Ferencz Hedvig – DOPPELGANGER

 

Azelőtt nem tudtam, hogy a lakásainknak is lehet egy pontos mása, valahol egy másik városban, a világ másik pontján. Hogy albérletbe is lehet úgy költözni, hogy egy ismerős, jól megszokott házba pakolod befelé a dolgaidat.

A főbérlővel öt órakor találkoztunk, sötét volt. Már négykor elindultam, meg voltak fagyva a járdák, nem lehetett haladni. A magassarkúval az a baj, hogy másképp csúszik a jégen. A sarok és a cipő eleje képes külön irányba meglendülni, s ez történt akkor is, így egyensúlyoztam az ismeretlen utca felé.

A legszélső ház volt az, egyből az utcáról nyílt, mint egy társasház, de a hirdetésben nem szerepeltek közvetlen szomszédok. A férfi nyitott ajtót, akivel messengeren beszéltem, ő hirdette a lakást. A profil alapján harmincas, jóképű, lehet, ennyivel le is zártam. Most, az ajtóban, rájöttem, régi a profilkép, de azért ugyanezt gondolom róla. Beléptünk, jó meleg volt, a sarokban régi csempekályhában pattogott a tűz. Ezért is tetszett meg a lakás. Legyen valami, ami rajtam kívül áll, onnan hoz valamit magával, így kerestem albérletet. Ez a kályha már csak a gyerekkoromban létezik, onnan jött vissza. Amíg arról kérdezett, hogy értem ide, könnyen megtaláltam-e, a csempének dőlve melegedtem. Szorongtam, szabad-e ezt, mikor van az a pont, ahol már úgy tehetsz, mintha belaknád a teret.

Tudtam, sok mindent nem kell hoznom, a lakás be van rendezve, ez kint volt a hirdetésben. Elléptem a kályhától, és jobban megnéztem a kis szobát. Ez a tér belakva volt, teljesen, dísztárgyakkal, apró horgolt terítőkkel, a helyére pakolt kártyapakliból kint maradt pár lappal. Ez a lakás nagyapám tárgyaival volt berendezve. S akárhová fordultam, a szoba pontos mása volt annak a térnek, ahol sokat időztem egykor.

Gyorsan forgolódtam a bútorok között, megmozgattam a székeket, megnéztem az asztalterítőt, és hogy alatta hol van megkarcolva a barna lakkozott felület. A könyvek nem ábécé sorrendben voltak a polcon, végighúztam rajtuk a kezemet. Ismerősek voltak a mozdulatok, a testem tisztában volt ezekkel a tárgyakkal, a lépésekkel.

A kis szobából, amely egyben volt konyha és kis nappali, nyílt még egy ajtó. A háló lehet az. A hirdetésben egyetlen képet láttam róla, rossz szögből, belógó ujjal a sarokban. Elég tágas, mondta a férfi mögöttem, miközben lenyomtam a kilincset. Én tudtam, mit rejt a szoba, mit kell rejtenie, ismerni fogom. Hatalmas ágy állt szemben az ajtóval, vagy talán nem is az ágy volt óriási, hanem a matrac. Pont, mint a borsószemes mesében, az jutott eszembe. Vitrinek, azokban régi teáscsésze szettek, rég nem használt ünnepi abroszok. Nagyapám dolgai ugyanott voltak, ahol mindig is, a szekrény tetején porosodó kartondobozokat is ismertem. A férfi ott hagyott, mindjárt jön, csak fel kell vennie ezt a telefont. Egyedül maradtam az idegen lakásban, amely ismerős szabályok szerint létezett.

Pár perc után kijöttem, kerestem a harmincas, jóképű alakot, már elfelejtettem a nevét. A csempekályha mellett állt, egy idős nővel diskurált, aki fél kezével még tartott maga mögött egy ajtót. Erről nem volt emlékem, sem a gyerekkori képek között, sem az elmúlt húsz percből, amit a lakásnézéssel töltöttem. Figyeltem, ahogy beszélnek, közben kerestem a fejemben, hogy lehet ott az az ajtó. A határai elmosódtak, mintha csak lebegne, képzelném, nem is lenne ott. A nő viszont ott állt, szigorúan nézett a férfira, mint aki a kisfiát szidja valamiért. Elengedte a kilincset, az ajtó körvonalai meginogtak, halványabbak lettek, közben két keze közé fogta a férfi fejét. Mozgott a szája, de a hangok nem jutottak el hozzám. Az asztalterítő szélét szorongattam, lehet, ha látszani fog, hogy összegyűrtem, tata házában is mindig látszott. Aztán a harmincas, jóképű férfi megszólalt, s értettem: az anyjához beszél. Visszaküldte az ajtó mögé, egy szobába, azt vajon nem mutatja meg, kérdeztem magamban. Hirtelen és sértődötten fordult vissza a kilincshez a nő, az otthonkája vele perdült. A válla felett még visszanézett, most egyenesen rám, üdvözölt.

A férfi hozzám lépett, kezembe adta a kulcsot. Visszanéztem a kályha mellé, nem láttam az ajtót, amelyen az imént tűnt el az asszony. Rájöttem, nem a lakásba költöztem be, hanem hozzájuk. Beemeltek ebbe a különös rendszerbe, amelynek működéséről semmit sem tudtam, és mégis, tökéletes alany voltam hozzá. Elengedtem a terítőt, még egyszer végignéztem a szobán, és kisiettem az utcára. A hideg levegőt hagytam bejutni a házba, nem csuktam be az ajtót.

Fáztam, erre ébredtem, nyitva maradt az ablak. Becsuktam, közben a látott képeket próbáltam visszaidézni, éreztem a tenyeremben a kulcs nyomát. Bámultam a sötét szobát. Melyik lakás lehet ez?

TEMPEVÖLGY

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

szerkesztoseg@tempevolgy.hu

A folyóirat megvásárolható az InMedio és Relay elárusítóhelyein, valamint megrendelhető a szerkesztőség címén.

Kiadványaink megvásárolhatók a Bookline.hu, a Líra.hu oldalon, a Libri és a Líra könyvesboltokban, az Írók Boltjában, a Vaszary Galéria könyvesboltjában és más könyvárusító helyeken.

IMPRESSZUM

Főszerkesztő: Tóbiás Krisztián

Alapító szerkesztők: Cserép László, Praznovszky Mihály

Szerkesztők: Burza Patrícia Kármen, Konkoly Dániel, Lanczkor Gábor, Mészáros Márton, Rácz Péter

Főmunkatársak: Kocsis Zoltán, Szőcs Géza, Tomaso Kemény

Kiadó: Balatonfüred Városért Közalapítvány

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

Felelős kiadó: Molnár Judit

BALATONFÜRED VÁROSÉRT KÖZALAPÍTVÁNY

8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

Elnök: Molnár Judit

Adószám: 18922651-2-19

Bankszámlaszám: 73200010-11285438