vasárnap 21 július 2019

mail 99217 960 720

Kiss Georgina: „az én vagy és az is én vagyok” (Varga László Edgár: bejárónőm: isten)

  • csütörtök, 07 március 2019 07:16

bejárónőm: isten már a címében is jelzi,hogy Varga László Edgár kötetében van egy jóadag pimasz hübrisz. Líranyelve a kortárs szövegkörnyezetben szokatlannak hathat, amennyiben markánsan elkülönül a jelenkori líra fő csapását jellemző poszthumán és antropocén kísérletektől. A kötet négy ciklust tartalmaz: a még mindig saigon főkéntars poetica jellegű írásokat foglal magába; a sétálok az utcán fényesena férfivé válás szövegeiként értelmezhetők; a shakespeare kolozsváron szerepversek, stílusgyakorlatok túlsúlyát mutatja; az utolsó, a felmosókért gábriel című rész pedig istenes témájú darabokban bővelkedik. 

A ciklusok szerinti értelmezés helyett azonban inkább tematikus csomópontokra koncentrálva olvasom a kötetet, egyrészt mert bőven akadnak olyan tematikus/motivikus jellegzetességek, amelyek áttörik a ciklushatárokat; másrészt mert az előbbi olvasási utat már alaposan bejárta Szilágyi Szilvia Gréta könyve című kritikájában. 

bejárónőm: isten-ben a központozás nélküli szövegek némelyike formavers, melyeket a rímes-ritmusos, klasszikusabb megszólalásmód jellemez – mintha Varga László Edgár ezáltal a nyugatos hanghoz nyúlna vissza. A rengeteg utalás, intertextus és az erősen asszociációra építő, szókimondó, néhol a slamet mint „formát” idéző lírai építkezés a verseket frissé és felismerhetővé teszi.A kötetet ezen kívülönreflexív eljárások, ritmus és rímbravúr jellemzi, különösen a parafrázis jellegű és szerepversekben. A szövegek majd mindegyikében megjelenik egyfajta egzisztenciális bizonytalanság, amire a forma is rendre ráerősít. Feltűnő a központozás és nyelvi tagolás hiánya, ami fluiditást kölcsönöz a szövegeknek. Több darabban is markáns a véleményformálás a költő/költészet, illetve a befogadó szerepéről, ugyanakkor az előbb említett központozás-nélküliség jelentésszóródást eredményez, s ezzel a nyelv uralhatatlanságára is hangsúly kerül. A kötet egészét sok helyütt irónia hatja át, mely közlésmód Varga László Edgár költészetében az ember és a transzcendens közötti viszonyt is jellemzi. 
bejárónőm: isten nyitóverse, a prológ,címéhez hűen felvonultatja a kötet főbb sajátosságait, így valóban működik előszóként. A beszédpozíció a kötetet éppen író versszubjektum beszédpozíciója is egyben: „meg kéne írni ezt meg azt”, de: „mindent megírtak már nagyon rég”, s nemcsak a szavakat koptatták el az elődök, hanem a világ is elöregedett; mindkettőt bizonyítja a következő évszaktoposz: „a hótalan szürke télre / egy virágtalan rongyos tavaszt”; ráadásul valami furcsa zűr is eluralkodott benne, hiszen: „nem érkezik meg egy levél sem / hiába küldik százszor el / az úristen egy égi postán / pecsétel iktat – nem figyel”. Ezt a zavart csak tovább fokozza az úr bohókás viselkedése: „az úristen balerinának / öltözik olykor és forog”; nem valami bizalomkeltő állapot, hogy: „a világ gyémánttengelyét / egy tüllszoknyás isten pörgeti”. A lírai én tehát egyszerre elszenvedője a világ (és a nyelv) elöregedésének, és szemtanúja, tudója a kizökkent rend okának is, hiszen látja és hallja ezt az őrültnek ható istent, azaz pozíciója a bennfentesé.Gyakori, hogy a szövegek az írás aktusára is reflektálnak. Ennek legtisztább példája a metaversként olvasható voltaképpen. Ez a költemény az első sor reflexiójából bomlik ki: „amikor átdobtam egy gránátot a falon”. A tényleges és elképzelt cselekvés a tényleges és elképzelt vers párhuzamában jön létre. A metaforák képi valójukban realizálódnak: „oly pompás ívben hogy arra / bizonnyal hidat rakatna egy ábrándos tekintetű építész”. Pusztítás és építés kettőssége, konstruálás és dekonstruálás játéka ez. Az építész a pozitív szemlélet megtestesítője: „ilyen csillogó tekintettel kéne voltaképpen / írni ezt a kurva verset is”, de a lírai én a rombolás gesztusából kiindulva mintegy lebontja, szétbombázza a megszületendő szöveget a téma (a hogyan kéne írni ironikus ars poétikája) reflexiójával. Az elvárásoknak behódoló alkotói magatartás kritikával sújtott: „meggyőződésesen agyalágyult (…) a szobrász is”, hiszen aki nem szolgálja a középszert: „holnap is a szép holnapról álmodunk majd” című szobrával vagy nem igazodik regényében a „hogyan írjunk regényt a semmiről / hazánk és nemzetünk nagyobb dicsőségére” című (minden bizonnyal módszertani) kézikönyvhöz, aki azonban saját művészi elveihez ragaszkodik, az úgy jár, mint „az emelkedett forma és praktikum / násza” mellett elkötelezett építész, azaz kirugdossák a fogait.  A versbeszélő egyértelműen ezzel a figurával vállalna sorsközösséget; az eldobott gránát íve fogja őket egybe, ahogyan a verset is, hiszen így zárul: „és hogy egyáltalán normális költői helyzet-e / amikor egy gránátot átdobok a falon.” 

