kmt 300x25

Markovits Kálmán: Adalékok a veszprémi egyházmegye első világháború alatti történetéhez

  • szombat, 19 március 2016 16:29

Az első világháború kitörése a Magyar Királyságban kezdetben az egyházak és a politikai pártok többségét a kormány mellé állította. Ezen euforikus hangulatból a Magyar Katolikus Egyház is kivette részét: támogatásáról biztosította a magyar kormányt. Hozzáállása azonban hamar megváltozott, mely változás okai között felsorolhatjuk az elszenvedett vereségek sorozatát, a hátország folyamatos és látványos romlását, valamint nem utolsó sorban XV. Benedek pápa békepolitikáját.

A háborús megpróbáltatásokat lelki szinten körlevelek, prédikációk, imádságok és ájtatosságok útján igyekeztek enyhíteni, míg a gyakorlatban karitatív tevékenységükkel kívántak segíteni az elesetteken. Hadikórházakat állítottak fel, támogatták a hadiárvákat és özvegyeket, befogadták az erdélyi menekülteket, szükségkápolnákat létesítettek és folyamatosan támogatták a katolikus sajtót.[1]

 

A Veszprémi Egyházmegye a világháború előestéjén

 

A püspökséget hosszú időn keresztül báró Hornig Károly bíboros-püspök vezette egészen 1917-es haláláig, amely időpont egyben e tanulmány időbeli kereteit is megszabja. Az egyházmegye területe ekkor kiterjedt a történelmi Veszprém és Somogy vármegyék, valamint részben Zala vármegye területére; összességében 13.710 km2-t tettek ki a bakonybéli enklávét leszámítva, amely a pannonhalmi területi apátság része volt. 29 esperesi kerületre osztva mintegy 700.000 hívő lelki épülését látták el a többségében kegyúri alapítású plébániák.

A vármegyék tekintetében a római katolikus hívők elosztását tekintve komoly különbségek figyelhetők meg. A lakossághoz viszonyított arányuk a római katolikusnak Zala vármegyében 92,9%, Somogy vármegyében 74,8% és Veszprém vármegyében 66,1% volt. Többségében falusi közösségekről beszélünk néhány közepes méretű várossal tarkítva, úgymint Veszprém, Kaposvár, Nagykanizsa és Pápa, valamint néhány bányavárossal, mint Ajka és Várpalota. A szolgálatot a lelkipásztorok mellett nagyszámú káplánság (86 fő) segítette.

A világi papság mellett komoly szerep jutott a szerzetesrendek számára is. A zirci ciszterci, a tihanyi és zalavári bencés apátságok, a ferencesek, a premontreiek és 1911-től már a jezsuiták is a közelükben fekvő plébániák lelki gondozását vállalták. A ferenceseknek ezentúl fontos szerep jutott a búcsújáró helyek, mint Sümeg, Búcsúszentlászló, Andocs és Segesd irányításában. Az oktatásban több tanítórend is szerephez jutott, közöttük említhetjük a piaristákat, premontreieket és bencéseket; a nőnevelésben pedig az angolkisasszonyok, valamint az irgalmas nővérek zárdája jeleskedett.[2]

 

Karitatív tevékenység az egyházmegyei iktatók tükrében

 

A Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban található 1914 és 1917 közötti évekre vonatkozó egyházmegyei iktatókönyvek is alátámasztják a bevezetőben már megjelenített tevékenységeket. A Hornig Károly bíboros vezette veszprémi püspökségben a hivatalos iratok alapján nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy akár a háború kezdeti időszakaszában az eufória vette volna át a vezető szerepet. Elég korán megjelennek azok a rendelkezések, amelyek bizonyos korlátozásokat vezetnek be, példának okáért már októberben csökkentették a távíró és telefon használatát, a nuncius december elején jelezte, hogy a Rómával történő levelezés is csupán az államtitkárságon keresztül valósulhat meg, a minisztérium kimutatást kért az ellenséges államokhoz tartozó növendékek és tanítók felől, és még sorolhatnánk tovább ezen intézkedéseket.

