vasárnap 23 szeptember 2018

mail 99217 960 720

A 74-es asztaltól a Káli holtakig – Térey Jánossal Lanczkor Gábor beszélget

  • vasárnap, 10 június 2018 08:53
A 74-es asztaltól a Káli holtakig – Térey Jánossal Lanczkor Gábor beszélget Fotó: Martinovics Tibor

Jó estét kívánok, szeretettel üdvözlök mindenkit. Számomra mindig rendkívüli élmény Balatonfüredre jönni, ennek számos oka van..., de ez az est most nem rólam szól, hanem Térey Jánosról. János, nem szeretnélek részletekbe menően bemutatni; remélem, a beszélgetés közben kiderül az, amit itt most csak lexikonadatként közölnék: író, költő vagy, műfordító és urbanista. Ez utóbbi jelzőnek szeretnék külön jelentőséget tulajdonítani; vonjunk nagy íveket. Huszonegy köteted jelent meg, ha jól számoltam. Nyitásként beszéljünk a huszonkettedikről, ami készülőben van, és ami szorosan kötődik ehhez a tágabb-szűkebb régióhoz, a Balaton-felvidékhez. 

 

Köszönöm, hogy a régió szót használtad. Én világéletemben a déli parthoz kötődtem, szinte minden gyermekkori nyaralás Balatonföldvárhoz fűződik, azok is rövidek voltak és drámaiak. A szüleim Földváron voltak nászúton, és még sorolhatnám. A betongyűrűt látni a vízben Balatonvilágosnál, pár méternyire a parttól, mindig ez volt a nyár első és utolsó üzenete. A fölmagasodó fák kitakarják a tavat, utána a töltés fölé szökken a löszfal, vége. Az ismerkedés az északi parttal évekkel később kezdődött, és mély benyomást tett rám; de azt, hogy magam is írok egyszer egy részben balatoni regényt – amelyik nem is annyira a tó mellett, mint egy kicsit északabbra, a Káli-medencében játszódik –, ezt két évvel ezelőtt sem gondoltam volna. Így jártam. Úgy jártam, hogy van egy barátom, Lanczkor Gábor, aki ide költözött. Sándor Iván pedig, akit „irodalmi nagyapám”-nak mondhatok, évtizedig szőlészkedett a Gulácsra néző szőlőhegyen. Egyre többen vannak ismerőseim, akik présházat vesznek a Szent-György-hegyen, vagy nyaralót a Hegyestűn. Továbbá van sok ember, aki harminc éve hangoztatja, hogy Magyarországnak létezik egy Toscanája, egy Provance-a, és ez volna a Káli-medence. Amikor először megláttam ezt a vidéket, természetesen leesett az állam, mint minden szépérzékkel rendelkező embernek, rácsodálkoztam, hogy ez itt van, tényleg félórára Füredtől, félórára Veszprémtől, és úgy szép, ahogy van. Az a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy akár írhatnék is róla, én, az alföldi ember, aki még a bebírók bebírójának sem mondható, akkor következett el, amikor észrevettem, hogy önmaga paródiájába fordul a folyamat: amikor a kultúrsznob pesti értelmiség nemcsak kifinomultan, túlfinomultan élvezte már ezt a vidéket, hanem elkezdte erodálni. Olyasmit is talált benne, ami nincs, amit csak beleképzel, én azt gondoltam, hogy csavarjunk rajta még egyet. Ebből lett ez a regény.

 

Megteszed, hogy felolvasol belőle egy részt?

 

Igen, köszönöm szépen. Az lesz a címe ennek a könyvnek, hogy Káli holtak.

 

(részlet a Káli holtak című regényből)


És akkor vissza az urbanista Téreyhez. Egyre több városmitológiával, várostörténettel kapcsolatos cikket, esszét publikálsz, úgyhogy muszáj megkérdeznem, hogy mit jelent számodra Balatonfüred.

