kmt 300x25

"...író leszek, semmi más..." - Előszó

  • szerda, 06 január 2016 00:00

 

A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelv-, Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, valamint a Tempevölgy folyóirat „...író leszek és semmi más…” Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben címmel 2014. december 5-6-án, Balatonfüreden rendezte meg azt a tudományos tanácskozást, amelynek eredményeképpen a jelen kötet tanulmányai megszülettek. A Jókai-kultusz fővárosa immáron második alkalommal adott otthont annak a bő egy évtizede, 2004-ben, az író szülővárosában, Révkomáromban útjára indult konferencia-sorozatnak, amely azzal a céllal szerveződött, hogy a Jókai-kutatás új eredményei számára fórumot teremtsen. A korábbi tanácskozások anyagát összefoglaló köteteket („Mester Jókai”. A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón, 2005; Jókai & Jókai. Tanulmányok, 2013.)[1] élénk szakmai érdeklődés és vita övezte, ami (a szerkesztők reménye szerint legalábbis) hozzájárulhatott ahhoz a megélénkülő figyelemhez, amellyel ma az irodalomtudomány a Jókai-szövegek felé fordul.

A kortárs irodalom és irodalomtudomány érdeklődésének alakulása a Jókai-kutatás mai reneszánszához minden bizonnyal igen kedvező klímát teremtett: Jókai legkülönfélébb műfajú szövegei hasonló határhelyzetben születtek, mint amelyet a ma embere a mediális robbanás, a képek „forradalma” és a művelődés korábbi rendjeinek az átalakulása közepette átél vagy elszenved. Jókai hősei és elbeszélői érzékenyen reagálnak azokra a problémákra, amelyek az ilyen jellegű változásokból adódnak. Mindaz, ami addig az emberi világ rendjét és biztonságát láthatatlanul szavatolni volt hivatott, bizonytalanná, kérdésessé válik: a könyv, az írott és beszélt nyelv, a nyelv kifejezésre való alkalmassága, az emberi történetek és karakterek megismerhetősége és elbeszélhetősége, a képek, szövegek és a világról való tudásunk viszonya. Azok a kérdések tehát, amelyek az elektronikus médiumok, az internet korában a mai olvasót és kutatót foglalkoztatják, a 19. század második felének körülményei között már mind ott sorjáznak a Jókai-szövegek világában – pontosabban fogalmazva: ha ma újraolvassuk a Jókai-szövegeket, saját világunk, mai életünk kérdéseit láthatjuk viszont bennük.

Manfred Fuhrmann, a 2005-ben elhunyt német klasszikafilológus már a nyolcvanas évek közepén felhívta a figyelmet annak a változásnak a hosszú távú következményeire, amely a 19. század végén meginduló társadalmi átrendeződés hatására az iskolarendszer jelentős átalakulásához, és ennek következményeképpen a polgári általános műveltség feladásához vezetett. Fuhrmann helyzetelemzése arra világított rá, hogy „a klasszikus német irodalom […] érthetősége hirtelen jelentősen megcsappant, s a mai olvasónak nemcsak a szokásos „mállási” folyamattal, a nyelvváltozással és az egykor aktuális eseményekre való utalásokkal kell megküzdenie, hanem olyan nevek és dolgok hadával találja szemben magát, amelyeket az általános műveltség eltűnése változtatott át a megértés akadályává.”[2] Fuhrmann azonban mindebből nem azt a következtetést vonja le, hogy az oktatásnak és a kultúrának le kellene mondania arról a klasszikus örökségről, amely végső soron mégiscsak a (pozitív) közösségi/kulturális identitás alapja. Abból a tényből, hogy a korábbi polgári, általános műveltségkincs tudásbázisa mára jobbára csak egy szűk szakközönség elitolvasója számára adott és hozzáférhető, nem az következik, hogy az irodalmi örökség szélesebb közönség számára való átadásáról le kellene mondanunk. Fuhrmann értelmezésében az új szituáció nemcsak kihívás és új feladat, de új lehetőség is a filológia számára. El kell fogadnunk, hogy a klasszikusok értelmezésre szorulnak: a „filológusi kommentár” és a „filológusi jegyzetkészítés” új korszaka Fuhrmann szerint nem egyszerűen kialakulóban van, de már be is köszöntött, már ami a német klasszikusok kiadását illeti.[3]

