Print this page

Németh István Péter: Summázó sétából tájregény (Bodosi György: Itiner)

  • szerda, 06 február 2019 06:24

 „… a legszebb alkotás a séta”

(Weöres Sándor) 

Pécselynek orvosa és költője is lett abban a pillanatban, amikor Dr. Józsa Tivadar, írói nevén Bodosi György, megérkezett a faluba. Szolgálati helyének tekintette egész pályája során a Balaton parti települést, s nem csupán a gyógyító értelem, de a szellemi alkotások nevében is. Budapesti születésű, 1950-től orvos, először a veszprémi kórházban praktizált, majd onnan jött Pécselyre.

1946 óta íródik majd’ minden műfajban az életműve, amely ihletettség tekintetében rendhagyó, de pontos településtörténet is. (1979-ben látott napvilágot Völgyvallatás című prózakötete. Esszéírásra még Németh László biztatta.)

Bodosi György a tájjal maradt, mert ezt a vidéket választotta, s viszont: eldöntetett, hogy a völgy is kiszemelte az íróját. A nyugalmazott orvos – számtalan verses könyv, szociográfiai és szépírói tollal megírt próza, színpadi mű alkotója – túl a kilencvenedik esztendején – remekbe szabott új kötettel lepte meg olvasóit. Nem mintha nem lett volna önmagában elég s szenzációval fölérő csöndes öröm, hogy valaki időskori alkotása friss, eleven, gondolatgazdag, színes, de szerzője még az eddig nem próbált műfajra is újonnan lelt. Tájregény – írta könyvének címe, az Itiner alá Bodosi György.  

         

A teljes cím a következő: 

ITINER

JELTŐL JELIG, TÁJREGÉNY 32 STÁCIÓN ÁT,

A BALATON-FELVIDÉK EGYIK GYÖNYÖRŰ

MEDENCÉJÉBEN, PÉCSELYEN

Útikönyvbe illő bekezdések, Ágostoni vallomások, memoár-szerű fejezetek, máshonnan nem tudható kultúrtörténeti adalékok, faluszociográfia-részletek, mikrohistorikus megközelítések, sőt, lírai törmelékek állnak itt egyetlen kompozíciót alkotva egybe, s adják ki Bodosi „szerelmes földrajz”-át. Regényes írás, fogadjuk csak el regénynek. (Hiszen a hagyományos román után annyiféle esszé-, dokumentum-, kollázs-regénnyel, lírai prózával ismertetett meg minket a 20. század már, hogy illik közéjük végre egy tájregény! Főhőse a Pécselyi medence tája, de szereplői között ott van Illyés Gyula, Borsos Miklós, Bohuniczky Szepi, Németh László, Passuth László, Kralovánszky Alán régész, Keresztury Dezső, s felbukkan Tristan Tzara, a dadaista, Amerigo Tot szobrászművész, Latinovits Zoltán… A kortársak közül Illyés Mária művészettörténész, Kodolányi Gyula, Németh Magda… S természetesen a regény elbeszélője! 

A regényíró sétája szövegszervező elem, hiszen olyan kört tesz meg, amivel – az ősvallás szerint – akár kultikusan megjelölheti, „körbekerítheti” létezése terét. (Ennek a regénybeli felületnek természetesen időbeli kiterjedése is van.) Akinek útja kört zár be, annak nem ér véget a haladása, hanem egyfajta örök pályára áll. (Lásd a csillagok járását.) Egyszer egy haiku-szerzőt aggkorában megkértek, hogy ossza meg tanítványaival az életről szerzett legfontosabb tapasztalatát. Ecsetet kért az a távoli bölcs, s kisvártatva egy határozott kör-alakú piktogramot kanyarított a fehér lapra. Jelei jeléül hagyta környezetére a japáni költő a kört. Tájregénye végén Bodosi György is oda érkezik vissza, ahonnan könyve iniciáléját vette. Az első és utolsó úgynevezett stáció egy szobor környéke-közele. (A szobor alkotója Farkas Ádám, Kossuth-díjas művészünk, aki ajándékba készítette a mementót, amit Illyés Mária avatott föl 2017-ben. A kompozíció címe a ’JEL’ lett. Tövében gonddal vésett fölirat:

A PÉCSELYI VÖLGYTEKNŐBEN
HÉT ÉVEZRED ÓTA ÉLT
PARASZTSÁG EMLÉKEZETÉRE

Hétezer évesek azok a körárkok a történelmi Zala megyében, amelyekről ma már nem tudjuk, hogy csak kultikus, vagy tényleges fizikai védelmet is nyújtottak hét évezrede. Higgyük: mindkettőt. S gondoljunk arra, hogy minden alkotás védi az idő ellenében készítője, az ember eszményeit. Akár körárokról beszélünk, akár olyan irodalmi műről, amelyben kört ír le a benne ábrázolt valódi, vagy akár virtuális sétájával az író. (A 9. stációnál azt olvasom: „Hiteles helynek már a középkorban is azokat a kultikus helyeket tekintették, ahol menedékre leltek az üldözöttek.” A folytonosság tehát nyilvánvaló. Bodosi György azzal tudta megvédeni a hely hitelességét, hogy mindvégig igazat írt itt. Bodosi regénybeli első stációját Borsos Miklós azon szobrához is hasonlíthatjuk, amihez képest mérik hazánkban a távolságokat, vagyis a budai 0-s kilométerkőtől…)

Szakralizálódik Bodosi (32 állomást érintő) sétaútja a stációk említésével. A stációk ugyanis a templomok Keresztút-állomásait is asszociálják, Jézus passiójának 14 jelenetét. A Via Crucis-t a szabadban úgynevezett Kálvária-dombokon csodálhatjuk meg. A Balaton-felvidéken és a közeli tájakon a leghíresebb a magyarpolányi, de a tihanyi, a barnagi, a vöröstói stációk Bodosi íróasztalának közelében mondják el új meg új nemzedékeknek a Megváltó szenvedéstörténetét. 

 Bodosi 32 stációján úgy haladunk végig, akár a Kálváriák megállóin (ez még lineáris útvonal), de úgy is, mint ahogy a templomfalakon belüli Keresztút-állomások már kört érzékeltetnek.

A stáció szavunk értelmezésére van egy kézenfekvőbb hagyomány s magyarázat. Csak Csokonai vígeposzáig kell visszanyúlnunk, mégpedig ahhoz a szánka-menet-leíráshoz, amit az olvasó a farsangoló Kaposig kísér. Ám közben, a Balaton déli partján – idézem – Löllén egy stációt csinálván magának, /Igyekezett a Lengyel urak Tótijának… Csokonai a ’stáció’-t egyszerűen ’megálló’ értelemben használta. A szánkán utazó régiek a mai Lengyeltóti felé megálltak a mai Balatonlellénél. Erről szól Csokonai két sora. Bodosi Györgynek szintén van egy verse, Füred stációi… Így jelent az Itiner oldalain minden stáció megállót, jelölt helyet. S így, a passió-passzió szenzusa szerint szenvedéllyel, akár szenvedéssel (mindenképpen megemelkedett érzelmi állapottal) töltődött állomást. Illyés Gyula is egymás mellett szerepeltette verssorában e két szót: ’szenvedély’ és ’szenvedés’ (Testvérek). Bodosi György a ’szenvedély’ szövegkörnyezetében nem csupán a ’szenvedést’, hanem hangsúlyosan a régiesebb szóalakot, a ’szenvedelmet’ szerepelteti. 