Ezek felvonultatása mellett sokkal jelentősebbek azok az iratok, amelyek arról hagytak hátra az utókor számára bizonyítékot, hogy az egyház komoly karitatív munkával igyekezett könnyebbséget hozni a háború terhét egyre inkább megérző fronton harcoló katonák, családtagjaik és a hátország számára. Számtalanszor fordulnak elő a lelkészek és tanítók hadba hívásával, a sebesültek ápolásával, a hadiözvegyekkel és -árvákkal, a hadikölcsön jegyzésével, a harangok és a sajtó ügyével vagy a szeminárium átadásával kapcsolatos bejegyzések.

Egyes témákat könnyen végigkísérhetünk egy adott településre vonatkozó iratok alapján. Az én választásom jelen esetben Farkasgyepűre esett, amely plébánia ellátásában Bakonyjákóhoz tartozott, azonban a bíboros szívében kivételes helyet foglalhatott el, hiszen többek között a nevéhez fűződik az 1909-ben felszentelt Sarlós-Boldogasszony templom építése;[3] mindamellett, hogy Farkasgyepű igen komoly anyagi bevételt jelentett a püspökség számára, hiszen a bakonyi erdők kezelését 1896-tól innen irányították.[4]

A farkasgyepűi tanítót, Polczer Józsefet még 1914-ben hadba hívták és helyére Imre Annát tették meg helyettes tanítónőnek. Még a háború elején Polczer hősi halált halt, azonban helyén sem Imre Anna óvónő, sem Sándorffy Sarolta tanítónő nem maradt túl sokáig, még az év vége előtt felmondták állásukat. A farkasgyepűi gyerekek tanítását ezután arányaiban hosszú időn keresztül Székely Erzsébet vállalta, ám az elhunyt özvegyéről sem feledkeztek meg teljesen, ahogyan mindez a következő levélből kiderül.

„Nagyságos Jószágkormányzó Úr!

Bíbornok, püspök úr Ő Eminencziája kegyes volt alólirottat szóbelileg utasítani, hogy Polczer József farkasgyepűi kántortanító 1914 év november hó 19-én hősi halála folytán megűresedett farkasgyepűi kántortanítói állás teendőinek ellátásával Székely Erzsébet okleveles óvónőt megbízzam és javára a farkasgyepűi kántortanítói állás ősszes járandóságai biztosíttassanak azon kikötés mellett, miszerint nevezett óvónő két év leforgása alatt a tanitónői oklevelet megszerzi.

Mivel Polczer József volt farkasgyepűi kántortanító őzvegyének és árváinak ellátásáról a Közoktatásűgyi Kormány csak 1915 év junius havában gondoskodott, és Székely Erzsébet 1915 szeptember hó 22-től kezdődőleg egész 1916 junius hó 30-ig helyettes tanítónői fizetést élvezett: mély tisztelettel kérem Nagyságodat, hogy fentnevezett farkasgyepűi helyettes kántortanítónő javára az összes illetményeket 1916 év julius hó 1-től kezdődőleg kiszolgáltatni méltóztatssék…”[5]

A farkasgyepűi harangok megváltása egyedülállónak mondható a maga nemében, hiszen a veszprémi székesegyház, az angolhölgyek templomának harangjai mellett a püspökség a farkasgyepűi kápolna szentmisére csalogató harangjaiért is komoly összeget fizetett a katonai parancsnokság számára[6] A későbbiek folyamán pedig a bakonyjákói plébános intézett kérvényt a bíboroshoz, amelyben a farkasgyepűi harangok közül kettő átvitelét kéri a plébániatemplom számára, mivel hívei nem tudják megkülönböztetni, hogy mikor van kis- és mikor van nagy-mise. Kérvényét három szóban intézték el: nem engedtetik meg.[7]

Kevésbé ismert probléma az erdélyi menekültek ügye, pedig komoly terhet jelentett az egyházmegye számára annak rendezése. Megmutatkozik ez Nyirád község többszöri kérvényében is, amelyben a püspöktől anyagi támogatást kérnek a menekültek ellátására és gondozására. Közülük többeket foglalkoztattak az iskolákban, mint például Vívzáron is egy erdélyi menekült tanító felvételére kértek engedélyt. A sok eset közül kiemelném az erdélyi püspök, Majláth Gusztáv Gábori Dénes csíkszentmihályi plébános érdekében írt levelét.

