Smid Róbert új, 2023 nyarán, a Századvég Kiadó gondozásában megjelent – Az ökokritika dilemmái című – kötete jelentős hozzájárulás a honi „ökokritikainak nevezett kultúratudomány” diszkurzív közegének alakulásához több okból is. Egyfelől azért, mert ahogyan a bevezető fejezetben – melynek címe: A természet nélküli ökológia és az ökokritika egyéb dilemmái – olvashatjuk, e kötet címadását motiváló, Kulcsár Szabó Ernő által, 1994-ben írt műhöz (Az új kritika dilemmái) hasonló módon e kiadvány is tisztázó, korrektív és – akár azt is mondhatjuk, hogy – interventív munkát végez el. Ez a munka – bár tétjeit tekintve talán önmagát (helyesen) másként pozícionálva – kísértetiesen hasonló praxisokat, műveleteket követel meg, mint amilyeneket Kulcsár Szabó Ernő könyve – akkor és ott – vállalt magára. Míg ez utóbbi a marxista alapozottságú (már ha volt ilyen...) irodalomtudomány „bukását” követő „irodalomkritikai-szövegértelmező diskurzusok teljesítőképességét” (31.) tette mérlegre, éppen azért, mert hitt (és itt a hit fontos kifejezés!) abban, hogy esély nyílik a magyarországi irodalomértés korrekciójára, addig az előbbi, Smid kötete – véleménye szerint éppen csak szárba szökkenő – ökokritikai diskurzusok esetében pontosan most (2023-ban) látja annak a lehetőségét, hogy a „humán tudományos értelmezések lehetőségterének” (31.) kilúgozása elkerülhetővé váljon. Ehhez annak megakadályozására (valamint ahogyan Lőrincz Csongor fogalmaz: az ökokritika történeti, antropológiai, retorikai, politikai, ideológiai, ökonómiai összetevőinek szétszálazásához) van szükség, hogy a kortárs ökológiai tudat gyakorlatai ne az úgynevezett monolit „zöld ügyre” való hivatkozással – és a morálisan egyedül igazolhatónak vélt cselekedetek nevében – tereljék (/kényszerítsék) egy irányba a beszédmódokat. Véleményem szerint e vállalását – vagyis, hogy felhívja az ökokritika dilemmáira, apóriáira, elzárásaira, elkülönítéseire, tévképzeteire, fogalomstabilizáló processzusaira, felületességeire a figyelmet – maradéktalanul teljesíti is a kötet, egyébként kapcsolódva ezáltal az ökokritika – Timothy Morton utáni – harmadik hullámának gondolkodóihoz. E – leginkább angolszász akadémiai háttérrel rendelkező – kutatók munkáikban szintén valamiféle korrekcióra/pontosításra/feltárásra törekszenek, pontosabban egyfajta metaanalízist végeznek, az ökokritika eddig megszilárdult diszkurzív mintázatai vonatkozásában. Mindezekre figyelő, korszerű tanulmány sem (Smid dolgozatain kívül), nemhogy kötet a magyar viszonyokban eleddig nem jelent meg. Másfelől pedig azért (is) tekinthető „úttörőnek” e könyv – ahogyan azt Lőrincz Csongor utószavában szintén jelzi –, mert az az ökokritikai problémák nyelvi, irodalmi és irodalomtudományos vizsgálhatóságát is körüljárja, nem pusztán a diskurzuselemzés módszerével von kérdőre kifejezetten izgalmas, ám eléggé heterogén mezőt felrajzoló komplex példákat, jelenségeket. Hanem – ahogyan a kötet második fejezetében lévő tanulmányok tanúskodnak róla – az ökologikus lírai megszólalásmód lehetőségeit is mérlegre teszi: „azokat a váltásokat vizsgálom, ahogyan a természetre irányuló reprezentációs kísérletekkel párhuzamosan érvényesül az ökologikusság a versek önprezentációjában.” (32.) Azt, hogy e munkát (pontosabban: többdimenziós munkát) Smid miként – milyen eszközökkel, milyen csomópontok feltárásával, milyen fogalmi tisztázásokkal és „szétszálazásokkal” – végzi el, értelemszerűen a kötet két fejezetének tanulmányai mutatják meg. Ezekből emelnék ki néhányat –– önkényesen válogatva azok közül, amelyek szerintem leginkább megmutatják az ökokritikai diskurzusban lévő lehetőségeket, távlatokat. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom megemlíteni (a két nagyobb blokkon kívül), hogy a kötet bevezetőjét (A természet nélküli ökológia és az ökokritika egyéb dilemmái) már kifejezetten informatív, önmagában értékes tanulmányként is érthetjük, olvashatjuk. Mindamellett, hogy az szót ejt az ökokritika kialakulásáról, történetéről, jelenbéli kihívásairól és potenciáljáról, valamint e terület méltán elhíresült, kiemelt gondolkodója fogalmainak hazai applikációjában is fontos lépéseket tesz, már – nagyrészt – magába foglalja (és így előrevetíti) azoknak a jelenségeknek, dilemmáknak a feltárását, valamint azt a stratégiát is, amely az egész könyvet a további tanulmányokban jellemzi. Sőt jelzi azt is – ami szerintem kifejezetten előnyös egy ilyen jellegű, tisztázó, akár propedeutikus igénnyel is bíró munka számára –, hogy mi nem az úgynevezett ökokritika, és mire nem vállalkozik e kötet: „hogy miről nem lesz szó a könyvben: [...] környezetesztétikai szempontról, [...] humánökológiáról, [...] geofilozófiáról vagy az antropocén elméletéről, [...] ökoművészetről, ökofilozófiáról, mély ökológiáról és ökofeminizmusról.” (31.)