Hasonló játék működteti a mint goethe-t is. A Másik leírása teremtő gesztus, ami azonban pusztán témául szolgál, nem realizálódik valójában, csak a lehetőség és a tett valószínűsített hozadékai szövegeződnek meg, minden más csak a befogadó elméjében jelenhet meg. Ha a leírás megtörténik, a teremtés akkor is partikuláris: „nem leszel előtte és nem leszel mögötte / csak leírlak egy papírra”, de a Másik ekkor sem tudna önmagában maradni, hiszen a világ kontextusába kerül. Ez annak ellenére is így van, hogy a vers jelzi: „kifelejtek minden viszonyítási pontot”. A nem jelenlévő dolgok felsorolásával, kimondott kizárásával azok mégis a versbe, a papírra, azaz a Másik köré kerül(né)nek: „se romantika se táj se tájleírás / és vers sincs: is csak a papír tintás”. Ezért kell(ene) tiszta (vers)hely(zet)et konstruálni, ahol a Másik mégis önmagában állhat, ehhez azonban megint lebontásra, pusztításra van szükség: „legyen karthágó – oda viszlek / hogy lerombolhassak körülötted mindent / s így nem leszel mögötte s nem leszel előtte”. A leírandó személy fontosságát hangsúlyozza a tényleges leírás elodázása és az egyedülállóságát célzó felnagyított rombolás-kép is.Az előzőekben felvázolt kettősséggel rokon a névadás önbizalmában látható építkezési mód is. Egyrészt a vers mindvégig különböző helyzeteket teremt meg, (művészek vitáznak a kocsmában; találkozást a halállal vagy az idővel egy utcasarkon; éjszaka hánykolódni és gondolkodni, mint Kosztoláyni a Hajnali részegségben), másrészt a könnyed önbizalmat hiányolja magából a lírai én. Ez viszont mégiscsak megvan a szövegben, hiszen könnyedségét például a töredékesség, mozaikosság (csillaggal elválasztott lazán kapcsolódó részek), önbizalmát a szöveg áradása, pontos képei, más versek megidézései adják. A deklarált bizonytalanság ellenére: „még messze nem tudom hogyan nevezzem / e fertályóra lakatlan szigetét”, egy váratlan esemény akaratlan és reflektálatlan módon másodszor is megnevezi a helyet (ugyan metonimikusan, a napszak megadásával, azaz a „fertályóra lakatlan szigete” a délelőtt): „ míg egy DÉLELŐTTI megriadt galamb / nekicsapódik az ablaküvegnek” (kiemelés tőlem K. G.) A reflexivitás tehát Varga László Edgár kötetében túlmutat a posztmodern játékon és valós kettőséget, szimultán építkezést eredményez a kötet több versében, egyszerre építi fel a papíron megjelenő szövegeket és egy fiktív, a költemények önreflexiója mentén (a befogadóban) megképződő (sorok közötti) művet.


Az írás és a szövegek öntematizálásban, a megelőzöttségtudat kinyilvánításában már felbukkant, de másutt is szerephez jut a nyelv problematizálása: „a nyelv rendelkezik afelett / miről szeret beszélni / hogy miről beszélhetnek rajta keresztül mások”(zene), és ez a nyelv nem elég, hogy nem csak cifra szolga egy úr kezében (, ahogy Adynál még az volt), hanem ráadásul a közvetítést is ellehetetleníti talán épp isten iktatói figyelmetlensége következményeként. Vagyis az üzenet a versben és borítékban előre sejthetően elkallódik, ahogy a korábban idézett prológban például:„nem érkezik meg egy levél sem”. A költészet, azaz a költő (lét)nehézségeit tovább fokozza, hogy:„csak a közhelyekbe lehet kapaszkodni / ha a buszon elfogytak az ülőhelyek” (észak-fok se semmi). A poézis ugyanakkor önkényesen át is veszi az ilyen módon cselekvésképtelenné vált szubjektumok aktivitását:„mit meg nem tesznek így a rímek / helyettünk: két gyerek helyett” (gondolkodtam édes), ezzel egyúttal kiskorúsítva őket. Mégsem játszhatunk felelőtlenül a nyelvvel. Ezt és a megelőzöttség-tudatot is rögzíti a következő intertextus: „komolyan kell venni azt mondják / hiszen a toll a kardnál ésatöbbi” (száz). 

