Print this page

Zelei Dávid: Tíz pontban Balázs Imre József tízmondatosairól

  • kedd, 22 január 2019 07:40

1. Van egy Latin-Amerikában igen népszerű műfaj, a mikronovella, melynek lényege, hogy minimális terjedelem használatával maximális hatást érjünk el. Mondjuk így: „Frissen borotvált arccal ébredtem.” (Andrés Neuman: „Rémregény”)

2. Ha most ugyanezt a receptet kritikára alkalmazzuk, egy tízmondatos recenziótól olyasmi felütést várnánk, mint amilyet a Próza Nostrán olvashattunk Bartók Imre regényéről: „A patkány éve nagyjából annyira sokkoló, mint amikor egy kézigránátot dobnak az ember ölébe.”

3. Balázs Imre József tízmondatosai természetesen nem így kezdődnek. Vagyishogy néha így is, de inkább úgy, hogy „Németh Zoltán legutóbbi verseskönyveinek (a vers eszközeivel történő) problémafelvetéseit leginkább Nemes Z. Márió könyveinek irányultságához érezte közel a recepció.”

4. Az a szomorú sejtésem, hogy ezzel most nem növeltem jelentékenyen a szerző fanklubjának létszámát, s nyilvánvaló, hogy könnyedén választhattam volna ennél frappánsabb kezdőmondatot is (sok van!), de jellemzőbbet aligha.

5. BIJ ugyanis pontosan ilyen, amikor kritikát ír: ha mondjuk rátalál egy, a kötet szempontjából szimbolikusnak érzett szóra (a meniszkuszra Serestély Zalánnál, vagy a hátra Szabó Marcellnél), simán odaadja érte a terjedelem harmadát, hogy felfejtse a kiemelés miértjét, mert legjobban elemezni, töprengeni szeret: ha saját módszerét követve egyetlen szóval kéne kritikusi attitűdjét jellemeznem, az „elidőzést” választanám.

6. Ez a ráérős töprengés viszont látszatra pont az ellentéte annak, amit az ember egy rövidkritikától vár, vagyis hogy egyszerre legyen sűrű és informatív, és mondja meg határozottan és frappánsan, szemétre vagy a Parnasszusra való-e az adott könyv.

7. Egy ilyesfajta tízmondatos viszont már csak alkatilag sem BIJ-re vallana: szerzőnk ugyanis, ahogy Szántai Márk fogalmazott, a „méltányos türelem elkötelezettje”, vagyis az éles, sommás megfogalmazásoknál már csak a megmondóemberkedés áll tőle távolabb. 

8. De akkor mit csinál? Én úgy látom, a BIJ-féle tízmondatos nagyjából tautologikus viszonyban áll a kritikák mellé adagolt asszociációkkal, vagyis a szerző alapvetően ugyanazt csinálja a kritika törzsszövegében, mint mellette. Az ugyanis, ahogy a szöveg melletti oszlopban hozzárendeli a Kitömött barbárhoz Djangót (film), vagy A prágai temetőhöz az agglegénykosztot (étel), nem sokban különbözik attól, ahogy a köteteket elemzi: afféle irodalmi helyszínelőként rengeteg hasonlattal, „olyan, minthával” megpróbálja körülrajzolni érdeklődése tárgyát (ne feledjük: szerzőnk költő), miközben mindig érezteti: nem tart igényt a kizárólagos igazság megformálására.

9. De most akkor sikeres-e ez a széllel/olvasói elvárással való szembepisilés? Annyiban mindenképp, hogy moderált alternatívát mutat a kritikus mint influenszer figurájára: a puzsérkodás mindig gyanús, szóval ez jó.

10. Az is jó, hogy BIJ tájékozott, okos és szellemes: felrak a térképre, feltárja a szöveg által fölvetett központi kérdéseket, és a maga kellemesen tétova módján becsülettel megpróbál válaszolni is rá, miközben határozottan van benne szórakoztató potenciál. Az viszont, hogy szinte teljesen „tartózkodik (…) a direkt értékelő gesztusoktól” (Antal Balázs), már csak a kiemelkedően nagyszámú kritika miatt is zavarbaejtő: ennyi mindent egyszerűen nem lehet ugyanúgy szeretni, így pedig az olvasó sokszor kerül abba a helyzetbe, hogy kap egy roppant érdekfeszítő olvasási stratégiát – csak azt nem tudja meg, elemezni lehet-e jól a könyvet, vagy olvasni is. Ez pedig még akkor is probléma, ha Balázs Imre Józsefnek hála immár tudjuk: nem csak úgy lehet jól ultrarövid kritikát írni, ahogy a Narancsban megszokhattuk.