Az első fejezet – amelynek címe: Diskurzusok ökotudatosság és ökológiai tudat között – összesen nyolc tanulmányt ad közre. E tanulmányok mindegyike az ökokritikai diskurzus főbb csomópontjait, elméleti bázisának alapjait tekintik át, különös figyelemben részesítve az olyan technikák felülvizsgálatát – „a legkülönbözőbb ökológiák és ökologikus viszonyok felől” (32.), mint például a határhúzás, a kultiváció, natúra és kultúra szétválasztását életre hívó kultúrtechnikák, a be- és elkerítés, valamint a humán és a non-humán ágenciák elkülönítését megalapozó mediális konfigurációk. Mindezt valóban, Smid igen diverz és diszjunkt példákon keresztül végzi el (ám nincs szó széttartásról vagy esetlegességről, netán összevisszaságról: a gondolatok ugyanannak a hálózatnak a részeit képezik, gyakran felbukkannak újrahasznosítva, új kontextusokban): van szó közösségi kertekről és nemzeti parkokról, Bodor Ádám regényének zoopoétiká(i/já)ról, antropológiai differenciáról egy médiaelméleti perspektívából, szigetekről, reprodukcióról, recyclingről, valamint az ökológia és ökonómia kapcsolatáról. Ezek közül két – számomra mindenképpen, de meg merem kockáztatni, hogy a hazai ökokritika számára is, a legutóbbi esetében egészen biztosan – jelentőségteljes írást emelnék ki: a közösségi kertekről és a nemzeti parkokról szólót (A természet mint gond), valamint az utolsót, a találó címűt: A fehér ökológia: A kockázatkezelés vége az ökokatasztrófák korában-t. Az előbbi tanulmány – véleményem szerint – kiváló terepe a kortárs ökológiai tudat dekonstrukciójának (finomabban szólva: kritikájának), két olyan példát mutatva be, amelyekben az ökológiai tudatnak azokat a preskriptív diszkurzív mintáit lehetünk képesek feltárni, amelyek már előre meghatározzák a természetről való gondolkodásunkat és beszédlehetőségeinket a kertek és a parkok viszonyában. Míg a közösségi kertek esetében – Smid és persze a mindig háttérben jelen lévő figura: Timothy Morton szerint is – a határhúzás egy olyan területet hoz létre, amelyet az ökológiai tudat természetesnek akar láttatni, holott éppen az emberre utaltsága és felügyelete miatt természetellenes elhódítottságként figurálódik, addig a nemzeti parkok esetében pedig az ökológiai tudat a természet intenzifikációjában (pontosabban ennek kommunikálásában) érdekelt. Vagyis a természetbe azért igyekszik beleavatkozni, mert úgy gondolja, hogy az önmagától képtelen volna működni: „azért kell beavatkozni a természet rendjébe, hogy intenzifikálni lehessen a »természetit«; más szóval, hogy a természet kvintesszenciáját fel lehessen tárni, miközben fenntartjuk érintetlenségét.” (48.) Az utóbbi dolgozat – mely szintén tekinthető az ökológiai tudat kritikájának, precízebben itt annak milyenségének feltárásáról van szó – a két példához (de leginkább a nemzeti park témájához) kapcsolódva tárgyalja az ökológia ökonomizálásának (/az ökológiai tudat ökonomizálásának) következményeit: „ökonomizálja saját beszédmódját; szétválaszt, hogy utána összemérhesse és megfeleltethesse egymásnak az általa elszeparált, ellentétbe állított elemeket. Ezek az azonosítások és elválasztások sterilizálják, tisztán tartják, kifehérítik az ökológiai diskurzust.” (212.) A fehér ökológiaiként azonosított ökológiai tudat a derridai fehér mitológia szerint érthető (/értendő): bizonyos koncepciókat felülértékel, míg másokat negligál azért, hogy bebizonyítsa az ember – számszerűsíthető, észlelhető – ráhatását a természetre. Vagyis azt mondja, hogy ha egyszer a természetre gyakorolt impaktja az emberiségnek szignifikáns (természetesen előbb negatív értelemben), akkor annak megjavítása, mérséklése is számszerűsíthetően elvégezhető, tehát