kmt 300x25

Jókai Mór: A magyar Tempevölgy

  • kedd, 05 január 2016 00:00

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt.
 
Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az Alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az Alföld úgy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s míg rezgő délibábjában tündérmeséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát.
 
Erdély képe viszont úgy tűnt föl előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és csábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetetlen után sóhajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást.
 
Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!
 
Amint Veszprém megyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány írótáblás história emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye, vagy a költő ihlete alkotott.
 
Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körül, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a félhold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körül a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa szpáhijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, amint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrinc képét, dárdájával keresztülszúrta azt; ez csütörtök reggel volt, péntekre virradóra halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja hegye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harcosok közül, ugyanazon két körömhellyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, amiből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem böjtöl.
 
A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s anélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbúvár azt, hogy tán vámpír lehetett az öldöklő kísértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.
 
Mulatságosabb adoma az 1687-i visszafoglalásról, amikor Eszterházy hirtelen körülfogta kétezer lovassal s ezer hajdúval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdúnép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal rájuk vissza. Miután vagy öt hajdú elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hírnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük:
 
– Mit akartok?
 
– El akarjuk foglalni a várat.
 
– Hát miért nem szóltok? Itt a kulcsa; mit rontjátok a kerítést?
 
Így értették meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török volt a várban, aztán velük volt 97 asszony. A várkastély most is bír még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes diskurzus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de körös körül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész eleven szőnyeget képez a ritka ablakok körül; belül azonban újdivatú ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvenc vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királyunk furfangosan felelve: „csóri csuka, nincsen mája”; mire a király rögtön kádenciát mondott: „palotai pálca: nincsen száma!” – s a csukamáj rögtön előkerült.
 
Mátyás vára összeomlott, Ujlakié most is áll még.
 
Nem messze innen az út mellett látszik most is az a kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány Kinizsi ugratójának nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhúzva, a tavat lebocsáták a mezőre, csupán a hídon keresztül lehetett Patotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámú törők had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit, s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harcolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedmi. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást! Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, aki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből – s minek is beszélné ki?
 
Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt – nem státusgazdászati szempontból; azt nem bízták rám –, hanem azokért a szép lombos fákért, amiket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkül az énekesmadárnak; az éhes ember aztán nekimegy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háládatos legyen hozzá. Ez pedig azzal áll bosszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, amely fordított mértékben követ ad annak, aki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet – azt most aztán belepte széliben-hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, aki az ilyen betűt is olvassa! …
 
Most egyszerre mint egy boldogabb világ révpartja, tűnik elénk a Balaton. Amint egy hegylejtőre feljutottunk, két erdős domb völgylete közül kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arculata. Amint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrű közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körül, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyújt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.
 
Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó – olyan fönséges, olyan megragadó látvány. Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől, vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Ah, mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi célra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan művelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi szárazföld ragadjon. Porzót, az igaz, hogy árulhatnának eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnéziás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemezis következnék a hálátlan fajra! Hogy állnának bosszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el! Patakok csermelyek után vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sívó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, ami nincs.
 
De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal, hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő telihold; s Balatonfüred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.
 
Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első percben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda inkognitó nem lehet megérkezni.
 
Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körül magas vendégházak emelkednek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyúvizes kút; a park elején a nemzeti színház, egy fedett épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: „Hazafiság a nemzetiségnek”. Beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanúbizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy színkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunántúli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Íme Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten … szeretnék efelől igen keserű dolgokat írni, ha most éppen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, akit addig gyógyítottak, amíg belehalt, majd máskor elmondom.
 
Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthímes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal, szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arcképeket tovább, akinek helyes képzelme van – nem fog csalatkozni. Ez a vonás húzódik végig az egész társas életen, s ez az, ami többet ér Balatonfüred minden magnéziájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerül a sor. A kis tenger langyos vize tán még régi nimfájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; ahogy óhajtja magát azzal, aki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között kilibegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb úszók kinn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes úszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant atlétikai termet, a másik egy kis tízesztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, amiért az merész ambícióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átúszott Tihanyra; ez néha négyórai úszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fáradt, majd visszakérezkedik: de az csak úszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf:
 
– Van az ön atyjának még több fia?
 
A gyermek azt felelte:
 
– Nincs.
 
– Akkor hát forduljunk vissza.
 
A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde zöld: a Balaton lehelete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton – legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a cikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra múlva aztán kiderül az ég, a Balaton megint kéken mosolyog, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.
 
Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten, emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.
 
Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kísérté meg a visszhanggali beszélgetést – szél lehetett, a visszhang nem beszélt neki. „Haj, asszonyom – szólt neki a kalauz –, nem tud ám még a mi ekhónk ezen a nyelven!”
 
A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte – Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, aki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind idevalók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek véle, még egy kis szelíd tengeribetegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! – és ez is élvezet.
 
Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végighasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája vonul el szemünk előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton vagy az erdők közepéből egy-egy erős ősrom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség romjai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és célszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint odafenn a szellős te tőkön, s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sóhajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig éppen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen, s kis csengettyűvel harangozzon az ájtatos népnek – most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.
 
A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobánc. Ötször tűnik el a szem elől és ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végigjátssza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenként tűnnek el, a végigvonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hírhedett borát, s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt a hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, ahol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és kunyhók megismertek. Mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.
 
Ama kis lapos domb ott a Szent Mihály-hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, aki a szerelmét elveszté, csak bosszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, amíg az megérik.
 
A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának célja. Aki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad, s visszatérhet, vagy lefekszik és végigalussza az egész délutánt, vagy újra végignézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. Aki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen, s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balatonfüredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.
 
Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; aki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.
 
Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót sem lehet találni – amiből az a tanúság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, amit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezésétől.
 
A könyvtárban különösen egy férfiarckép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait aki egyszer látta, soha többé el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólalásra kész ajakán valami élni látszik, ami soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arcú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvence; az édes tollú, éles kardú hős-költő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz bírálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, akik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobánc, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nemhiába hullt utánuk a szegény hegedősök könnye; a fű, a réti virág legalább háládatos maradt érte.
 
Estére Sümeget érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümegi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakában a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak páncélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.
 
Páncélos lovagok, pártás hajadonok! Mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket, elő sem jönnének – akkor is csak az hisz bennük, aki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz, s csak azokat a költeményeket olvassa, mik börzetudósítás cím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek.
 
Nem háborgatott bennünket Sümegen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék halhatatlan írója.
 
Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az ízt melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját; a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, akihez a költő a Himfy szerelmét írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.
 
Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobánc.
 
Ötször láttuk eltűnni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögül, végre előttünk áll egy magas hegyorom, messzire fehérlő sáncaival. E sáncok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körül zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bércek homlokain a komor várromok; egy közülük úgy áll a síkság közepett egy vulkán alakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.
 
És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, amire énekeltük hajdan: „Szomorúan hallott kongni…”- S ha magatok körülnéztek, még ott láthatjátok az orgonabokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát és a zsálya- és liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra-a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.
 
A hegytetőn örök szél fúj, s üldöz bennünket a méla dallam: „Szomorúan hallott kongni…” Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánci kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobáncon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban hazajön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánci ebbel való variációja az Orbán lelkének. – Magasban él a poézis, ide alant az adoma – és mind a kettő az Úrtól jön.
 
Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balatonfüredre, még odáig is majd itt, majd amott tűnik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.
 
Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy hazajöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetetlen marad.

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: A 25. Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott alkotásai, összeállítás Luigi Pirandellóról (Szkárosi Endre, Török Tamara, Dávid Kinga, Lorenzo Marmiroli). Magyar Read More
  • 1

Köz-élet