Milomir Kovačević) – olvasható az exjugoszláv fotósra utaló versben. Szarajevóban élni olyan, „mint minden szocreál országban, / Senkiről se volt tudható, mi is a dolga.” (Telefoncsörgés), a városból menekülni pedig csak azzal az illúzióval lehet, „hogy Szarajevón túl nincs halál” (Hulla).

A boszniai háborút feldolgozó fogalomtár címszavai közé tartoznak az ostrom hétköznapi realitásai, például a vízhiány/felhőszakadás: „Egyetlen lajtos kocsi sem hajthat el úgy, hogy ne kerekedne körülötte dulakodás. […]  a hatóságok egyszerűen képtelenek mit kezdeni ennyi esővízzel” (Tartályoskocsik/esővíz),a kirabolt üzletek,az ártatlanok gyilkolása, a túlélők lefogyása, a sírásás, a hullamosás, a működő piac, a kijárási tilalom, a katasztrófa turizmus vagy a háborús tudósításokA médiakritika több ponton tetten érhető, például az Egy viszonylag nyugodt nap című versben: „A CSB, a közszolgálati adó napi tudósításai szerint, amikor tíz gránát csapódik a »szűkebb városközpontba«, amikor az orvlövészek »légvédelmi gépágyúval vagy géppuskával« tüzelnek a kereszteződésekre, és csupán néhány halott és sebesült van, akkor az egy viszonylag nyugodt nap.” A narratívában élő személyek is megjelennek, például Radovan Karadžić exelnök, akit nem sokkal a tárgyalt könyv megjelenése előtt ítéltek negyven év börtönre népirtásért, illetve háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt, és aki még ezután is ártatlannak vallotta magát. Érdemes hozzáolvasni ehhez Mehmedinović visszaemlékezését az általa személyesen ismert néhai elnök fiatalkoráról és személyiségének alakulásáról.  

A lírai betétek mellett tűpontos mondatok olvashatók a hatalmi játszmákról: „A háború a férfi nem válságának ideje. Senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről: a háborút az aszexuálisok, az érzelmi fogyatékosok robbantják ki. Míg a szerelem megvéd az ego zsarnokságától, a nagy politikai befolyással párosuló aszexualitás mindig csak perverz bűncselekményeket eredményez.” (Fogyás).Vagy: „A köbre emelt nacionalista-macsó hatalom persze semmibe veszi a nemzedéki érdekeket, mert mindenről ezredéves és mitikus távlatokban gondolkodik, így aztán a feminizmusnak – és az eleve megvetett nőknek – kevés hasznát látja a háborúban. Más szavakkal: a nacionalista hatalomnak a generációs, illetve nemi érdekekhez való viszonyulása világosan jelezte a háború elkerülhetetlenségét.” (Ártatlan civilek).Ezeket másként megrendítő részek „oldják”, személyesen átélt események konkrét leírásaival. A Senkiföldje című vers például azt beszéli el, hogy a városhatáron hetek óta temetetlen halottak fekszenek, utolsó soraira – kimozdulva a szenvtelenségből – poétikussá válik: „a temetetlenek ott fekszenek, lelkük a városi varjakkal kóborol.” Hogy milyen egyéni traumákkal jár a háború, milyen nyomokat hagy, azt jól demonstrálja a szerzői énnek a gyerekéről szóló írása: „Ujjaim végigszántanak tízéves fiam üstökében, és ahogy alaposan megnézem a haját, felfedezek benne egy ősz hajszálat.” (Verebek).A könyvben folyton problematizálódó emlékezet a gyerek megrázó ragaszkodó reakciójával párosul, amelyben a halál az élet egyik biztos pontjának bizonyul: „A gyerekem kivágott az újságból egy gyászjelentést, ráragasztotta egy A4-es papírra, majd az elesett katona fényképe alá odaírta: Ismertem őt, egy étteremben találkoztam vele.” (Romok).Az ostrom nemcsak az emberek, a növények testét is szétszaggatja, a fairtás általános a városi parkokban, hogy legyen mivel fűteniük az embereknek: a „fák ellenállnak, jobbra-balra hajladoznak” (Megsebzett parkok).

A papírhiány miatt a dohánygyár könyvlapokat is felhasznált a cigarettakészítéshez – ami a szarajevóiak számára szükséghelyzet, a turistáknak „valami új tobacco art, dohányipari művészet”, s még morbidabb a halotti bizonyítványból készült cigaretta: „rajta a halál oka, pecsét, az orvos aláírása. […] már semmin nem tudok megbotránkozni.” (Történelemtöbblet). Az önreflexió, a szerző emlékeztetése saját tevékenységére rendre felbukkan: „már több, mint egy éve, amióta tart a háború, a szarajevói élményeimről írok.” (Szabadság), „kiválasztok még egy címszót, s ezt is felveszem a szótárba.” (A Bég-dzsámi imámja). Egy-egy címszó magyarázatából, versekből és prózai részekből áll össze Szarajevó, a város, amelynek terében megtapasztalható volt „a falakat díszítő bosnyák motívumok összebékülése a Coca Colával¸ a barettes öreg kávéját ugyanabból a forró vízből főzték, mint a szakadt farmeres fazonét, aki a minaret árnyékában lövi magát.” (A Bég-dzsámi imámja).A könyv egy multikulturális metropolisz széthullásának tanúságtétele, amelyben a katolikus és ortodox templomok mellett zsinagógák és mecsetek is álltak egymás mellett – noha korántsem vallási konfliktus robbantotta ki ezta háborút, s sok épület ezek közül ma is őrzi a város történelmét. 