A második fejezetben például egy olyan helyszínnel ismerkedhetünk meg, amelynek szőlején hagyományos (így eredményes) gazdálkodás folyt, s aminek tiszta rizlingborából Borsos Miklós is oly jókat kortyolt hajdanán. A gazdának pedig olyan lemezt domborított a nedűért, ami két – rúdon hatalmas szőlőt cipelő – férfit ábrázolt. S nem csak egy szüreti zsánerkép, de ószövetségi jelenet ez a javából. Mózes előreküldött emberei hoztak így Kánaán földjéről óriás fürtöt. Borkóstolót is rögtönzött ebbe a pécselyi-kánaáni környezetben Illyésék számára Bodosi György. A klasszikusaink természetesen naplóikban nem hagyták említetlenül a derűs összejöveteleket. Bodosi gonddal számontartja, mely' műveikben s hol találhatók a Pécselyre s a pécselyiekre utaló bejegyzések. 

Milyen unalmasnak hatna, ha felsorolásukba kezdenék, vagy, hogy kik is voltak jelen a pinceszereken? S mennyivel érdekesebb, ha azt mondom: Illyés Gyula lekulákozta Németh Lászlót, s ledigózta Bodosi Györgyöt. Ha a szövegszerkesztő programom engedné, mosolyikont is tennék ide. (Szegény Illyés, akit ellenfelei annyiszor legyaláztak s legyuláztak… Bodosi György édesanyja olasz származású.) A történetet a 18. fejezet (stáció) örökíti meg, s igazat adhatunk Bodosinak: irodalomtörténetileg is fontos esemény volt, hogy Németh Lászlót és Illyés Gyulát a Zádori-dűlőbe hívta, béküljenek ki. Persze hogy nem ez állt az invitáló kártyán. Sikerült. Bodosi nagyszerűen kieszelte a barátkozási alkalmat. Dehogyis számítottak e meghökkentő epitheton ornansok sértéseknek ott.

A regény főszereplője a táj, ezt most csupán azért ismétlem, mert a többi szereplő seregszámláját készítem e sorokban… Az irodalom- és a művészettörténet fényes lapjairól sorolhattam eddig a neveket, ám jöjjenek a többiek. Ők, akik nem egyszer igen jelentős szellemi műveket, akár példaértékű életmintákat hagytak maguk után, s akiknek sorsa alig részesedett még a közfigyelemből, vagy legalább a tovább élők emlékezéséből, mint az utókor jóvátételi szándékából. A regény-forma – s ez műfajából következik – a szereplők között nem tesz különbséget, kik lettek híresebbek, ki hírhedettek, ki mire vitte?  Akadt, aki áldozati szerepben sem érezte, hogy elrontott életét élt, bárhogyan is gyötörték meg azok, akik a gyötretők fizetett mesterségét választották. A regény poétikája nem ismeri a társadalmi kánonokat. (Tegyük hozzá, a főszereplő táj sem.) Álljon itt a 17. fejezetből Miklós Zoltán neve. Miklós Zoltán „jól tudta, hogy az igazi szövetkezeti gondolat mit jelenthetne a parasztság számára, de soha nem fogadta el annak durva, erőszakos létrehozását… Talán ezért is ő húzta a legrövidebbet, hiszen bárhol próbált az országban elhelyezkedni, mindenütt utánanyúltak…”

Az 1956-os nemzeti forradalmi bizottság tagjainak koszorúit már csak három temető sírjaira tudta szétosztani az elbeszélő. A 25. fejezetben található az enumeráció: „Álljon itt a nevük: Bácsi József, Tobak Imre, Ifj. Nyusal Sándor, Kis Sebők Ernő, Miklós Gyula, Páhi Károly, Ódor Pál, Takács Gábor, Tóth Gábor, Petrikowsky Ottó.” (Utóbbi bohém zeneművész, aki megjárta a frontot, túlélte a hadifogságot, osztályidegenként is szívesen rendezett Pécselyen amatőr szereplőkkel színjátékokat. 1956. október 27-én, akár Brusznyay Árpád tanár úr Veszprémben, „megrótta a zsarnokot, de óvott mindenkit az önkényeskedéstől”. 1993-ban hunyt el, Bodosi György itt közli azt a nekrológot, amit Petrikowsky sírjánál mondott el. 

