kmt 300x25

A füredi fotós

  • szombat, 09 április 2016 11:09

Több mint fél évszázaddal fiatalon bekövetkezett halála után, 2015. szeptember 5-én került sor első alkalommal Talabér Gyula (1924–1962) önálló fotókiállítására a balatonfüredi Vaszary Galériában. Nem nehéz kiszámolni, hogy a fotóművész halálától első kiállításáig tehát éppen 53 év telt el. Helyénvaló itt tehetségének újrafelfedezéséről beszélni, hiszen utolsó éveiben éppen kibontakozóban volt előtte egy komolyabb fotós karrier, műveit mind szélesebb körű elismerés övezte. Élete egyszerre tipikus és egyedi példázata a 20. századi magyarországi értelmiségi sorsnak: ha jobban megismerjük őt, egy olyan ember áll előttünk, akin – csakúgy, mint családján – átviharzottak az 1900-as évek durva politikai változásai, mint az az alábbiakból ki fog derülni, méghozzá oly módon, hogy élete nagyobb részében partvonalon kívülre szorították őt.

Talabér Gyula a hagyományos vidéki elit képviselőjeként régi dunántúli középnemesi családból származott. Nemesi előnevük kisgeresdi és felsőszopori volt. E nevek árulkodnak a család gyökereiről: Kisgeresd egykor Sopron vármegyéhez tartozott, ma már Vas megyéhez, 1928 óta Nagygeresd része. Fel(ső)szopor pedig, ahonnan a másik nemesi előnév ered, a mai Győr-Moson-Sopron megye területén található, 1950 óta Újkér része. A Talabér család tagjainak viselt dolgairól a kora újkortól tanúskodnak írott források, elsősorban a nyugat-dunántúli vármegyékkel kapcsolatos hivatalos iratok; megyei hivatalviselőkként és/vagy birtokos nemesekként élték életüket. 1829-ben Zala vármegye területén hét kétséges és 16 kétségtelen nemes Talabért írtak össze, közülük Sárszegen élt Zsigmond, László és János. Csupán néhány további példa: Talabér Ignác Sopron vármegye levéltárnoka volt 1830–1838 között, majd tiszteletbeli főjegyzője 1840-ben, Püspökladányban bekövetkezett haláláig. Talabér János (1825–1899) papköltőként lett ismert a maga idején, az ugyancsak papi pályát választó nagybátyja, Talabér György (1811–1882) pedig egyházi íróként aratott babérokat. 1842-ben a zálogba vevők listáján találjuk nemes Talabér István nevét Zalaegerszegen.

Ebből a családból származott Talabér Gyula, egészen pontosan az ifjabbik Gyula. Olyan korban született, amikor a nemesi cím már fabatkát sem ért, de társadalmi presztízse, főleg, ha némi birtok is társult mellé, még volt. Balatonfüreden született 1924. április 3-án, a svájci stílusú Ágnes-villában, amely a mai napig a fürdőtelep és a faluközpont közötti részen húzódó Csók utcában magasodik. A későbbi fotós édesapja, az idősebb Gyula (1890–1951) azonban nem füredi volt, hanem – ápolva a családi hagyományokat – saját birtokán gazdálkodott a Zala vármegyei Sárszegen. Füredhez felesége, Kenyeres Mária (1898–1963) révén kötődött.

Az ifjabb Gyula a helybéli polgári fiúiskolában tanult, majd a Székesfehérvári Magyar Királyi Szent István Középfokú Gazdasági Tanintézet és Mezőgazdasági Szaktanácsadó Állomáson folytatta tanulmányait. E mögött vélhetően az a szándék húzódott meg, hogy idővel átveszi a családi birtok irányítását, amit igazolni látszik az is, hogy ezt követetőn a Magyar Agrártudományi Egyetemre járt, egészen 1948-ig. Közben Magyarországot is elérte a második világháború, amelynek utolsó évében Talabér Gyula maga is katonaként szolgált. Sorsa kalandregénybe illő: nem akarva megvárni a bekerített Budapest ostromát, még a kitörés előtt megszökött onnan legjobb barátjával és katonatársával, Borbáth Lászlóval, ám ez majdnem végzetesnek bizonyult. A várból a Szüret utcában menekülve egy robbanás hajszál híján mindkettőjüket megvakította. A sors fintora, hogy Borbáth László, aki csak egyik szemére sérült meg, soha nem gyógyult ki a sérülésből, élete végéig nem látott, csak egyik szemére, Talabér, aki a robbanást követően teljesen vak lett, ellenben teljesen meggyógyult. Hogy életben maradt, barátjának köszönhette, aki nem hagyta őt cserben. Miután ellátták őket, együtt érkeztek meg a rokonság mezőszilasi (egykor: Szilasbalhás) birtokára Fejér megyébe, ahonnan aztán szekéren mentek tovább Sárszegre, a Talabér-szülőkhöz. Utóbbiak korábban halálhírét vették az ifjabb Gyulának és már misét is mondattak érte, gyermekük érkezése sokként hatott rájuk.