minden pusztán (politikai, gazdasági, társadalmi, egyéni) akarat kérdése. Természetesen így – e tudományosan egzaktnak mutatkozó beszéd szajkózásával – az ökológiai tudat éppen azt maszkírozza el, amilyen a természet valójában: kalkulálhatatlan és eredendően entrópikus (vagy másként: az a rend, amely benne jelen van, az ember számára egészében, a maga komplexitásában nem fenomenalizálható, felfogható). Sőt az ökológiai tudat fehérségével, a „méricskélő-beosztó-rendező obszesszivitás”-ával (218.) nemcsak az a probléma, hogy egy előre előállított (vö. Heidegger Ge-Stell-jével), ökonomizált természet felől vagyunk képesek a természetről gondolkodni, azt vizsgálni vagy éppen „szondázni” (213.), hanem éppen a mérhetőség különböző modellekre és sokszor egymással „vitában álló” terminusokra való ráutaltságával a megbízhatóság és az egzaktság ellenében létrehoz egyfajta homogenizáló, apokaliptikus beszédmódot is: „amennyiben a természet rehabilitálására irányuló, de tulajdonképpen a pusztításával egyívású elrendezési műveletek megakadnának, vagyis a kontroll kicsúszna az ember kezei közül (az elharapódzó üvegházhatás ennek eklatáns példája), akkor találnánk magunkat szemtől szemben a természet tényleges idegenségével, monstruozitásával és abnormalitásával. Ezzel szemben az előjelezhető katasztrófa nem több, mint sematizálás, formalizált kalkuláció, amely elött két út áll: vagy olyan totalizacióként működik, amely végleges és teljes kipusztulásról beszél, vagy pedig fokozatokat állít fel, ami megint csak a mérhetőségnek és a kalkulációnak utalja ki a természetet, például, hogy a sugárzástól mennyivel lesz nagyobb esélye az egymást követő generációkban valamilyen mutációnak.” (223.)
A kötet második felében – amely ugyan annak kisebb részét teszi ki –, Smid a modernség korszakköszöbe és a késő modernség lírai termésének „ökologikus” megszólaltathatóságának kérdéseit járja körbe. Egy-két kivételtől eltekintve (például amely az antropomorfizmus és az ökomimézis kapcsolatát érinti) ezek a tanulmányok mind a szorosolvasás módszerével végeznek gyakorlatokat irodalmi szövegeken, kiemelt figyelemben részesítve ezeknek a „tétjeit ökológia és ökonómia, élet és halál, szerves és szervetlen, kívülhelyezkedés és belemerülés poétikai eseményei felől”.[1] Olvashatunk itt tanulmányt a poétikai kommunikáció mortifikációjáról a magyar modernség viszonyában, technikáról a Harc az ünnepért-ben, valamint a természetbe foglaltságról József Attila verseinek vonatkozásában. E szintén részletgazdag, és az irodalmi alkotásokat intenzív figyelemben részesítő dolgozatok nem pótlékai, kiegészítései az első fejezetben található gondolatoknak (még ha e recenzió súlyozásából akár ez is látszódna), hanem azok mellett, önálló helyiértéket elfoglaló munkavégzésről tanúskodnak. Ezek pontos, és részletekbe menő elemzése, felmutatása e rövid recenzió kereteit igencsak szétfeszítené, ezért csak annyit mondok: e vizsgálódások az irodalmi olvasás távlatából is lényegi hozzájárulásnak tekinthető az ökokritikára is figyelő magyar irodalomtudományi gondolkodás számára.
Ugyanakkor – és ezzel zárnám e rövid írást – Smid Róbert Ökokritika dilemmái című kötetének utolsó szavai mementóként (és egyben felhívásként!) kell hogy a hazai (és persze nem csak hazai) ökokritikai gondolkodás előtt lebegjen: „félő, hogy a honi ökokritika nem is akar egy saját, történetileg szituált értelmezői pozíciót kialakítani. Márpedig az ökokritika feladata először a megértés elősegítése lenne, és csak utána a cselekvésé.” (377.)
[1] L. Varga Péter, A természet természete, ÉS, LXVIII. évfolyam, 8. szám = https://www.es.hu/cikk/2024-02-23/l-varga-peter/a-termeszet-termeszete.html