Ehhez a nyelvproblémához illeszkedik aszerepversek, stílusgyakorlatok köteten belüli gyakori előfordulása is. (Utalásokban, parafrázisokban felbukkan Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Örkény István, Petri György, Arany János, Parti Nagy Lajos, Shakespeare, Csehov.) Ugyanakkor az álarcok használata jó lehetőséget kínál az aktuálpolitikai, társadalom- és művészetkritikai állítások megfogalmazására is. A felvett szerep egyrészt mintegy legitimálja a megfogalmazottakat, másrészt adekvát költői hangot kölcsönöz a verseknek az ilyen témában való megnyilatkozáshoz„négyszázötven éve nézem hogy kezdi ki / emberségetek a kapzsiság / a hatalomvágy a parázna hajlam / az önzés és az őrület / sötétek vagytok és kiszámíthatók” (shakespeare kolozsváron); „a szabadságnak csak neve van itt nálunk / s nem adja meg magát az úrbéri rendszer / (…) és kiegyezünk a habsburgképűekkel” (arany jános: arany jánoshoz);„az esztétáknak csak a nemzeti a szép / a többi kritikája rendre ennyi: szar” (arany jánoshoz). Varga László Edgár versei a költészet mibenlétét és célját is több helyütt megkísérlik meghatározni. Az elhibázott (?) genezis kijavítása lehetne feladata: „a névadás bölcsessége kéne / a teremtést elkezdeni újra” (a névadás önbizalma), vagy esetleg megtalálni a transzcendenshez vezető utat: „a költészet mégiscsak valamiféle istenkeresés” (zene). Ugyanakkor azt is hangsúlyozza a kötet, hogy a versírás nem valami elavult, múltszázadi dolog:„ hisz a költészet is rock and roll / csak rosszabb a hangosítás” (saigon). 
A 21.sz-i poétán tehát nagy a felelősség, rajta állhat a világ sorsa, ehhez azonban fensőbb segítségre van szüksége:„a költő ilyen: a változtatáshoz / istentől remél hatalmat” (shakespeare kolozsváron).A téma finoman szólva sem újkeletű, az legitimálhatja mégis, ha a kötet kontextusában értjük, s ennek a szokatlan, (ön)ironikus istenkeresésnek a fénytörésében tekintünk rá.

A fentiekben már volt szó a kötet címszereplőjéről, akiről megtudtuk, hogy a világban lévő zavar okozója, hiszen: „pecsétel iktat – nem figyel”, ráadásul „balerinának / öltözik olykor és forog” (prológ).Ez az isten a kötetben nemcsak, hogy alakváltó, hanem rendre szokatlanul alulpozícionált, könnyed blaszfémiával átitatott szerepekben jelenik meg. Van, hogy távoli ismerősként tűnik fel:„néha összefutunk – a környéken lakik”, akinek a lírai én a (mitikus) múltját is ismeri: „menedzser volt régen azelőtt arany jános/ csipkebokor cethal előtte meg tojás” (eső). Vagy a szent család genealógiája íródik rá bravúrosan egy nagyon mai, szociográfiailag közhelyszerű (így aztán univerzalitásában érdekes) családtörténetre: „fiával jézussal ezer éve nem találkozott / elment dolgozni angliába (…) / a saját születésnapjára már nem is emlékszik / néha úgy tetszik neki mindig is létezett” (zene).A versbeszélő beavatottsága jóformán mindenütt jelen van istennel kapcsolatban, még legbensőbb érzéseit és valódi identitását is ismerni látszik: „nem mintha sértődékeny volna / az sokkal jobban fáj neki hogy férfinak tartják holott nő”(zene).  
Ugyanakkor a versszubjektumistenhez való közvetlen viszonya bizonytalansággal teli, a hozzá intézett beszédben nincs jártassága, hiszen az istenkeresés állapotában van (ez is magyarázza az alakváltást; mindenbe, mindenkibe belelátja). Ennek nyelvi leképezését látjuk az önte-ben; a tisztázatlan nexus szüli a kérdést: „szent isten önt tegezni illik?”. Erre érkező isteni válasz híján tegezés és magázás váltakozása mellett marad a szöveg biztos, ami biztos alapon, a két nyelvtani forma a címben, a versben és egy mondaton belül is keveredik: „mint látod még mindig nem vagyok nyugodt / ilyennek teremtett: ez hát az ön képe”. Aztán az úr később mintha közelebb kerülne a lírai énhez, egy sajátos istenképben, istenfelfogásban szilárdul meg a kötet végére, ahol takarítónőként látjuk: „bejárónőm (isten) csak pénteken jön”, akit ráadásul a versbeszélő (egy ember) nevezett el (ahogy az egyik genezisben a teremtményeket): „isten – akit grétának hívok – ha megjön / lekap a tíz körmömről ez nem vitás”. Megengedő és készséges segítőként: „de csak legyint és kötényt köt az úr” (ma összetört a mindenség pohara) és társszerzőként van jelen ezekben a szövegekben isten: „átírtuk grétával a szférák zenéjét” (átírtuk grétával), aki egyáltalán nem mindenható:„hisz gréta egy törpe”. (Isten mint szerző, író, megjelenik az apokrifban is: „a legnagyobb groteszk író isten (lásd: világtörténelem I-II-III / satöbbi)” „a kelet-európai rendszerváltásokat már örkény írta”, „a picsába írói válság – háborog az isten”.) 
Ez a sokat (mindent?) tudó versbeszélő én nemcsak az úrról tud egyet és mást, hanem még Jézust is tetten éri, hiába próbálja letagadni magát: „megláttam egyszer jézust / felszólók: „jézusom, te itt!?” / erre úgy tett mintha nem ő lenne (…) azt mondja ő nem jézus / hanem micuka néni?” (jézus a donát út 420 ablakában). 