Ha van magyar klasszikus, akit látványosan sújt a Fuhrmann által leírt folyamatnak valamennyi következménye, akkor Jókai, a magyar olvasó „teremtője” és minden idők legolvasottabb magyar regényírója az. Önmagában is sokat mondó, hogy az egyik legtöbbet látogatott hírportál kulturális rovata az író 190. születésnapjáról Ezért utálják meg Jókait az iskolában címmel közölt cikket.[4] A szerző az írása címében előrevetett problémát részben a nyelvi nehézségekre, az idegen és ma már nehezen hozzáférhető szókészletre és mondatszerkesztésre vezeti vissza, részint pedig arra a szintén jogos indokra, hogy Jókainak azok a regényei, amelyek ma kötelező olvasmányok (A kőszívű ember fiai és Az arany ember) nem gyermekek számára íródtak. Az okok számbavétele azonban itt még távolról sem ér véget: Scheer szerint a mai fiatalokat az is elidegeníti Jókaitól, hogy karakterei dimenzió nélküli „Grál-lovagok”, regényszerkesztési módszere pedig már a saját korában is elavult volt – ezt az utóbbi két „irodalomtörténeti közhelyet”, amely közel egy évszázadon át sikeresen tartotta magát, az elmúlt évtized(ek)ben számos kutató, remek tanulmány cáfolta hitelt érdemlően.

Az a tény azonban, hogy ezek a mára már szavatosságukat vesztett „igazságok” az irodalmi közgondolkodásban továbbra is meghatározzák a Jókairól kialakult képet – és: jóelőre elrettentik a potenciális olvasókat egy-egy szöveg újra- vagy első olvasásától −, azokra a feladatokra figyelmeztet bennünket, amelyek a Jókai-kutatás következő évtizedében elodázhatatlanul előttünk állnak. Jókai „újrafelfedezése” a kutatásban és az egyetemi műhelyekben egyértelműen sikertörténetet eredményezett: a most közreadott válogatás annyiban is tanúsítója ennek, hogy a tapasztalt kutatók, a Jókai-monográfusok és a Jókai-próza, valamint a korszak legavatottabb ismerői mellett a legfiatalabb kutató-generáció is kitűnő, új, eredeti szempontokat érvényesítő tanulmányokkal jelentkezik a kötetben. A következő, és roppant komoly kihívást jelentő feladat, hogy az az új szemlélet, amely Jókait ma az egyetemi oktatásban és kutatásban a fiatal kutatógeneráció számára attraktívvá teszi, megjelenhessen a közoktatásban is, és Jókai megmenthető legyen a következő olvasógenerációk számára. Ehhez azonban olyan korszerű, igazán „mai” kommentált, népszerű kiadásokra is szükség lehet, amelyekről tanulmányában Fuhrmann beszélt.

*

Az Egy titkos drámaíró kínszenvedései (Siralmas történet egy levélben) című novellájában Jókai irodalmi antihőse, Kis Endymion a következőképpen kezdi az irodalmi életben „elszenvedett” kudarcainak, hányattatásainak és csalódásainak elbeszélését:

Háromszor kerestem az urat a lakásán, mindig azt mondták, hogy nincsen odahaza, többször nem mászok fel azon a hetvenöt lépcsőn, hanem itt hagyom ezt a levelet, olvassa el. Én magam megyek haza holnap borjúkat nevelni. Nevemre bizonyosan fog ön emlékezni. Én vagyok az a Kis Endymion Száldobágyról, aki egykor a Divatlapban X betű alatt, a Honderűben pedig a bakkecske jegy alatt azokat a közelismerést kivívott levelezéseket és báli tudósításokat írtam. Akkor nagyon jártak utána, hogy megtudják, ki vagyok? Most bevallom. Úgysem veszek több tollat a kezembe! Még fogpiszkáló formában sem…

