vasárnap 16 december 2018

mail 99217 960 720

Vigh Levente: Hozzád intézett hallgatás (Simon Márton: Rókák esküvője)

  • kedd, 20 november 2018 15:53

Simon Márton harmadik kötetének gondjai vannak. Gondja van például az egyneműnek mutatkozó minőségekkel és érzelmekkel, a ragaszkodással és az elhidegüléssel, az erőszakkal és a gyengédséggel, a használatba vétellel és az elhasználtsággal, a gyászmunkával és (verscímeket idézve) a Boldogsággal, az Idillel, a Reménnyel, a Vannal, a Szeretnivel – mind a felfokozott, mind a nyugalmi állapotokkal. Ahogy gondja van a személyes és személytelen megszólalásmódokkal való kísérletezésre, a műfaji kódok kever(ed)ésére, párbeszédfelületek kidolgozására, az érzéki-érzékeny lírai hangoltság és a slam poetry hatásmechanizmusainak fúzionálásra is. És azt hiszem, elsősorban arra, hogy ezek a szövegek (ismét egy verscím) a Hallgatási gyakorlatok alkalmait jelenthessék. Számos belépési lehetőség kínálkozik ebbe a tudatosan szerkesztett, kísérletező és játékos, egyúttal rezignált és békétlen kötetbe – a tematikus sokféleségük és változatos poétikai eljárásaik miatt izgalmas kérdés- és problémakörökre szálazhatók a versek. Komplexitása és a számomra egyáltalán nem érdektelen vállalkozásai ellenére is: Simon Márton harmadik kötetével gondban vagyok.

 

Rókák esküvője több szálon kapcsolódik a szerző előző könyveihez: elindulhatunk benne a Dalok a magasföldszintről tematikus csomópontjainak visszatéréseit kutatva, és olvashatjuk a Polaroidok felől is, például a technikai médiumok motivikus jelenlétének, illetve azok képalkotó poétikai potenciáljának, a tekintet technicizáltságának vizsgálatakor. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi termékenyebb megközelítésmódnak bizonyulhat. „Simon versei megkésett versek: lépcsőházi sorok, amik – mint filmtekercs az analóg gépben – az ideális pillanatban beégtek, elszakadtak” – írja Koncz Tamás a szerző első kötetéről, két évvel az ebben az összefüggésben igencsak beszédes Polaroidok megjelenése előtt. Simon Márton költészetében a (techno)mediális közvetítettség gyakran válik a valóságérzékelés elemi lehetőségfeltételévé: a Rókák esküvője is többször expliciten mutat rá a technikailag felszerelkezett tekintet mozgására (pl.: „A kemera ide-oda svenkel, pedig / senki sem mozdul. Az ott az izgatottság, ez itt / az amatőrség, egy kicsivel hátrébb meg a ház. / Stábtagok a kép jobb szélén kávéspohárral” [Boldogság]), a versszubjektum önszemlélést végezve kutat a technomédiumok segítségével létrehozott archívumokban (pl.: „Van a telefonomon egy videó, / talán ha egy másodperc az egész. […] Mint egy kilazult fotó, / apró rezdülések és mélységes banalitás / egy rendetlen, homályos szobában.” [.mov]), és a gyakran alkalmazott, felvillanás-szerű jelenetezések, képtorlódások, a tárgyi környezet listázó számbavételei mögött is megsejthetjük az egy-egy technikai eszköz működési mechanizmusával folytatott játékot. A Rókák esküvőjében a tárgyi-technikai környezet mellett megjelenik a természet és az állatvilág is, amely többek közt a Simon Márton-olvasáskor mindeddig kevésbé működtethető öko- és bioetikai kontextusokat is mozgásba hoz(hat), másfelől újabb közvetítettségi helyzetet állít elő: még valami, amellyel viszonyba lépve külsődlegességként, ahhoz képest adódó távolságában mutatkozhat meg az én. Azt hiszem, hogy a kötet a befogadójának is sokszor hasonló szerepet szán. A szerző eddigi költői életművéhez képest újszerűen jelennek meg a (Simon Mártontól legkevésbé sem idegen) slam poetry sajátosságai: a Rókák esküvője tudatosan használja ennek a hatásmechanizmusait, sűrűn kiszól az olvasóhoz, párbeszédet kezdeményez, reflektál a befogadás épp történő aktusára. Így nem az én szerepébe történő belehelyezkedés, a megszólalásaival való azonosulás lehetőségét kínálja, hanem rejtett intelmek vagy explicit rámutatások formájában figyelmeztet, hogy az olvasó alakítsa és használja ki az ahhoz képest már eleve adott saját pozícióját. És mintha az én távolságot próbálna kialakítani magához képest is egy ugyancsak újszerűnek tekinthető eljárással: a versek időnként reflektálnak saját szövegszerűségükre. „A használat során amiben vér van, azt / úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli / téglalapot pedig úgy, hogy én. […] A használat során minden szó / egy újabb lehetőség a hallgatásra.” – olvassuk a kötetkezdő versben, majd a záró ciklusban ezt: „Úgy hallgass, mint aki egy üres, / fehér téglalap szeretne lenni.” Az én textuális létezőként felmutatja magát, hangsúlyozza a saját magához való mediális közvetítettségét, és ezek a reflexiók mintha legtöbbször valamiféle eltűnési kísérletekként szolgálnánakaz írott szöveg mediális összetettségének helyzetbehozásával: a nyelv anyagtalan anyagszerűségének segítségével eleven jelenlétet nyerni, majd az írás néma kódját használva hallgatni el. Meglátásom szerint ez a gesztus rendkívül fontossá válik és következetesen megmutatkozik a konceptkötetnek még ekképp sem tekinthető Rókák esküvőjében: mintha minden egyes vers valamiképp kísérletet tenne az eltávolítások és az eltávolodások lehetőségeinek kidolgozására, úgy tűnik, a szerző ehhez keres új megoldásokat és eszerint emel át az előző kötetek témáiból. A személytelenítő eljárások beléptetése viszont nem a személyesség kiiktatásával történik, hiszen akkor lenyomozhatatlanok volnának az eltűnési kísérletek, jóllehet, tétnélkülivé válna a „játszma” – amelynek kölcsönös odafordulást és elengedést igénylő „szabályrendszerét” a kötet azonnal lefekteti.