A regény szereplői közül végül Merzáné Margit, a kuláklistára tett, az otthonából kidobott grófnő jelenik meg. Az ő alakját festi meg líraian és érzékletesen Bodosi. A hősnő, aki átkel 1957-ben a Fertő-tó fagyos zsombékjait kerülgetve a határon, s ahogy távolodik szemünk elől „ez a sok szenvedésen keresztülment asszony”. Ő, a szabadság staffázs-alakja. (Szívszorítóan szép befejezés – nyugat-dunántúli tájban.)

A szoborrá merevült egykor élők a föld alatt, fölöttük a mementók. A ’JEL’ című kompozíció közelében áll a szoborpark kopjafája, 1996-ban faragta ki a honfoglalás évfordulójára Jarina Róbert. Bodosi György Sigmond Olivér alkotást is szeretné már a felavatott alkotások között látni. Még csak gipszöntvényben, amúgy teljes szépségében látható, ez a jövendő szobor.  (A 19. fejezet szól Valéria császárnő Sigmond Olivér által újraálmodott alakjáról. E sorok írójának, a recenzensnek, annak idején elmesélte Olcsi bácsi, hogy nem kellett a szőlővesszőt vidékünkön meghonosító császárnő egész valóját megálmodnia, mivel karjának és kézfejének vonásaihoz modellt ült egy balatonfüredi diáklány, Simon Kinga.) Íme egy stáció, ami még nem létezik a valóságban, csak a regényben. A Pécselyiekre vár: legyen. Szép ehhez a szobor: inkarnálódjék az ige. 

Az elbeszélő nem kicsit úgy dolgozik, mint a képzőművész vagy a régész: dirib-darabokból illeszti össze az egészet. S ez nem költői túlzás. Ez is valóság.

Bodosi és szerettei évtizedek türelmével gyűjtötték össze mindazt, amit kivetett a föld.  Azokat (a 30. stációban szereplő) cserépdarabokat, furcsa köveket, fémdarabkákat, amikről kiderült, beszédes archeológiai kincsek. Megtörtént, hogy bronzkori égetőkemence is fényre került (lásd a 15. stációban!). Ezekből a megmentett leletekből is kirakták Pécsely pannóját. Sajnos, a gyűjteményt nem fogadta be senki. Még a falu sem azt, ami az övé. Pedig ha valamiben, ebben joggal bízhatott a regényíró és környezete. Rónay György mondta ki, hogy nem a szeretetlenség vagy a ’szánatlan maradt kín” (Németh László) a legfájdalmasabb a világon, hanem az átadhatatlan szeretet. A be nem fogadott, visszautasított gyűjtemény tárgyi gazdagsága is szomorú látvány lehetett, de a gyűjtő érzése – még inkább.

         Bodosi György tájregénye pillanatra sem feledkezett meg a tájban élő emberről. Számon tartotta, megírta, milyen veszélyek fenyegetik, amelyek egyszer már pusztították. Például a háború (amiben a polgári áldozatok száma meghaladta a frontokon elesettekét), a falurészek egymással való áldatlan civódása, a falkaszellem védte önző érdek, a torz hatalmak  folytonos legitimálása… A figyelmes olvasó ezeknél is több intelmet kap. A 25. fejezet például a kultúrházban játszódik. Három évtized alatt már az anekdoták világába hajlítódhatna a történet arról, mi volt, és mi nem?

„Az első szabadnak mondott polgármester-választáskor is megtelt a terem. Én is felszólaltam, bár jobb lett volna hallgatnom akkor is. Tudnom kellett volna, hogy valójában semmilyen rendszerváltozás nem történt...”

Rilke parancsa viszont elhangzik a regényben, s mindigre aktuális marad: Változtasd meg életed! Hiszen egykor mind ködlovagokká változunk. – A kis sédek táplálta nádasokon túli temetőre találta mondani, ha teátrálisan is, Latinovits Zoltán.  Mindenki hallhatta ott. Bodosi György becsülte meg, őrizte s közkinccsé tette most művében a színészkirály szavait. Üzeni általuk, hogy ködlovaggá-válásunkig még dolgunk van, akár úgy is, hogy egy újabb könyvet írunk a tájhazáról.