Van annak nyolc esztendeje, hogy legelőször feljöttem Pestre. Hoztam magammal egy nagyszerű munkát. Egy szekérderékre menő hőskölteményt hexa- és pentaméterekben, ez volt a címe, hogy „Egy század”! Csak száz esztendőcske volt benne feldolgozva a magyar históriából. Kútforrásaim voltak: Fessler, a Hármas kis tükör és a mágusok története. Kilenc esztendeig dolgoztam rajta. Ennyi időt, úgy hiszem, elég kockáztatni a halhatatlanságért. Valóságos hazárdjáték. Pestre felérvén, amint kiléptem a Vörös Ökörből, első dolgom volt szellemi áldozatomat, mielőtt azt a múzsák oltárára letenném, az irodalmi táltosok egyikének bemutatni. Nem azért, hogy megbírálja, hanem azért, hogy rekommendálja el valami kiadónak. Kikerestem a legszelídebbet, a legjámborabbat, ahhoz vittem el. Először megőrült, azt gondolta, laptölteléket hozok. Jó is volna. Eltartott volna neki három esztendeig szakadatlanul. Magasabb céljaim voltak. Megismertetém velök. Megígérte, hogy két nap alatt elolvassa művemet. Már az nagy szeget ütött a fejembe. Ha azt mondta volna, hogy jöjjek vissza a jövő pesti vásárkor, vagy egy év múlva, vagy egy olimpiád után, nem zavart volna meg; de két nap alatt el akarni olvasni azt, amit én kilenc esztendő alatt írtam, mégis keserű megbántás. Két nehéz nap múlva megjelenek nála. Összeszedtem minden szerénységemet, hogy elbírjam viselni mindazon magasztalást, amivel személyem el fog halmoztatni, úgy léptem hozzá. A táltos karszékében ült, s nem kevés meglepetésemre szolgált, hogy asztalán kiterített munkám fölött oly nyugodt lélekkel pipázik, mintha hőseimnek valami szükségök volna a felfüstöltetésre, s nemcsak hogy nyakamba nem borul, de még meg sem illetődik, ahogy meglát. Azt hittem, hogy nem ismert rám. Tán rövidet lát?

– Én vagyok Kis Endymion.

– Tudom – felelt egykedvűen az egyfejű sárkány, s azzal pipáját kiverte a szegletbe. – Önnek a munkáját áttekintettem.

Én jónak láttam fülig elpirulni.

– A versek nem érnek benne semmit.

Ha látott valaki maga mellett mennykövet leütni, az képzelheti, hogy mit éreztem e pillanatban! Hiszen egyéb sincs benne, mint vers! Arcom kérdezni látszott a statariális ítélet indokait.  

– Először azért, mert nemcsak öt- és hatlábúak vannak köztük, hanem pláne tarantulák és emlős állatok, nyolc és négy lábakon járók.

– Hiszen, ha csak az a baj – felelém –, segíthetek rajta, amelyiknek sok van, amputálom, amelyiké kevés, mankót kap.

– Másodszor – folytatá gyilkos hidegséggel a Minotaurus –, mértéknek híre sincs benne, a versek döcögnek, mint a fakó szekér a fagyon, az ember nyelve benne reked a kátyúban, forspontot kell az olvasónak maga elé fogatni, hogy keresztülvontathassa magát rajta.

De már ez veszett állapot. Hát én már most mitévő legyek? A Dunába ugorjam?

– Azzal ugyan ne boldogítsa az újdondászokat, hanem tudja mit? A hősköltemények úgyis kimentek már a divatból, dolgozza át ön e költeményt regénynek, úgy hamarább elcsúszik a sok között.