A háború után folytatta tanulmányait, majd az egyetemet befejezve 1948. június 24-én Szilasbalháson feleségül vette Borbáth Ilonát (1928–1967), barátja és megmentője húgát. 1950-ben megszületett első gyermekük, Tamás, majd Judit és András. A gyermekek születéséről, első lépéseikről Talabér Gyula kis naplót vezetett, amelyet bőségesen illusztrált a róluk saját kezűleg készített fotókkal is. A fiatal családapát érdeklődése mindinkább addigi hobbija, a fényképészet irányába terelte. Ahogy ő fogalmazott a kezdetekről: „Részben tanulmányaim folytatása közben, részben pedig utána […] mikrotechnikával és mikrofényképezéssel foglalkoztam.” Alig 14 éves volt, amikor 1938-ban benevezett az Országos Diákfotó Kiállítása Lápvirág, valamit Tél című képeivel. Nem egyszeri próbálkozásról beszélhetünk, hiszen még a töredékesen fennmaradt adatok is elárulják, hogy 1943-ban a Masztaba Fotókiállításon bukkant fel a neve. Ez nem más volt, mint a Hungária MTE Masztaba építészmérnökcsoport
fényképező szakosztálya által rendezett kiállítás, amelynek a (József Nádor) Műegyetem díszterme adott helyet 1943. november 21–28. között. Talabér neve itt az egyetlen mezőgazdász hallgatóként lelhető fel és IV. helyezett lett Március, Vitamin és Czigaretta című fényképeivel.

A fotózás iránti érdeklődése nem csökkent, de nyilvánvaló, hogy a háborús helyzetben nem teljesedhetett ki e téren (sem). A világháborút követően részt vállalt édesapja sárszegi birtokainak irányításában, de a távolból mindössze haszonbérleti szerződések révén tudott szülei segítségére lenni, és csakhamar az államosítás mért újabb csapást rájuk. A család mind nehezebbé váló helyzetét jelzi, hogy Talabér ekkor már Galambokon élő szülei ingatlanjaira végrehajtást róttak ki 1949 tavaszán. Gyula viszont – jobb híján – igyekezett igazodni az új rendhez. Egyik, ebből az időszakból fennmaradt életrajzában édesapját ennek jegyében nem birtokosként, hanem munkaképtelen földművelőként tüntette fel, édesanyját pedig háztartásbeliként. A Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetségének (FÉKOSZ), majd a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségének (DÉFOSZ) alakulásától, a Magyar Szabadságharcos Szövetségnek 1950-től lett tagja, noha nyilvánvaló, hogy korábban semmilyen baloldali kötődése nem volt. Olyannyira nem, hogy édesapja Drozdy Győző mögött a Kisgazdapárt listáján és színeiben indult az 1939. évi választásokon Zalában.