 

Legutóbb Balatonfüredre hivatkoztam, amikor Magyarország egyetlen egységes klasszicista városképére kellett példát hoznom. Debrecen büszkélkedik hasonlóval – mindenki tudja, aki kicsit utánajárt, hogy Debrecenben szigetszerűen állnak ezek a klasszicista épületek: a Nagytemplom és a Kollégium igen közel vannak egymáshoz, a Városháza távolabb, de ha a várostörténetben jártas valaki, tudja, hogy ezek mind nagyléptékű tervek B változataiként valósultak meg, anyagokkal spórolva, formákat egyszerűsítve, igényekhez redukálva, márványlépcső helyett falépcsővel; ami nem ugyanaz. Ha Szentpétervárra gondol az ember, vagy Londonra, vagy akár Karlsruhéra, akkor ezeket a hazai megvalósulásokat szerénynek látja. Örültem, mikor először láttam a Blaha Lujza utcát, még gondozatlan formájában, valamikor a nyolcvanas évek végén. Össze sem lehet hasonlítani az akkori nyaralóéletet azzal, ami most van Füreden, nem létezett például választék sem a boltokban, sem a vendéglátásban. Kaptad, ami volt. Az, hogy divatos is lett, meg csilivili éttermek nyíltak benne,  normális folyamat.

 

Korábban egyetlen prózakönyved jelent meg, egy korai – később újraírt – novelláskötet. És persze megírtál három verses regényt, amelyekkel – egyöntetű vélemények szerint – a halottnak nyilvánított műfajt új életre keltetted. A Káli holtak prózában szól. Mondd el, kérlek, hogy egyrészt milyen kihívást jelent számodra a próza, és azt is, hogy miként tudnád legjobban definiálni a különbséget a prózában írt és a verses regény között?

 

Ha a A Legkisebb Jégkorszakra gondolok, akkor nem tudok közelebbi rokonáról, mint az a könyv, amelyet éppen most írok. Belülről úgy éltem meg, hogy mindent, amit magyarul kezdhettem a verses regénnyel, rímekkel, Anyegin-strófában, drámai jambusban, szabadversben, az megtörtént. Tehát ahogy a mostani húszévesek mondják, kimaxoltam a műfajt, és a történet került előre. Ugyanúgy történeteket írok, mint Jókai Mór vagy Darvasi László, csak éppen más a módszerem. Nem úgy írok történeteket, mint Esterházy Péter. Esterházy ugyanis nem történeteket írt; első számú újdonsága mégiscsak a nyelv és a technika volt. És én rájöttem, hogy ameddig verses regényeket fogok írni, addig a közönség főleg a formával fog foglalkozni. Ez az egyik konzekvencia, ennek a tanulságait le kellett vonnom; ha én is azt szeretném, hogy ugyanúgy foglalkozzanak velem, mint egy normális íróval, akkor itt nincs apelláta, egyszer az életben végig kell írnom prózában egy regényt, és utána a többit is másként fogják olvasni, visszamenőleg is. Hétéves korom óta próbálkozom ezzel, de Varjú Vilmos kalandjai töredékben maradtak. Húszévesen befejeztem egy regényt Café Autodafé címmel, ám az sem jelent meg. Ez lesz az első igazi regénymegvalósulásom, negyvenhat évesen.

 

Igen, de azért költőként te masszív sikereket arattál.

 

Talán eufemisztikus a megfogalmazásod; ami történhet a költészettel Magyarországon, az általában megtörténik az enyémmel is. Olvassák, idézik, megzenésítik, pár soromat tavaly a reformáció egyik emlékkövébe vésték, Luther mellé, vagyis képes hatni. Persze, hogyha nem a slam poetry-re gondolsz… 

 

A slam poetry-t most talán hagyjuk. Messzire vinne. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy bármiféle képzeletbeli kritikusi és olvasói listán téged ott találnánk a top 5-ben a negyven és a halál közötti magyar költők ligájában. Mégis, mostanában mintha kevesebb verset írnál; jól látom ezt?