„Kegyelmes Uram!

Mély tisztelettel jelentem, hogy Gábori Dénes menekült Csíkszentmihályi lelkész most Zalaszentgróton Schneller Jenő esperes plébános mellett teljesít segédlelkészi szolgálatot. Kérem Eminenciádat, hogy ezt tudomásul venni és számára az egyházhatósági felhatalmazást megadni kegyeskedjék.

A Szent Bíbor előtt kegyelettel meghódolva, maradtam Eminenciádnak Krisztusban alázatos testvére:

Majláth
erdélyi püspök”[8]

A tábori lelkészek viszontagságos sorsa hasonlóan kevésbé ismert kérdés. Az iktatók között felfedezhetjük több tábori lelkész hazaírt levelét, jelentését, hogy kitüntették különböző jelvényekkel. Néhány esetben viszont végigkövethető, hogy milyen szerény körülmények között kellett szolgálatot teljesíteniük azon ezredeknél, ahova beosztották őket. E kérdéskört Egry Jenő levelein keresztül tudjuk leginkább nyomon követni.

„Be vagyok osztva egy ezred lelkészének és ott kell lennem, ahol az ezred van. Így most a fronton az első rajvonalban, illetve hát fedezékben. A golyó néha úgy hull akár az eső. De nem ez az a baj melyet megemlíteni akarok, hanem az, hogy én ide vagyok rendelve és nem tudom kötelességem teljesíteni, mert semmiféle egyházi felszerelés nincsen. Ép hogy temetni tudok mert ehhez van velem kis könyvecském. Misézni 6 hét alatt egyszer sem tudtam, mert nincs semmi, sem ruha, sem kehely, oltárkőről nem is szólva.

Én úgy vagyok értesülve, hogy e hiányokon hosszú ideig nem képes segíteni a tábori püspöki hivatal. Ezért azzal az alázatos kéréssel fordulok a főtisztelendő egyházmegyei hivatalhoz, hogy méltóztassék nekem ide az ezredparancsnokság címére hivatalos csomagként egy elhasznált mise ruhát, kelyhet, egyszóval egy teljes misézéshez ruhákat… Végtelen nagy örömömre szolgálna, ha csak azokból a ruhákból kapnék is egyet, melyek már félre téve vannak, mint elhasználtak.”[9]

A válasz sem késlekedett sokáig és a pótzászlóalj által rövid időn belül megérkezett a felszerelés, amely a következőket tartalmazta: kehely, misekönyv, misemondó ruha, csengettyű, miseruha hozzátartozó részekkel, két vállkendő, két alba, egy karing, egy öv, három kéztörlő, egy oltárkő.[10] A tábori lelkész köszönő levele sem maradhatott el:

„Főmagasságú Bíbornok Püspök Úr! Kegyelmes Uram!

Mai napon kaptam meg a szent mise mondáshoz szükséges tárgyakat és most már én egészen boldog vagyok ezekkel. Minden hiány nélkül és sértetlenül jutottak hozzám. Alázatosan köszönöm főmagasságod kegyes jóságát és ígérem, hogy nagyon fogok a tárgyakra vigyázni.

1916. máj. 2.

Legalázatosabb szolgája - Egry Jenő káplán, tábori lelkész”[11]

A történet vége azonban eléggé tragikomikusra sikeredett, mivel az új felszerelés pár hónapon belül elveszett egy visszavonulás alkalmával. Pótlásáról a püspök a továbbiakban nem tudott gondoskodni, a hiányt Egry Jenőnek kellett megoldania.