Talabér Gyulának fiatal családapaként meg kellett teremtenie az egzisztenciáját. Végzettségének megfelelő kenyérkereső munkát keresett és talált Balatonfüreden: 1951-től állattenyésztési előadóként dolgozott az Állami Gazdaságok Veszprém Megyei Központjában. Ezt a munkakört csupán rövid ideig, július 30-ig töltötte be. A váltást ő kezdeményezte, kérve, hogy inkább gépkocsivezetőként alkalmazzák, ha pedig az nem lehetséges, akkor bocsássák el. Indoklásában családi és lakáskörülményeire hivatkozott, lakóhelyéhez közelebb eső munkakört igényelve. Ezt az érvelését nem fogadták el, ezért ismételten kérte elbocsátását, immár egy orvosi bizonyítványt mellékelve, amely szerint állása az egészségét veszélyezteti. Ezért-e vagy másért, nem tudni, de érvei végül hatottak, munkaviszonya megszűnt. Ez a lépés nyilván anyagi nehézségeket okozhatott számára, valószínű tehát, hogy tényleg egészségét féltette, amikor a váltást kezdeményezte (egészségének fiatal kora ellenére ingatag voltát látszik megerősíteni korai halála is). Szerencsére azonban e munkanélküli lét nem tartott sokáig, állást kapott mint kertészeti kutató a Balatonakali Kísérleti Telepen.

Talabér azonban hiába ért révbe, feleségének és neki szomorú sors jutott osztályrészül, hiszen egyiküknek sem adatott hosszú élet. Előbb Ő halt meg alig 38 évesen 1962-ben, majd öt évvel később, 39 évesen felesége is követte. Gyermekeik közül a két idősebbet, Tamást és Juditot az apai nagymama, illetve a rokonság Füreden, míg a legkisebbet, Andrást Szilason az anyai nagyszülők nevelték fel. Talabér halálát szívelégtelenség okozta. Sírja a balatonfüredi katolikus temetőben található.

Hogy betegsége ekkor már hosszabb ideje kínozta, annak egyik kétségbevonhatatlan bizonyítéka az a levél, amelyet a Budapesti Fotóklub1 küldött neki. Ebben arról biztosították őt, hogy tekintettel súlyos állapotára, határidőn túl is elfogadják jelentkezését egy fotóversenyre, egyúttal jobbulást is kívántak neki. A szervezet figyelmessége mellett Talabér viszonylagos ismertségét jelzi az a távirat is, amelyben a MADOME elnöksége és a tagsága kívánt mielőbb gyógyulást neki. Mindez persze nem véletlen: Talabér ekkor már három éve a MADOME tagja volt. Ez is azt mutatja, hogy országosan ismert és elismert fotóssá vált legkésőbb ekkora.

Ám szűkebb pátriájában, Balatonfüreden már jóval előbb, az 1950-es évek derekán felfigyeltek tehetségére, amiben minden bizonnyal kulcsszerepet játszott barátja, a későbbi ismert író, Lipták Gábor (1912–1985). Liptákhoz szoros kapcsolat fűzte Talabér füredi rokonságát. Ő volt az esküvői tanúja a szintén az Ágnes-villában élő Kenyeres Ágnesnek (Talabér Gyula nagynénjének) és férjének, Paleta Géza egykori vezérkari ezredesnek, továbbá Talabér első fiának, Tamásnak is ő lett a keresztapja. Vélhetően neki köszönhető, hogy Talabér 1954-ben Zákonyi Ferenccel (1909–1991), az 1945 utáni Balaton-kultusz meghatározó alakjával dolgozhatott fotósként. Ennek eredményeként jelent meg az Utazás a Balaton körül Kenesétől Keszthelyig című, 105 színes kockából álló diafilm. A film szövegét Zákonyi Ferenc irta, a fényképeket részben Zákonyi, részben Talabér készítette. Egy évvel később, 1955-ben ez a munka folytatódott: a 80 színes kockából álló újabb film a Tihanyi félsziget címet viselte. Az 1950-es évek végétől már országos szinten kapcsolódott be az amatőr fotós mozgalomba és lett a MADOME tagja, ahol a fényképész szakmai berkeken belül rövidesen komoly tisztelet és elismerés övezte, és csak rohamosan hanyatló egészségi állapota gátolta meg abban, hogy ki tudja bontakoztatni tehetségét. Pedig nagyon is határozott lépéseket tett ez irányba: ambícióit mutatja, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége 1960 tavaszán arról értesítette, hogy az általa beküldött fotói közül 12 kép esetében engedélyezte a Művészeti Bizottság, hogy azokat külföldi kiállításokra vigyék. E 12 kép, amelyet elfogadtak tőle, az alábbi címeket viselte: 1. Balatoni reggel; 2. Szélcsend; 3. Szobor és valóság; 4. Vasmacska; 5. Hula-hopp; 6. Szurkolók; 7. Érdeklődők; 8. Távolban egy fehér vitorla; 9. Tere-fere; 10. Munka után; 11. Vízi csendélet; 12. Anyu lekésik!?.

