kedd 16 október 2018

mail 99217 960 720

„Igyekszem magam szigorúan tartani a valósághoz” – Interjú Bereményi Gézával

  • kedd, 18 szeptember 2018 04:47

Bereményi Géza író, költő, filmrendező hosszú ideje készülő memoárja előreláthatólag jövő márciusra készül el. Gyerekkoráról és ’56-ról is faggattuk a szerzőt, és azt is megtudhattuk, hová lett Kádár János koponyája. 

 

Korábban szó volt arról, hogy hamarosan elkészül önéletrajzi könyvével, ellenben még korántsem tart a végénél. A könyv szerkezete milyen szempontokat követel meg? 

 

Ha az élet két részre, magára az életre és a munkában eltöltött időszakra oszlik fel, a munkát érintő időszak mindenképp nagyképűségből, semmint kötelességtudatból írható meg. Amennyiben érdekel valakit a munkásságom, járjon utána, megteheti. A tapasztalatok sűrűsége szempontjából az életem első huszonöt éve tekinthető a leghosszabbnak, tehát nem volt kérdés, a könyvben azzal az időszakkal foglalkozom.

 

Az élet első fele a tapasztalatszerzéssel, míg a második fele a tapasztalatok és élmények értelmezésével telik el.

 

Igen, de általában az első huszonöt év után belevetjük magunkat a napi tennivalókba, igyekszünk a társadalom megfelelő tagjává válni, szakítva az addig folytatott laza és léha életformánkkal.

 

Az Ön életében a saját élmény és a munka nem egészen vált el egymástól…

 

Egy barátom arra a válaszomra, hogy épp a memoáromat írom, meglepetésében azt a kérdést szegezte nekem, hogy miért, eddig mit csináltál? A korábbi munkáimban fiktív elemeket is feldolgoztam, míg a mostani esetén csak a saját emlékezetemre, az általam ismert valóságra hagyatkozom, anélkül, hogy bármit is hozzátennék. 

 

Éri meglepetés írás közben?     

                                            

Minden egyes fejezet, életszakasz tárgyalása során meglepő felfedezésekre sikerül szert tennem. Míg egyes időszakok végképp elvesztek, addig az egyéb események emléke tökéletesen megmaradt. Rájöttem, hogy én már kisgyermekkoromban a felnőttek dolgai iránt tanúsítottam fogékonyságot. Az udvar, ahol nevelkedtem, a ház majdhogynem egyetlen gyerekeként tartott számon. Hallgattam az ott élő felnőttek történeteit és hamar feltűnt, micsoda ellentétek, micsoda hazugságok és intrikák szövik be a felnőttek világát. Később sem csappant meg az érdeklődésem a felnőttek iránt, mindemellett a történelmi változások is éreztették a hatásukat az én és a családom életében. Például a szemem előtt lettek az egykori apácákból durva kalauznők és még tudnám sorolni, mennyi izgalmas változást tudatosítottam akkortájt magamban.  

 

Egykor gyerekszemmel nézte a felnőttek világát és most épp fordított a helyzet, felnőtt szemmel tekint a gyerekkori önmagára és a néhány évtizeddel ezelőtt létezett környezetére. Könnyen megtalálja egymást a két különálló világ?

 

Nyilván másképp látom a gyerekkori világomat most, mint akkor, ellenben íráskor igyekszem a korabeli szóhasználatot megtartani és a rám jellemző gyereklogikát követni. Néha azon kapom magam, hogy sikertelen minden próbálkozás: felnőtt kifejezéseket használok és nem sikerül teljesen visszavedlenem gyerekké. Noha több, komoly súllyal bíró dolgot már gyerekként sejtettem, csak épp a megfelelő szóhasználat hiányzott a kifejezéséhez, a megfogalmazásához. Gondolkodás nélkül leírom a könyvben, hogy „Közép-Európa perifériáján élve”, majd a gyerekkori tapasztalataimat kiegészítem a felnőttkorban szerzett tudással. 

 

A forradalom évében mindössze tízéves volt. Mondana egy meghatározó élményt azokból a napokból?

 

A szomszédságunkban található ház szétlövése és a felnőttek pincében tanúsított viselkedése természetesen nem múlt el nyom nélkül, tisztán megmaradt az emlékezetemben. A szemem előtt látom a pincébe velünk együtt lebotorkáló vak embert, aki a korábban az oroszok ellen folytatott háborúban szerzett tapasztalatai alapján tudta megmondani, hogy épp egy T-34-es orosz tank lövi a házat. Mindezt már gyermekfejjel kikövetkeztettem. Gyerekszemmel számomra az egyik legérdekesebb az ’56-ot követő rövid időszak volt. Már épp kezdték elvinni az utcáról a holttesteket, és azt követően az iskolában papok tűntek fel azzal a nem titkolt szándékkal, hogy márpedig ők most hittant fognak tanítani. Az oroszok visszajövetele és a korszak megszilárdulása közötti időszak rendkívül különös hangulatban telt, rengeteg élményem kötődik hozzá. Voltaképpen a kamaszkorom küszöbe a Kádár-kor kamaszkorával volt azonos.

 

’56-nál maradva, az Eldorádócímű filmje utolsó képkockáin távolról, de azért egy villanás erejéig feltűnik a forradalom. Valaha gondolt arra, hogy filmet készít erről az időszakról?