A világháború borzalmai mellett más szomorú esemény is lesújtotta az egyházmegye híveit. 1917. február 9-én elhunyt a püspök, báró Hornig Károly. Huchthausen Lajos Bilingérezések című kötetében így emlékezett vissza a halála előtti napokra:„Utolsó betegségében egy alkalommal Vegele titkár azzal jött el tőle: gyerekek, nagy baj van, a Bíboros eltolta magától az aktákat. Valóban, egy héten belül bekövetkezett halála napja: 1917 február kilencedike.”[12]

Temetésére 1917. február 13-án került sor. Halálának hírére rengeteg távirat érkezett a püspökséghez. Többek között részvétéről biztosította a püspökséget Csernoch János esztergomi hercegprímás is. Felajánlkozott a temetési szertartás levezényelésére, de az elhunyt végrendeletének értelmében ezt udvariasan visszautasították. A gyászszertartás rendje a következő volt:

„Báró HORNIG KÁROLY

bíbornok, veszprémi püspök úr Ő Eminencziájának Veszprémben 1917. évi február hót 13-án tartandó temetése alkalmával

a gyászszertartások sorrendje.

I. Beszentelés

A szertartások a holttestnek a püspöki székháznál való beszentelésével kezdődnek.

Délelőtt 9 órakor dr. Rédey Gyula nagyprépost, káptalani helynök asszisztencziájával együtt a szerzetes és világi papságtól kísérve a püspöki palotához vonul és a feljáró lépcső felőli részén foglalnak helyet; a kórus a kapu belsejében, a koporsó körül pedig a püspöki uradalomtól kirendelt erdészek, jobb- és baloldalt a papság és közönség helyezkedik el.

A küldöttségek a beszenteléshez nem vonulnak ki, hanem a templomban már elfoglalt helyeiken maradnak.

A beszentelés után a menet felvonulása a székesegyház főbejáratához a következőképen történik:

növendékpapság,

szerzetes és világi papok karingben,

asszisztenczia,

rendjelvivők,

a koporsó,

a nem karingben levő papság,

a közönség.

A menet a templomba érkezvén a koporsó ravatalra tétetik, a nagyprépost úr asszisztencziája a jobboldali sekrestyébe vonult s ott öltözetesen várja be a mise végét.

A herczegprímás úr asszisztencziája a baloldali sekrestyéből a papsággal együtt Ő Eminencziája fogadására az oldalbejáróhoz vonul ki.

A fogadás után Ő Eminencziája az asszisztencziával együtt várja a király Ő Felsége képviselőjét, Frigyes cs. és kir. főherczeg Ő Fenségét.

Ezután mindnyájan a szentélybe vonulnak és elfoglalják helyeiket.

II. A gyászmise

A gyászmisét a Herczegprímás úr Ő Eminencziája végzi a részére külön kirendelt asszisztencziával.

A gyászmise után négy püspök úr abszolucziót mond, melynek elvégzése után a távozó pontifikáló bíbornok urat a papság és az asszisztenczia az oldalbejáróhoz kíséri ki; ezután az asszisztenczia a baloldali sekrestyébe megy, míg a nagyprépost úr külön asszisztencziája a jobboldali sekrestyéből előlép és a temetési menet megalakul.

III. A temetési menet.

A temetési menet a székesegyház főbejáratától a Károly-templomig a következő rendben megy:

  1. A menetet a tanintézetek ifjusága vezeti be zászlók alatt. Elől a leány-, utánuk a fiuiskolások, az intézetek rangja szerinti sorban.
  2. A zászlók alatt felvonult egyesületek.
  3. A fakereszt vivője.
  4. A női- és férfiszerzetesek.
  5. A nem karingben levő papság.
  6. Cerimoniárius és a keresztvivő a két akolitus között.
  7. A növendékpapság és világi papság karingben égő gyertyákkal.
  8. Az asszisztenczia a pontifikáló nagypréposttal.
  9. Rendjelvivők.
  10. A gyászkocsi.
  11. Koszorus kocsi.
  12. Ő Fensége a király képviselője és a miniszter úr Ő Exczelenciája
  13. A püspökségi uradalomi tisztek.
  14. A vidéki és helybeli polgári és katonai küldöttségek rang szerint.
  15. A vidéki és helybeli urak és hölgyek, utánuk a közönség.
  16. Kocsik

IV. A Károly-templomnál.

A Károly-templom terét övező rácsozat ajtajánál a mindkét nembeli tanuló ifjuság a rácskerítésen kívül foglal helyet és pedig a leányok a temető felé, a fiuk a kórház felé eső részen.