 

Nagyon kevés verset írok, pár havonta egyetlenegyet. Nem annak köszönhető ez, hogy a vers jelentősége leértékelődött volna a szememben, hanem egyszerűen annak, hogy folyamatosan regényt írok közben, és nagyon sok olyan ötletet, amit tíz éve a vers vitt volna tovább, most beolvasztok oda. Mondom neked, mint olyan embernek, aki szintén jártál már a Kárpát-medencén túl ösztöndíjjal, sőt másik kontinensen is adtál ki könyvet, hogy bár a magyar horizont továbbra is szép és jó és gyönyörű – az embert százak vagy ezrek olvassák magyarul –, de másfelé is törekszel. Titokban mindenki egy kongeniális fordítóra vágyik, aki, korunkban kötelező módon, egyszersmind menedzser-alkat is. De nem minden Pilinszkynek adatik meg a maga Ted Hughes-a. Szeretnéd magad megmutatni a határokon túl, meg még azon is túl, hogy látva lássanak, és rájössz, hogy soha nem fogják lefordítani, amit rímben és ritmusban írtál. Franciául Marc Martin a fordítóm, aki Nádasé és Rakovszkyé. A szöveg ugyanolyan hatást vált ki, mint Pesten, hallottam Párizsban a Nibelungot az Odéon színészei által felolvasva: élvezik. Ez a darabom egyetemista vizsgaelőadás is volt Párizsban, de egyelőre itt a határ. Nagy tanulság a német meg a lengyel tapasztalatom: rácsodálkoznak mindarra, ami rímel; de a szlovák tapasztalatot is mondhatom ma délutánról: nincsen rímes költészet, csak ha nagyon akarod. És nagyon büszkék lehetünk rá egyfelől, hogy magyarul még rímelhetünk, bármit bármivel keresztezve, és nem tűnik sem paródiának, sem dalszövegnek, és nem utalják Goethéhez meg Petőfihez meg Arany Jánoshoz mint régiséget, nem mintha rájuk nem lehetne büszkének lenni, de a fiatalok számára biztos, hogy inkább riasztó, mint hívószó, hogy valaki Arany János örökét viszi tovább. Arany Jánost, e márványba vésett alkotót számukra a klasszikusok pora lepi. Ha valaki megszabadítja tőle, akkor történik valami a magyar költészettel. Ha Arany kézzel foghatóvá válik – de nem úgy, hogy sutácska travesztiát költünk a születésnapjára a verse nyomán. Én nem érzem menekülésnek a prózába történt átlépést, hanem csak egy folyamat részének. Húszévesen nem tudtam úgy kordában tartani egy bekezdést, mint ahogyan negyven fölött tudok; lehet, hogy most is van mit tanulnom, sőt biztos, hogy van mit tanulnom, de a mostani regény azért jóval több, mint kísérlet.

 

Értem. A felolvasott részlethez visszatérve hadd mondjam el, hogy ezt a lefejezett vaddisznót együtt találtuk, mégpedig az én szőlőhegyi telkem aljában. Tényleg minden így volt, ahogy; kihívtuk az állatorvost, kijöttek huszonhárom mentőautóval.

 

Igaz. De remélem, ennyiben kimerültek a szokatlan jelenségek a házban.

 

Tényleg együtt találtuk a vaddisznót, de még a mentők érkezése előtt bedobtam az erdőbe vasvillával. Valószínűleg a szomszéd kutyája végzett vele.

 

Ennyit a versről és a valóságról.

 

Egy kis kegyetlenség. A kegyetlenség színháza. Színház. A Káli holtakból visszacseng a színházi gyakorlatod. Erős dialógusok vannak a szövegben; különösen hangsúlyosnak érzem a dialógusok teherbíró képességét a készülő regényben.

