Huszadik századi sajtótörténeti eseményeket és személyeket elevenít fel a szerző új könyvében, kéziratos és nyomtatott forrásokra, saját interjúira támaszkodva. Történetei hol elképesztőek, hol siralmasak, hol meg nevetségesek – kis kulturális belvilágunk kincsei ezek. Kötetének hosszabb-rövidebb írásai többnyire erősítik egymást, még akkor is, ha különböző időszakok sajtójával kapcsolatosak, s néha elemi erővel mutatnak rá a „szabad sajtó”, valamint az aktuálpolitika kapcsolatára. Az olvasó döntően esettanulmányokkal találkozhat, amelyek hat évtizedet fognak át, a harmincas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Közülük legkevesebb, mint már a közelmúltból is kiesett időszakot, a második világháború előtti két évtizedet tematizálja, ellenben az 1945 utáni évtizedek, a jelenkori személyes emlékezetnek megfelelően nagyszámúak.
A szerző alapvetése, ami végigvonul a köteten, sajtó és hatalom, kimondhatóság és cenzúra, propaganda és ellenpropaganda (szamizdat) viszonya. Felfogható az írások sorozata speciális politikatörténetnek is, a sajtó szabadsága és szabadságvesztése felől nézve. Jellemzőjük az utókorból erősebben látott kisszerűség, a beszűkült társadalmi és politikai lét, a sok esetben keletkezésük idejéhez kötött érdektelenség, amelyet a jelen naponta újratermelődő aktualitásai sokszorosan elhomályosítanak.
A gyűjtemény az 1919 utáni hazai évtizedek ikonikus, de egyáltalán nem pozitív megítélésű alakjait már életükben körülvevő kultusz egy részét mutatja meg. Sorukat Horthy Miklós nyitja, majd Joszif Visszarionovics Sztálin következik, végül Rákosi Mátyás. A következő nagyon változatos blokk a harmincas évektől a kilencvenes évek elejéig tartó időszak anyagi-szellemi viszonyait tükröző írásokból áll. A szerző ismeretében nem véletlen, hogy a Magyar Nemzet történetét hasonlóan bő esetek dokumentélják. Végül a kötetet néhány interjú és portré zárja.
Tallózva a felsoroltak között, feltétlenül említeni kell az első blokkot. A négy írásból három köszöntés, egy haláleset – kettő Sztálinnal, egy-egy pedig Horthyval, illetve Rákosival foglalkozik; ezek a nevek, pontosabban a regnálásuk alatt eltűrt sajtóviszonyok kizárólag az állami propaganda, nem pedig a pártatlan hírszolgáltatás körébe sorolhatók. A köszöntéseket és a gyászt is szimbolikus jelenetek – tengerésztiszti uniformis, díszmagyar, munkaverseny, az egész magyar nép által gyűjtött születésnapi ajándékok, utcanév változtatás, rendkívüli napilapszámok, díszelőadás az Operaházban, ünnepi vers- és emlékezésgyűjtemények stb. – meg gesztusok kísérték. Fokozatok persze voltak, mert Horthy még nem érdemelte ki azokat a jelzőket, amelyekkel Sztálint születésnapját vezették be. Jelen volt az életút, meg az azt kisérő képanyag hamisítása is, bár eltérő mértékben. De a hosszas és körültekintő készülődés, a ceremóniákat összefoglaló forgatókönyv, a bizáncias stílusú és mondanivalójú beszédek, az ünnepi lapszámok, a fővárosi ünnepségek, a vidékre is kiterjedő megemlékezések, az eltúlzott és grandiózus gyász, a különböző tárgyakban megörökített arcvonások valamilyen mértékben minden esetben az alkalom részeseivé váltak.
A sok apró esetből, melyekben mint cseppben a tenger, látszik a kommunista–szocialista sajtógyakorlat a maga kényszereivel és túllihegéseivel, érdemes talán az első magyar ürrepülő világűrjárását kísérő sajtóhadjáratot, valamint a Kádár Jánosnak küldött Pethő Tibor-leveleket kiemelni.
1978-tól, már az 1973-as olajárrobbanás után, nyilván politikai kompenzációs okok miatt is a „baráti országok” képviselői részt vehettek az Interkozmosz nevű, szovjet vezetéssel megvalósított programban. Egy-egy űrhajó szovjet legénysége mellé társulhatott először egy cseh, egy lengyel, egy német és egy bolgár űrhajós, majd 1980-ban sor került a magyar kozmonauta fellövésére is. Igaz, először 1979-ben volt erről szó, de az első terv halasztást szenvedett, ezért tulajdonképpen két, részben a korábbi termékeket felhasználó, gondosan megtervezett hazai propaganda keretében tálalták az egyébként valóban nagy eseményt a hazai olvasóközönségnek. Ahogy a szovjet vezetés az űrállomásból, úgy akart a magyar a hazai űrhajósból belpolitikai hasznot hajtani. Ennek rendeltek alá mindent, pénzügyi megfontolások nem játszottak, nem játszhattak szerepet. Az eseményt 1980. május 26-án a Kossuth Rádió rendkívüli adásából „váratlan” szenzációként tudták meg az ország lakói, holott a sajtó és a tömegpropaganda jól előkészített, még a váratlan eseményekre is reagálni tudó összjátéka következtében tört ki az űrhajós láz. A sajtó Farkas Bertalanból hirtelen szocialista sztárt faragott, akinek a születésétől kezdve a „világűr kapujáig” tartó életét számtalan cikk, tudósítás tárgyalta. Sőt, mellette a dublőr, Magyari Béla is megjelent a híradásokban. Nagygyűlések, kiállítások, karikatúrák, dokumentumfilm, erre a célra komponált induló, rekordgyorsasággal kiadott könyv, album, a legkülönbözőbb ajándéktárgyak, ruhadarabok a pilóta arcképével kerültek forgalomba – a szerző írása jól érzékelteti egy nemzeti önértékelésre alkalmas esemény ideologisztikus eltúlzását és ellenkező hatásúra fordítását.
Kádár János levelezését 2002-ben adta ki az Osiris, Huszár Tibor sajtó alá rendezésében. Ehhez szóló adalék Pethő Tibor és a pártfőtitkár 1967 és 1982 közötti levélváltása. Központi témájuk a sokszorosan körüljárt köszönetmondás: a Hazafias Népfront színében képviselőjelöltté, a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé, a hatvanadik születésnapjának megünnepléséért – aztán a nyugdíjazásáért. A levelek szövege világosan mutatja azokat az áthallásokat és üzeneteket tartalmazó kölcsönös stílust, amely az egyenes, őszinte beszéd helyett kapott szerepet, s amely érzékeltetni tudta a hatalmi, alá–fölérendeltségi viszonyokat is. Csemege közöttük Kádár János 1982. október 4-i levele, amelyben a hetvenéves levélíró óvja a hatvannégy éves főszerkesztőt a munkával járó feszültségektől és ajánlja számára a nyugdíjazást.
Egyszerre kényelmetlen és elgondolkoztató Murányi Gábor könyve. Mert szembenézésre késztet. Aki ezeket a történeteket, ezeket az illusztrációkat nem tudja elviselni vagy nem érti, abban indulat ébredhet. Aki viszont környezetére s abban magára ismer – erőt meríthet belőle.
(Pécs, 2018, Kronosz.)