A nemzeti könyvtár leégése a kultúra csődjének szimbólumává válik: „A háborúval semmi nem változott; ugyan mit tettek az írók, miután leégett a Vijećnica? Mit tettek a tudósok meg a történészek? Semmit. Talán azért, mert már régóta nem is látogatták. [..] [mégis:] Ezernyi fotográfia készült a lerombolt Vijećnicáról…” (Fényképészek).A lírai én arra a következtetésre jut, hogy „az ember nem méltó a tragikumra, mivel az fenségességé teszi a létezést, és vigaszt nyújt. Ám az ember nem érdemel vigaszt.” (Verebek).A balkániak, az itt együtt élő nemzetek aháborúval kirekesztették önmagukat a kultúrából, s a részvét, az empátia, a beavatkozás igénye nem bizonyult előállíthatónak a kívülállók számára. Immár a könyvek sem jelentenek biztonságot, hiszen megsemmisültek – ez pedig felveti a kérdést, hogy ha a szövegek által sem, akkor hogyan beszélhető el a történetünk? 

A kötet friss nyelvezetű szövegei egyrészt azon magyar nyelvű Szarajevó-versek sorába illeszkednek, amelyek Senadin Musabegović, Marko Veŝović vagy Faruk Šehić művei közül olvashatók, másrészt a közelben élt vajdasági származású magyarok írásai közé. Szarajevó a fiatal lírában is poszttraumatikus helyként van jelen: „Mint a kint felejtett / nyers húst nyáron a legyek, / úgy dongják körül / az utcán maradt embert / a kilőtt golyók / Szarajevóban.” (Terék Anna), s ahol „meg kellett volna szerezni a túlélést / megváltani magam vagy valaki mást / aki sohase lehettem volna / jóllehet ki gondol erre szarajevóban” (Kollár Árpád). 

Mehmedinović kötete valódi blues – ördögi, melankolikus, fájdalmas. Hangja mélyről szól, a társadalom elnyomottjait és áldozatait szólaltatja meg különleges, ismétlődő motívumokból álló szólamaival, amelyben a vers és próza, a dallam és narratív részek ritmikusan váltják egymást. Mint egy hosszan elnyújtott, keserédes Bessie Smith-dal, hasonlóval zárul a könyv: a Zenica blues egymástól csillagokkal elválasztott versei/versszakai lírikussá avatják az előttük lévő szövegeket is. Ezzel a szerző összevarrja a szálakat, és távozik a színről – a város „megírása” után a lírai én kilép a térből, egyes szám második személyű önmegszólítással: „Nélküled ebben a városban / ismét minden ugyanaz lesz; / esetleg kicsit más – vigasztalod magad –, […] Ezért jegyezz meg minden részletet: / pl. az ezüst jegygyűrű összecsendülését / az üvegpoharaddal, / pl. a fogak koccanását csók közben, / mielőtt még felfigyelnél / a kísérteties csontzenére / a csendben, / amit tán csak képzelsz, / akár abbéli félelmedet, hogy télen meghalsz, / mikor megfagy a ruha a szárítókötélen, / és megreccsennek az alsóingek dermedt bordái” (Zenica blues).

Nemcsak a bosnyák, de a világirodalomnak is különleges jelensége az a szubjektív, ám tárgyilagos, pontosságra törekvő hang, amely a kötet alkotói énjét megkonstruálja a fragmentumokból. A Szarajevó blues olyan kérdéseket feszeget, amelyek egész kultúránk körül forognak: miként beszélhetők el a traumák, hozzáférhető és közvetíthető-e a háborús bűn? Mind a hosszú elbeszélés, mind a (költői) nyelv, mind a metafora elégtelennek bizonyul ebben, legalábbis a depoetizálódásban és a fragmenticitásban sokkal nagyobb potenciál rejlik. A kultúra azonban még így is elbizonytalanító, mert az írástudók is megbuknak: semmivel több részvéttel és morállal nem bírnak, mint mások.  De a tényeket tovább kell adni, hiszen „[a] népirtásnál egyedül a népirtás emlékének elfeledése félelmetesebb, állítja Baudrillard.” (Zambak/muszlimok) és „[a] háború ráébreszt, hogy a többiek emlékezetében sem bízhatsz.” (Mire fogsz emlékezni?).

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2