 

A Rókák esküvője számot vet, számol a közönnyel, többek közt és mindenek előtt a kötet még csak leendő olvasójáéval. Egy még trenírozatlan figyelemmel, amit munkára lehet fogni. Terms & Conditions – ezzel a címmel fogad az első, ciklusok előtt álló szöveg. Aki hozzám hasonlóan még egyszer sem olvasott végig általános adatvédelmi és felhasználói szerződést, illetve sosem lapozott át kötetkezdő verset, annak máris feladata van, kompromisszumot és – mint kiderül – paktumot is kell kötnie. Egyértelműsítő, majd zavarba ejtő kijelölések („A használat során engedélyezed, hogy meghibásodjak. / A használat során hozzájárulsz, hogy az arcodat / a saját céljaimra használjam.”), az olvasóra látszólag túl nagy terhet nem helyező intelmek („Készülj fel. Cél nincs. Folyamatok vannak.”), reveláció-lehetőségek („A használat a folyamatok harmóniája.”) és akár legyintéssel is elintézhető provokációk fogadnak („Mostantól ne figyelj semmire, / amit mondok. Most nekem ez fontos, // szóval jó, hogy nem figyelsz. // Most hazudd, hogy figyelsz. // Tovább.”). A zárszónak átengedve magam engedelmesen lapoznék, de megállok, mert zavarba hoz, hogy akkor végrehajtom ezt az imént még könnyűnek találtatott verset. A szöveg által jó előre felmért kényelmi állapot ekkor megszűnik, a továbblépést megtorpanás, majd újraolvasás előzi meg. Eloszlik a gyors belépések, azonnal fennálló vagy előre stabilizált viszonyok könnyelműen elfogadott illúziója, és a vers (utólag tudom meg) előrebocsátotta: a művet a befogadó, a befogadót a mű veszi esztétikai használatba, mindkettő és éppúgy egyik sem választhatja meg, minek lesz ekkor így vagy úgy kiszolgáltatva. Megtorpant, amivel azonnal rávezet, hogy kitüntetett figyelemmel kell adóznom annak, aminek az is kitüntetett figyelmet szentel: az olvasójának. 

 

A további részek is tartogatnak izgalmas megoldásokat, azt érezhetjük, hogy versről versre képes megújítani magát a kötet. Csak az első ciklusból szemezgetve: a Boldogság egy valóság show szimulákrumvilágát szimulálja, különböző áttéteken keresztül mutatja fel ennek a megfigyeltségből is adódó abszurditását. Az Idill is egy külső nézőpont beemelésével játszik, a zoológiai leírások szenvtelen stílusában viszi színre egy egzotikus állatfajként jellemzett szerelmespár fürdőzését. A Remény tartalmi kivonata szerint egy disznóvágás lejegyzése, méghozzá a sertés szerepéből, aki az őt hamarosan elfogyasztó személy iránti sóvárgását, intim vágyakozását vallja meg. A Szeretniben egy pár egyik tagja ébredéskor végigtekint előbb a másikon, akit egy narancsligethez hasonlítva eszményített, idealizált képekkel azonosít, aztán magán, akit (a kötetben többször alkalmazott) ready-made megoldással egy olcsó narancslé tartalmi összetételének és azok arányainak listázó felsorolásával ír le. Egyre beljebb haladva a Rókák esküvőjében folyamatosan meg tud lepődni az olvasó, más-más megközelítésmódokat tesznek lehetővé a nagyfokú kísérletezőkedvről tanúskodó versek – legalábbis a kötet feléig, amely mintha egyre inkább adósa maradna az elején odaszögezett, felcsigázott figyelemnek (játsszuk ki, értsük félre: „és felnéztél a frissen gyalult szemöldökfán lógó / hatalmas éticsigára, amit te magad szögeltél fel oda” [Ősz]). Azt hiszem, hogy itt határvonalat jelentenek az anya elvesztését tematizáló szövegek, amelyek elutasításai a sikeres gyászmunkának, hiszen a rá való emlékezés tarthatja életben a halottat. Ebben a lezár(hat)atlan folyamatban kitüntetett szerepet kap az írott szövegnek, a líra médiumának arc- és hangadási potenciálja: a megszólaló szükségszerűen magához hasonló státuszba hozhatja, textuális létezőként elevenítheti meg a hiányzót – talán ezekben a szövegekben a legmegrendítőbb az én már említett, kihallgatható némasága: „Ez lett az egyetlen hely, ahol / még szóba állhatok veled, / ez maradt, semmi más” (Van).