 

Ha lett is volna ilyen tervem, több más mellett ez sem valósult meg. Tulajdonképpen legjobban a Levédiacímű filmemet sajnálom, hogy mindmáig nem sikerült megrendeznem. Annak idején találkoztam egy kirgiz történésznővel, aki olvasta a Levédiaforgatókönyvét, s az ő véleménye szerint a történet abszolút autentikus. Most pedig arra gondoltam, a memoár befejezése után a Levédiát írom meg könyv formájában.

 

Megbocsátó emlékezés az Öné? Akiket megidéz a könyvben, kapnak némi felmentést az Ön ellen elkövetett bűneik alól? 

 

Nem az a kérdés, hogy megbocsátó-e az író, hanem az, hogy hiteles-e és nem torzít a saját történetén. Annyiszor szerepel egy memoárkönyvben az, hogy „én”, hogy idővel unalmassá válhat, ha a valóságalap hiteltelen. Ítéletekkel és előítéletekkel írás közben a hitelesség megteremtése szempontjából nem sokra megyünk. Bármilyen aljasságot élt meg vagy követett el az ember, elsőrendű kötelessége, hogy ne tegyen úgy, mintha mi sem történt volna.

                                                          

Nem ámítás egy önéletrajzi könyvben az igazságot keresni? A szerző a saját szempontjai alapján elmondja az életét, s már ezért sem tud objektív maradni.

 

Ez elkerülhetetlen, tisztában van vele az olvasó is. Maga az esemény megtörtént, és én nem dönthetek másképp, abban a formában kell elmondanom.

                                                                                          

Több önéletrajzi könyv eszünkbe juthat, Szent Ágostontól Kassák Lajoson át Faludy Györgyig. Faludy esetében helyenként érezhetően apró torzításokra is sor került…

 

Éppenséggel erről beszélek! Ezt szeretném elkerülni. Velem kisebb események történtek, mint Faludyval, de még ebben sem vagyok biztos. Igyekszem magam szigorúan tartani a valósághoz. 

 

Ahogy készül a memoár, talál olyan eseményt, mozzanatot, hogy a jelentősége most, több évtized távlatában nyer értelmet?

 

Majdnem mindegyik fejezetben szembesülök ilyennel. Mondok egy példát. Gyerekként egy első világháborús hadirokkant többször is azzal a szándékkal vitt ki engem a Kerepesi temetőbe, hogy megmutassa az összes nemzeti nagyság díszsírhelyét. A katona a jelenlétemben társalgott velük. Hol úgy mutatott rá egy sírra, hogy itt egy áruló fekszik, hol pedig úgy, hogy a sír egy nemzeti hőst rejt. Valamelyik alkalommal egy nyitott, koponyákkal zsúfolt sír mellett mentünk el, s ez a hadirokkant azt találta mondani, ismer valakit, akinek egy hamutartónak használt koponya, az egyik ellenfele koponyája van az íróasztalán. Évtizedek múlva megfejtettem, hova tűnhetett Kádár János koponyája, amikor ugye kifosztották a sírját és csak a fejet vitték el. Senki nem értette rajtam kívül, de nekem Zsiga bácsi megmondta, hogyan is áll az ilyen helyzet. 

 

Soha nem készített naplót, életrajzi feljegyzéseket?

 

Nem, és még a könyvben szereplő helyszínekre sem mentem el utólag. A munka alatt az emlékezés mechanizmusára támaszkodom, nem veszek igénybe egyéb forrást. Írás közben igyekszem azt bebizonyítani, hogy az éppen ismertetett esemény nem véletlenül jutott az eszembe.

 

Számtalan helyen azt nyilatkozta, hogy az önmegismerés szándékával is írja a memoárt. Sikerült több dolgot megfejtenie saját magával kapcsolatban?

 

Nem hogy sikerült volna, hanem még engem megdöbbentő felfedezéseket is tehettem. Megértettem, hogy a rám érvényes jegyek a nemzedékemre is találóak, egyszóval az én életérzésem szinkronban van a korosztályom életérzésével. 

 

Történt olyan esemény, amit nehezebben bocsát meg magának?

 

Az ítélkezést az olvasóra bízom. Ő levonja a szükséges következtetéseket, s az már egy ítélettel ér fel. Nem akarok okosabb lenni az akkori önmagamnál. 

 

Ha nem tévedek, nincs Önben nosztalgia a gyerekkora iránt.

 

Nem hiányzik. Tulajdonképpen keserves és ijesztő próbatételek időszaka volt, nem vágyom oda vissza. Megtanultam, hova vezetnek a leplezések és a hazugságok, abban az időszakban tökéletesen megtapasztalhattam és levonhattam a megfelelő konzekvenciákat ezekről a dolgokról. 

 

Jövőre lesz tíz éve, hogy meghalt Cseh Tamás. Mennyire elégedett azzal, ahogy manapság viszonyulnak az ő szellemiségéhez? 

 

Maximálisan elégedett vagyok. Nézem a pop-rock veteránok visszaemlékezéseit, és az ő mítoszaikból, mint idegen anyag, Tamás rendre kimarad. Ő egy besorolhatatlan és egyedülálló jelenség volt és maradt mind a mai napig, velem együtt.

 

 

Izsó Zita – Ayhan Gökhan

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2