– Újra kilenc esztendő! – sóhajték fennhangon.

– Sohase kell arra annyi idő. Írassa ön le újra a sorokat egymás után, senki sem fog rájok ismerni, hogy valaha versek voltak. A kész liktáriumot szeldelje fel szakaszokra, adjon a szakaszoknak mottókat Bulwerból, Dumasból, Homérból, Békásiból s egyéb nevezetes külföldi írókból, s nevezze regénynek.

A tanács megtetszett. Megígértem, hogy szót fogadok, s azzal takarodtam. Amint behúztam az ajtót, jól hallottam, hogy lármázott odabenn az a kannibál az inasára, hogy máskor be ne eresszen senkit ennyi papirossal a hóna alatt.[5]

Az átdolgozások sora ezzel még nem zárul le: a regényből dráma, a drámából végül folytatásos elbeszélés lesz, amely ugyan meg is jelenik, de a szerző, aki végül már rá sem ismer „eredeti” alkotására, végül amellett dönt, hogy elhagyja az irodalmi élet színterét. Ez a szatirikus, a levél én-elbeszélésének formájába öntött novella sajátos görbetükre az irodalmi üzem működésének.

Az irodalmi élet, a kritika, az irodalom belvilágának leírásai nem egyszerűen érdekes színfoltjai a Jókai-korpusznak. Jókai elbeszélésmódját általában is jellemzi, hogy előszeretettel él az öntükrözés különféle lehetőségeivel. Az intertextusok használata mellett gyakorta olvastatja hőseit, és a narráció sokszor teszi tárgyává az irodalmat magát. A különféle elbeszélői pozícióban megszólaló narrátorok sokszor kommentálják és értelmezik magának az írásnak, a szövegalkotásnak az aktusát is. Az intertextusok, az irodalmi szöveg működésmódjára reflektáló elbeszélői gesztusok az utóbbi két évtized több meghatározó Jókai-olvasatában kerültek a kutatási érdeklődés fókuszába (lásd Eisemann György, Fried István, Margócsy István, Szajbély Mihály elemzései). Ezek az elbeszélői technikák mindenekelőtt a regény, az irodalmi szöveg megalkotottságát, az írott szöveg retorikai szervezettségét állították az előtérbe.

A 2014-es, balatonfüredi Jókai-konferencia ezeknek az öntükröző eljárásoknak a vizsgálatát tűzte ki céljául. Arra keresve a választ, miként és milyen lehetséges funkciókat betöltve válik „az” irodalom a szövegek alakító tényezőjévé. Hogyan és milyen céllal bukkannak fel a korpuszban az irodalmi élet leírásai, mi a szerepe az intertextusoknak és irodalmi utalásoknak a regényekben. Milyen formákat és móduszokat öltenek magukra az elbeszélői szólamnak vagy az egyes szereplői szólamoknak azok a megnyilvánulásai, amelyeknek a tárgya az elbeszélt szöveg vagy történet „irodalmisága”, „műfajisága”. Eisemann György a Tiszatáj Jókai-számában a Jókai-recepcióból eddig teljeséggel hiányzó nyelvfilozófiai távlat megnyitása mellett sorakoztatott fel érveket.[6] A Jókai-olvasatokban a 19. század végétől folyamatosan visszatérő „vezérjelentő” a hangzósság: számos, nagy hatású interpretáció kulcsmomentumaként tűnt fel az anekdota elbeszélői móduszának, az élőbeszédszerűségnek és a mesélői beszédpozíciónak a szerepe a regényekben és elbeszélésekben. Jókai elbeszélésmódjának eme sajátosságát általában hatásának, népszerűségének egyik döntő forrásaként, irányzati vagy műfaji kérdésként tárgyalták. A hang és a hangzás problémája azonban magához a szemiózis folyamatához is elvezet, jel és zaj távolságának, megkülönböztethetőségének a kérdéséhez, lényegében tehát a nyelv problémájához. A Jókai-regények narrációjára olyannyira jellemző előbeszédszerűség Eisemann György érvelése szerint az irodalom és az irodalmi szöveg működésmódjának alapfeltételeire kérdez rá.