Ezek a képek meglehetősen érzékletesen tükrözik Talabér érdeklődését. Célja láthatóan az őt övező hétköznapi élet elszálló pillanatainak megörökítése volt. Nem nevezhető tehát klasszikus értelemben vett művészfotósnak, az absztrakció távol állt világától,
alkotásai nagyon is emberközeliek. Témái kifejezetten a mindennapokból táplálkoznak, akár embereket, akár épületeket, akár természetet fotózott: mindhárom témához szívesen nyúlt, fekete-fehér képeinek egyik fontos jellemzője a fény-árnyék ellentét bravúros kezelése, a közeli és távoli egyszerre történő megjelenítése.

Lássunk erre egy konkrét példát. Talán a legsikeresebb képe volt a Valentyin Katajev szovjet író ifjúsági regénye után címét kapó Távolban egy fehér vitorla. Ezen egy olyan pillanatot örökített meg, amikor a Balaton fölött repülő két sirályt és a vízen úszó, azon visszatükröződő vitorlást egyaránt sirálynak látja az emberi szem, hiszen a két madár képe szinte kódolja, hogy a vitorlást és tükörképét harmadik sirálynak lássuk. Eltelik némi idő, amíg az eltérés érzékelhetővé válik, és a figyelem úrrá lesz a látszat sugallta értelmezésen. Ahogy Kállai László – aki Talabér képeinek kidolgozását végezte, ekképp nagyon fontos szerepe volt a fotók megfelelő megjelenítésében – fogalmazott egyik levelében: „Sirályos képed díjazása egyébként már régebben ismert volt előttem, hiszen a FOTOban láttam és olvastam róla a szép kritikát. […] Kíváncsi vagyok, hogy a prágai kiállításon lesz-e sikere, hiszen nem »feltűnő« kép és így csak a »Feinschmeckerek«-nek nyújt igazi élvezetet.”

Ezzel együtt épp az a hétköznapi dolgok felé hajló témaválasztás – amely elsődlegesen jellemzi Talabért – teszi igazán értékessé fotóit a történész számára. A korabeli Füred számos apró rezdülését örökítette meg, ezen felül azonban – tágabb horizontról szemlélve – „nemcsak” a füredi élet részleteit lelhetjük fel, hanem a korai Kádár-korszak hajviseletének, ruházatának, gesztusainak, tárgyi kultúrájának is gazdag tárháza e fotók sora. Talabér éber figyelme nem csupán a turisták által látogatott nyári Füredre terjedt ki: fotózta a település fölött meghúzódó Koloska-völgyet, Arács falusias házait, a hajókat, a halászokat és kocahorgász kisfiúkat, a hajógyári munkásokat, vagyis Füred azon arcát, amely kevésbé volt szem előtt. Figyelme kiterjedt a falusi részre vagy a piacra is, ahol a kofákat, a vásárlókat örökítette meg, a pályán a sportoló fiatalokat. De tárgyakat is előszeretettel fotózott: egy poharat, egy horgonyt, a piacon árusított kalapokat. Apró, a nagy egészt mint cseppben a tengert visszatükröző mozaikok alkotják tehát füredi hagyatékának zömét.

Érdemes azonban visszatérni a Távolban egy fehér vitorla című fényképre, áttekinteni annak „karrierjét”, amely már nemcsak Füred, de Magyarország határait is átlépte, legalábbis a lehetőségek szabta kereteken belül, tehát a „béketábor” országaiban. Ez a fotó 1961-ben az NDK-beli Halléban egy kiállításon is szerepelt több más magyar fotós műveivel együtt, ezenkívül pedig egy ott kiadott albumban is napvilágot látott. Ezt az albumot a hallei Fotokinoverlag adta ki, azzal a céllal, hogy keresztmetszetet adjon a kortárs magyar fotóművészetről. Egy fotós egy képpel kerülhetett az albumba. A Talabér által közlésre szánt képek közül a Távolban egy fehér vitorlát választották ki. Ennél azonban hangsúlyosabb elem, hogy olyan kiadványban kapott helyet, amely az ország fotóművészetét hivatott bemutatni, ez pedig kijelöli Talabér helyét kortársai között. Ráadásul „Herrn Talabér Gyula” 40 NDK-s márkával is gazdagodott: „für die Mitarbeit am unserer Zeitschrift »Fotografie« Heft 12/61”.