 

Huszonhárom éves voltam, amikor megjelent a Törökfürdő folyóirat antológiája. Nagyon sokan szerepeltünk benne. Vannak, akik ma meghatározó prózaírók, például Péterfy Gergely. Hamvai Kornél a Thália dramaturgja. Fejér Balázs DJ lett. Van, aki részvényekkel foglalkozik, például Faragó Ferenc. Ficsku Pali akkor volt a csúcson. Bence Ottó kulturális intézeteket igazgatott, majd elment az országból; Schmideg Ádám start-up cégeknél dolgozik; Peer Krisztián akkor nem került bele a kötetbe, de csak hajszálon múlott; Erdős Virág szerepelt még prózaíróként ebben az antológiában. Huszonkét–huszonhárom évesek voltunk. És az volt a kötet hozadéka a számomra, hogy fölhívott egy filmrendező, Monory Mész András, és megkérdezte, volna-e kedvem az ott szereplő szövegem alapján filmforgatókönyvet készíteni. Ő rendezte a Meteocímű filmet, amely hatalmas kultfilm volt 1990 körül Magyarországon. Én is láttam, szerepelt benne az akkor fantasztikus formában lévő Eperjes Károly. Hegyi Zoltán, a Sexepil énekese szintén. Remek film, olyan helyszínen forgatták, amely közel esett egy későbbi lakásomhoz. Megmaradt egy ipari épület, egy áramszolgáltató telep, amelynek a diadalívű kapuját elég fals módon később egy lakóparkba foglalták bele. Ez a jelenlegi Cézár-ház. Akkor videoklipeket és filmeket is forgattak gyakran a gyárban.  A Monory hív!, és ezt kinézi belőlem!, ez nagyon jólesett. Aztán megpróbáltuk, a treatmentig eljutottunk, de nem ment. Sem a karakterépítés, sem a cselekmény kidolgozása, sem a párbeszéd. Nem éreztem a helyzeteket. Ezt, úgy látszik, mind tanulni kell. Ehhez nem elég írónak lenni, vagy nem elég képességesnek lenni, hanem ezt igenis tanulni kell, ezt a látást és hallást. Ez olyasmi, ami fejleszthető. Nem minden fejleszthető az irodalomban. Nem lehet tehetséggondozókon, akadémiákon, iskolában tehetségre szert tenni, csak a módszert lehet elsajátítani. Hogyha hajlandó vagy tanulni, eleve adott a kreativitásod meg motivált is vagy, szeretnél valamit az írás által közölni, általános mentális értelmesség jellemez, és van egy specifikus mentális képességed – most a Czeizel-féle kategóriákra hagyatkozom –, akkor jó eséllyel össze tudsz rakni valamit. Ami akár irodalom is lehet. Például ami a párbeszédet illeti: hosszú évek munkája, hogy igazán gördülékeny lehessen papíron az ember, s hogy a fülére tudjon hagyatkozni. Ma már készen állnék; de Monory nem forgatott többé filmet, remélem, nem miattam.

 

Volt néhány kiemelkedően sikeres bemutatód. Először A Nibelung-lakópark, amiből Mundruczó Kornél rendezett a Sziklakórházban előadást, ami később kultelőadássá vált, majd jött a Papp Andrással közös Kazamaták a Katonában, és az Asztalizene, ami a Radnóti Színházban ment négy évadon keresztül. És megkapta az Aegon-díjat is kötetként.

 

Igen. Meglepetésszerűen, a kutya sem gondolta volna.

 

Egy drámakötetnél ma azért ez bombasiker.

 

Sőt, nem is volt kötet, hanem csupán egy melléklet a Színházcímű folyóiratban.

 

Aztán volt a Jeremiás, ami a Nemzeti Színházban ment, és végül a Protokoll című verses regényedből készült színpadi átirat. Felsoroltam, azt hiszem… 

 

…Mindent, amit bemutattak.