A kötetben olvasható tanulmányok a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatai. A tanulmánykötet három tematikus blokkban (Az „experimentátor”; Irányok és irályok; Jókai-médiumok) összesen tizenöt tanulmányt közöl. A tanulmánygyűjtemény nem csupán dokumentálja azt a pozitívan értékelhető folyamatot, amelynek eredményeképpen Jókai művei ismét a szakmai érdeklődés homlokterébe kerültek. Az új szempontú értelmezések segíthetik a középiskolai tanárokat abban, hogy a Jókai-korpusz egyes szövegeit – s egyre inkább novelláit is – az oktatásban is hozzáférhetővé, „olvashatóvá” tudják tenni az olvasásra most szocializálódó nemzedékek számára.

A kötet írásai ezt három módon teszik meg. A tanulmányok egy csoportja olyan műfajokat állít a vizsgálat fókuszba (dráma, novella, verses epika), amelyek eddig szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet, ugyanakkor rávilágítanak Jókai kezdeményező szerepére ezeken a területeken is. Az írások egy másik csoportja olyan szövegek vizsgálatára vállalkozik, amelyek mindeddig kívül estek a kritika figyelmén, és különböző okoknál fogva az életmű ismeretlen darabjai maradtak. Ennek a szövegcsoportnak a vizsgálata azért érdemelhet különös figyelmet, mert éppen ezek a szövegek voltak azok, amelyek a Gyulai óta elfogadott Jókai-képhez képest a leginkább „atipikusak”, vagyis a leginkább ellenálltak az elmúlt száz évben meggyökeresedett metódusoknak, amelyek a Jókai-poétika leírására szolgáltak. A harmadik szövegcsoportba azok az olvasatok tartoznak, amelyek az erősen kanonizált, vagyis mindmáig legolvasottabb regények közé tartozó szövegek radikálisan új szempontú, a 21. század olvasóját is megszólítani képes értelmezését kínálják. Ez a „leporolás” – Patrice Pavis kifejezésével élve – a maga eszközeivel hozzájárulhat ahhoz, hogy az így megszólaltatott szövegek ismét olvashatóként és olvasásra érdemesként kerüljenek vissza a köztudatba.

A jegyzetekben a következő rövidítéseket alkalmaztuk:

JMÖM = Jókai Mór Összes Művei kritikai kiadás

JMÖM, NK = Jókai Mór Összes Művei nemzeti kiadás

 


[1] „Mester Jókai”. A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Bp., Ráció, 2005; Jókai & Jókai. Tanulmányok, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Bp., L’Harmattan, 2013.

[2] Manfred Fuhrmann, Klasszikusok kommentárral? A klasszikus német irodalom magyarázásának szükségességéről, ford. Dejcsics Konrád = Metafilológia 1, Szöveg, variáns, kommentár, szerk. Déri Balázs, Kelemen Pál, Krupp József, Tamás Ábel, Bp., Ráció, 2011, 446–447.

[3] Uo., 457.

[4] Scheer Katalin, Origo, 2015. február 19.

[5]Jókai Mór, Egy titkos drámaíró kínszenvedései. Siralmas történet egy levélben = , Életemből I–II. Bp., Révai, 1907 (JMÖM, NK 96–97.), II. 185 skk.

[6] Eisemann György, Jókai, a „mindenkinél nagyobb”?, Tiszatáj, 2014/5, 47–61.

Last modified on szerda, 17 február 2016 21:05

Aktuális

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Marno János, Fenyvesi Ottó, Szeles Judit, Bereti Gábor, Stenszky Cecília, Németh Gábor Dávid, Verebes Ernő, Villányi László és Aczél Read More
  • 1

Köz-élet