A fénykép a hallei kiállítás előtt is már hazai és külföldi elismerésekkel büszkélkedhetett. 1958-ban Pécsett, a Mecseki Fotóklub kiállításán is díjat nyert a fényképpel: „A sirályos képem, háttérben a hajóval, Pécsett első díjas lett, és most kivitték Prágába.” Az ünnepélyes átadáson Pécsett Talabér nem tudott részt venni: „…sajnálattal közlöm, hogy a jelen körülmények között a kiállítás megnyitására és a díj átvételére megjelenni semmiképpen nem áll módomban. Munkahelyemen beállított kísérletek egyetlen nap mulasztást sem tesznek lehetővé.” Érdemes figyelmet szentelni levelének, hiszen az világosan mutatja, hogy a megélhetést biztosító munka kötelezettsége milyen súllyal nehezedett a mindinkább fotóssá átlényegülő Talabérra. Egy évvel később, 1959-ben Talabér ezzel a fotójával a Fotóklubok II. Szalonján a Miskolci Fotóklub plakettjét is elnyerte.

Ami a többször említett prágai kiállítást illeti: az 1958. évi Prágai Ünnepi Hetekre hívták meg a Magyar Fotóművészek Szövetségét, ők állították össze az ottani tárlat anyagát. A hirtelen ötletet mutatja az a távirat, amelyben a képről a FOTO című magazin
szerkesztősége azonnal kér egy nyomdai munkálatokra alkalmas reprodukciót, e táviratban pedig Talabér Gyulát – a zalai település nevére asszociálva – Zalabér Gyulaként szólították meg. Izmosodó szakmai elismertségét mutatja, hogy a FOTOnak ezekben az években már rendszeresen dolgozott.

A Távolban egy fehér vitorla sikereit persze már több részsiker előlegezte meg, még szigorúan a határokon belül. 1958-ban Talabér a Balatoni Intéző Bizottság és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Négy évszak a Balatonon című pályázatán szerepelt eredményesen: IV. díjat nyert Szellő se lebben című képével. Ugyanezen a pályázaton egy V. díjjal is jutalmazták, a Vontatókötélen című képéért. 1959-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége által jegyzett Magyar Fotóművészet azévi számában jelent meg Hullám és Szurkolók című két fotója.

Főállású munkája – ekkor kertészeti kutatóként dolgozott Balatonakalin – azonban folyamatosan hátráltatta Talabért a művészi előrelépésben. A fent említett, pécsi eset sajnos nem volt egyedülálló: 1958 tavaszán lehetősége nyílt arra, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége kéthetes fotóiskoláján vegyen részt Budapesten, mivel a szövetség által kiírt Országos Tehetségkutató Pályázaton első helyezést ért el képével. Jellemző módon ezúttal sem élhetett a lehetőséggel: „…foglalkozásomat tekintve kertészeti kutató vagyok, és a fotóiskola időpontja egybeesik a kutatómunkám egyik évi munkacsúcsával, sajnos semmi körülmények között sem tudok elszabadulni a kérdéses két hétre.”

Sikerei mindazonáltal gyarapodtak. 1959-ben a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata értesítette őt arról, hogy a Balatoni Intéző Bizottság, amely fotópályázatot írt ki, átadta nekik a „Sellő” jeligéjű Őszi fények című fotóját azzal a céllal, hogy abból képes levelezőlapot készítsenek. Ez komoly elismerés volt Talabér számára, amellett, hogy a negatívval együtt 300, negatív nélkül 200 forintot ajánlottak számára képe fejében. Ekkor már a fotózás anyagilag is kezdett megtérülni. Az összeg egyébiránt azért járt neki, mert a fotó IV. díjban részesült (megosztva négy másik fotóval) a pályázatra érkezett összesen 341 kép közül. A nyertes képet az Intéző Bizottság főtitkára, Déry Tibor író a készülő Balatoni Útikönyv számára közlésre javasolta.