A szokatlan, nőként manifesztálódó istenalak a kötetben néhol felbukkanó, hiányként jelenvaló apa alakjával is összefüggésbe kerül. Az apa korai elvesztéséért ugyanis ő a hibás, ezt igazolja megjelenő lelkiismeret-furdalása: „apám lázadó volt /(…) aztán apám korán meghalt (…) amíg ezt írom gréta (isten) a másik szobában sertepertél / tudja mire gondolok és bűntudata van / ilyenkor pedánsan tisztára sikál mindent”; ezáltal zsarolhatóvá válik, az embernek hatalma lesz fölötte: „ha egy kis rendet akarok a lakásban / csak arra gondolok „apám” / és gréta már jön is szemlesütve” (apám). Az uralkodó lírai ént istennel tehát az apa hiánya köti össze, de isten nem apapótló, hanem egy bűntudatos anyaszerű alak inkább, aki valós, intim kapcsolat kialakítása helyett szolgálattal kompenzál.
(További érdekesség, hogy ez az apa mint isten, vagy mint isteni eszköz is feltűnik egy helyen: „apám beceneve „szó” volt / és elhagyott minket kiskoromban” (se falu se város))
A kötet zárásában ez a készséges és zsarolható isten (ahogy az apa is)  magára hagyja a (néhol hübrisz vádjával illethető) szubjektumot: „ma kaptam egy e-mailt: isten (gréta) felmond / a felmosókért kedden elküldi gábrielt”, így várhatóan újra el fog uralkodni körülötte a káosz: „tehát az isten többé nem tesz rendet nálam” (épp a kordillerákig).A költeményekben artikulálódó költőszerep a versek beszélőjét is rokonítja istennel (s az apával) mégpedig a szó funkcióján keresztül:bele fogok kezdeni egy nagy monológba / amit már a születésem előtt is gyakoroltam / arról hogy nem vagyok észak-fok se semmi / és itt következne az a rész hogy ki vagyok” (észak-fok se semmi).bejárónőm: istenben tehát mintegy párhuzamosan zajlik a megszólaló szubjektum önkeresése (szinte ismeretlen apjához való viszonya – az apahiány itt az egyik oka istenkeresésének), a költői szerep problematizálása (ami a teremtőerővel bíró szón keresztül szintén istenhez utalja őt), 
a nyelvi megelőzöttség tapasztalatának rögzítése (ami a függetlenedést, az individualizációt, az önkifejezést és a világmegismerést is ellehetetleníti) és a transzcendensre irányultság (isteni titkok kifürkészése). Ehhez a hálózatszerű összefüggésrendszerhez remekül illeszkedik a kötött formát is könnyedén működtető, az elődök költői nyelvén is anyanyelvi pontossággal beszélő, ugyanakkor frissnek ható költői megszólalásmód, ami Varga László Edgár verseinek sajátja. A kötet legmarkánsabb állítása végeredményben tehát nem is az, hogy a bejárónőm: isten, hanem az, hogy: „ez én vagy és az is én vagyok”(ki hagyta kését).

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2