 

Aztán a kötet egyre inkább a mindennapi élethelyzetek felé mozdul el, mintegy leszállítja a témáit, illetve egy személyesebb, akár vallomásosnak is tekinthető megszólalásmódra vált; az én stabilizálja az addig képlékeny köztességekben tartott pozícióját, így könnyebb belehelyezkedést is kínál. Ezekkel egyfelől felfüggeszti, hátrahagyja, elmossa a felszín alatt addig izgalmasan építkező összefüggéseket, háttérmechanizmusokat, másrészt a szövegek is feldúsulnak, lazul az addig fegyelmezett gondolati és képi ütemezettségük, gyakorivá válnak a képhalmozások, túlírások (pl.: „Sokat gondoltam a hattyúra, ami / a pincénkben élt. A szélre. Reggel. / Egy másik bolygón. Mint a nyelvem / alá elásottak nevetése, hullámzott fű. // Hazugságok szelíd, szürke röpte. / Félelem apálya.” [Így telt]) és az üresjáratok is (pl.: „A szemöldökét nézed. / A vonásai, akár egy vízpart. / Azt mondja, tengert akar, / azt mondod, lemész a boltba vízért meg sóért. / Azt mondja, ugye tudod, hogy mindez / mennyire nevetséges. Azt mondod, tudod, / pedig nem. Azt mondja, többé nem látod. / Azt mondod, pedig de.” [Tej]). Ha a kötet címadó, és ennyiben akár önértelmezésének is tekinthető versét nézzük, a Rókák esküvője az egymástól távol eső szituációk, minőségek, élethelyzetek, érzelmek stb. egymás mellé rendezésére, egymásra montírozására is vállalkozik. Erre több szövegben is reflektál: „Akarok valami súlyosat, / törékenyet és megemészthetetlent, / a komolyanvehetetlenségig komolyat, // könnyűt, pótolhatatlant / és puhát […] akarok valami banálisat, ami húz és mozgat” (Error 404). De ahogy a Rókák esküvőjében semmi sem rendezhető el ilyen egyszerűen, úgy ez sem általánosítható vagy könnyelműen felróható; a kötet vége felé, egymás közelségében elhelyezett EzüstSzélDerítő és Törölve című versek izgalmas kísérletei mindennek. Viszont attól, hogy a kötet reflexíven viszonyul hozzá és sokszor iróniával is kezeli azt, amit tudatosan alkalmaz, nem tartom szerencsésnek a magukban rengeteg potenciált rejtő versek kárára történő nagyobb tér felszabadítását a szentimentális gondolatfutamoknak, a vállalt banalitásoknak vagy a giccsnek. És ebből a szempontból a Láz című verset sem menti fel az, hogy egy módosult tudatállapotot, leszedáltságot próbál meg érzékeltetni: „Úgy érzem magam, mint egy oda / nem illő szó egy / értelmetlen mondat / végén, amit az autocorrect / szúrt seb kezelése. // Ez itt a park. Minden perc másik ősz. / Ugyanaz az élénksárga levél / 1 000 000 másolatban a földön. / Mindjárt mehetünk. csak még / ott állok annál a fánál. […] A horizont rózsaszín, a lábunk alatt aranyló izzás. / A fejünk fölött hullócsillagok. / A háttérben lassú szintetizátorzene szól. / Sétálgatunk.”

 

Simon Márton harmadik kötetével gondban vagyok. Úgy gondolom, hogy alkati kérdés is, ki mennyire megengedő ezzel a sokáig erős kézzel tartott, majd szabadjára engedett, vállaltan eklektikus kötettel, amelyben az „ezt véresen komolyan kell venni, / az ezt képtelenség véresen komolyan venni, / és az ugyan már, mi a fenét tudtuk ti a vérről / dobálják egymásnak a labdát” (Szél).

(Simon Márton, Rókák esküvője, Jelenkor, 2018.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2