Hasonló sikert és elismerést hozott számára 1959-ben, hogy a Hungarian Foreign Trade (A Magazine of Hungarian Production and Export) szerkesztősége a Nyári reggel című képe közlését kérte. Ugyanebben az évben a Mezőgazdasági Könyv- és Folyóiratkiadó Vállalat kérte fel Talabért a Rózsák című kötet fotóinak elkészítésére, darabját 50 forinttal, összesen 600 forinttal honorálva. Ezek az adatok is mutatják: a fotózás már nem pusztán hobbi, de mind fontosabbá váló kereset-kiegészítés
is volt. Háromgyermekes apa lévén, e szempont jelentőségét aligha hanyagolhatjuk el. Ráadásul aktivitását, amelyet csak betegsége tört meg, már szakmai díj, rangos elismerés is jelezte. A MADOME 1959-ben ezüstjelvénnyel tüntette ki „a hazai és nemzetközi kiállításokon elért kimagasló eredményeiért, valamint az Egyesület érdekében kifejtett áldozatkész munkájáért”.

Az 1958–1960 között elért sikerei megelőlegezik, hogy komoly, nemzetközi szinten is jegyzett fotós karrier várhatott volna rá, de 1961-től egészsége mind gyorsabban romlott, 1962-ben elhunyt. Fennmaradt képei így is hitelesen tanúskodnak a korabeli Balatonfüred és a Balaton mindennapjairól, tágabb értelemben véve pedig hűen tükrözik az ’50-es évek magyar valóságát. Egy olyan korszak hétköznapjairól mesélnek, amely az ország történetének egyik nagyon sötét korszakaként maradt meg az emlékezetben, ám a mindennapok apró rezdüléseire eddig kevesebb figyelmet fordított az utókor. Szerencsére azonban az utóbbi évek magyarországi történetírásában is mindinkább teret nyer az az irányzat, amely fokozottan helyt ad a hivatalos, a közszereplők közéleti tevékenysége nyomán keletkezett dokumentumok, a politika- és eseménytörténet dominanciája mellett a magánszemélyek által létrehozott (és számos esetben csakis általuk őrzött) forrásoknak. Ezek adatainak kiaknázásával
a más látásmódot hűen tükröző, eltérő hangsúlyos elemeket preferáló információk gyarapíthatják az egy-egy történeti eseményre vonatkozó tudást. Kiválóan példázza ezt az 1956. évi forradalom és szabadságharc éppen tíz éve megünnepelt félévszázados évfordulója, amely alkalomból Budapest Főváros Levéltára magánemberek „emlékeit” kezdte összegyűjteni, ennek folytatásaként pedig létrejött az intézményben a magánirat-gyűjtő csoport. Mind fontosabbá válik tehát, hogy a múlt az ún. kisemberek szemszögéből megközelítve is bemutatásra kerüljön. Kövér Györgyöt idézve: „Ha nehezen is, mára a történetírás kénytelen beletörődni abba, hogy nemcsak a ››nagy embereknek‹‹ lehet biográfiája. […] A mikrotörténelem beköszöntével a történetírás eddig
anonim szereplői is visszakaphatják identitásukat és jelentőségüket.”2 Talabér fotói e szempontok szerint szolgálják a történetírást is.

Ez az album a történelmi idők megidézése mellett nem csupán feleleveníti egy elfeledett művész emlékét, de utólag, fél évszázados késéssel beteljesíti egykori óhaját is: képei most már eljutnak a nagyközönséghez. Talabér Gyula immár nem „csak” egy kertészeti kutató, aki fényképeket készít. Ez az album Talabér Gyula balatonfüredi fotóművész albuma.

 

(Katona Csaba)

Last modified on szombat, 09 április 2016 11:32

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Marno János, Fenyvesi Ottó, Szeles Judit, Bereti Gábor, Stenszky Cecília, Németh Gábor Dávid, Verebes Ernő, Villányi László és Aczél Read More
  • 1

Köz-élet