A zászlók alatt felvonult egyesületek, urak és hölgyek a kerítésen belül, de a templomon kivül a templomtéren helyezkednek el.

A templomba a szerzetes és világi papsággal együtt csak az asszistenczia megy be, még pedig a templom hajójába, míg a küldöttségek – amennyiben ez lehetséges – a kórus alatt foglalnak helyet.

A temetés végeztével a menet feloszlik s a székesegyházban ünnepélyes pontifikális szentmise, u. n. Gloriosum veszi kezdetét.

Veszprémbe, 1917. évi február hó 12-én.

Egyházmegyei Hivatal”[13]

Tanulmányomban a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban megtalálható iratok alapján kívántam egy-egy mozzanatban bemutatni a Veszprémi Püspökség kötődését az első világháború borzalmaihoz. Ezúton is köszönöm a levéltár munkatársainak – Karlinszky Balázsnak és Varga Tibornak – segítségét, akik az általam kért irathalmazokat előkészítették. A forrásokat helyesírásilag az eredetinek megfelelő állapotban hagytam.

E röviden bemutatott téma teljes körű feldolgozása nem is lehetett célja ennek a munkának, csupán egy-egy lényeges mozzanat felvillantására vállalkozhatott. A későbbiek folyamán érdemes volna a témát komolyabban végigjárni, hiszen azt eddig nem mutatta be egyetlen monografikus feldolgozás vagy tanulmány sem.


[1] Dr. Szántó Konrád O. F. M.: A katolikus egyház története II. Ecclesia Szövetkezet, Bp. 1985. 572. p.

[2] Gárdonyi Máté: Huszadik századi kihívások, pasztorációs útkeresések a Veszprémi Egyházmegyében. In. Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a Veszprémi Püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére. Szerk. Hermann István – Karlinszky Balázs. Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Veszprém. 2010. 276-279. pp.

[3] Rácz István: Farkasgyepü község története 1401-1753. Farkasgyepű Község Önkormányzata, Pápa, 1996. 26. p. (Jókai Füzetek 18.)

[4] Uo. 19. p.

[5] Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár (VEL) I. 1. 44. a. 1267/1917. A farkasgyepüi tanítói illetményeknek Székely Erzsébet részére való kiszolgálatása iránt püsp. jószágkormányzó megkerestetik.

[6] VEL I. 1. 44. a. 1462/1917. Székesegyházi, angolhölgyek és a farkasgyepűi kápolna harangjainak meghagyása tárgyában minisztériumhoz átirat.

[7] VEL I. 1. 44. a. 589/1917. A farkasgyepűi harangoknak a bakonyjákói templomba átvitele nem engedtetik meg.

[8] VEL I. 1. 44. a. 3923/1916. Gábori Dénes menekült erdélyi egyházmegyei pap Zalaszentgróton egyházi funkciók végzésére felhatalmazást kap.

[9] VEL I. 1. 44. a. 1395/1916. Egry Jenő levele.

[10] VEL I. 1. 44. a. 1468/1916. Egry Jenő tábori lelkész panaszára tábori püspök válaszol.

[11] VEL I. 1. 44. a. 1873/1916. Egry Jenő köszönő levele.

[12] Huchthausen Lajos: Bilingérezések. Történetek a veszprémi egyházmegye XX. századi életéből. Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Balatonkiliti-Veszprém, 2009. 18. p.

[13] VEL I. 1. 44. a. 607/1917. Főmagasságú és ftdő Báró Hornig Károly bíbornok veszprémi püspök 1917. február 9-én délelőtt ½ 9 órakor meghalt.

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Marno János, Fenyvesi Ottó, Szeles Judit, Bereti Gábor, Stenszky Cecília, Németh Gábor Dávid, Verebes Ernő, Villányi László és Aczél Read More
  • 1

Köz-élet