 

Azóta volt az Epifánia királynő, amit én a Jelenkor folyóiratban olvastam, és ami végül is nem került színre. Pedig szerintem sok szempontból talán az egyik legizgalmasabb, legeredetibb színpadi műved.

 

Vizsgaelőadásnak megrendezte Lázár Helga az Ódry Színpadon. Meg A Legkisebb Jégkorszakból írtam egy darabot, ami most jár körbe, néha felolvassák, legutóbb Pécsen, majd egyszer landol az is valahol.

 

A csönd minek tudható be? Az Epifánia királynő sorsa miatt támadt űr benned, vagy csak egyszerűen az történt, mint a versekkel, hogy eljutottál oda, hogy most akkor szünet. 

 

Is. Demokráciában az ember nem gondol szilenciumra. Kultúrpolitikai oka biztosan nincs a színpadi hallgatásomnak. Öt éve volt utoljára Magyarországon bemutatóm, hiszen a fordításaimmal folyamatosan jelen vagyok, tehát indexről nem lehet szó. Írtam egy félig mesejáték, félig science fiction darabot, ez az a bizonyos Epifánia királynő. Nagyon szereti a magyar színház az aktuálisat, az egyértelműen mai magyar jelenségekre ráhúzható, kicsit politizáló, kevés szereplős, valahová nagyon odaálló darabokat – ez nem olyan. Teljesen semleges ilyen szempontból, na mindegy. A Jégkorszaknem ilyen, az sokkal könnyebben nyílik, de annak sem a politika a nyitja. Kicsit később játszódik Magyarországon, és disztópiát fest. És baromi sok szereplője van, ezzel én mindig kihúzom a gyufát és elvétem a mértéket, elvégre nem szabad kilencnél több beszélő szereplőt írni, mert annak technikai vonzata van. Ezt az ember vagy belátja, vagy nem. A Kazamatákat kérdezted, tíz éve vár a második bemutatójára, most éppen azt várja, hogy bemutassák Szegeden, februárban. Közben majdnem volt egy londoni bemutatója meg egy moszkvai… 

 

Mi az, hogy majdnem?

 

A majdnem, az azt jelenti, hogy Londonban versenyben volt egy kortárs lengyel darabbal, és a kortárs lengyel darabot választani sokkal-sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, mert kilenc beszélő szereplője van, a miénknek meg ötven. Ez A mi osztályunk azóta körbejárta a Kárpát-medencét, sőt, Európát: Tadeusz Słobodzianek sokak által ismert, általam egyébként Szombathelyen látott darabja. Darija Anyiszimova lefordította a Kazamatákat – öt évvel a megjelenés után tudtuk meg, hogy lefordította és megjelent. Csak annyit tudtunk, hogy az oroszok szeretnék bemutatni, de aki a legjobban szerette volna, vele tragédia történt. Egészen képtelen helyzetek egész sora. Most olyan művészeti vezetés van (már csak volt, 2018. június 8.) Szegeden – Spiró meg a Keszég Laci személyében –, akik úgy gondolják: eljött a pillanat, hogy másodjára is bemutassák, meg fogjuk látni, mi sikerül. Az Asztalizenevolt a legvilágosabb képlet, azt négy év alatt harmincezren látták Pesten, és további százezrek a tévében. Azt gondolom, ez egy jó mérőszám Magyarországon, négy nyelvre fordították – most eszembe jutott, hogy szlovákra is akarták, de az megmaradt álomnak, kár, de megjelent lengyelül, észtül, oroszul meg németül. A színházban csak az létezik, amit el is játszanak. A fordítás, az csak egy bón: vagy be tudod váltani a boltban vagy nem. Amit kiadsz egy antológiában, az addig nem létezik, amíg egy színigazgató le nem csap rá. 

 

Van-e bármi friss drámai ötleted, vagy a műnem most jegelve van – hogy A Legkisebb Jégkorszak címét újrahasznosítsuk?

 

Nincsen konkrét drámaötletem.

 

Felkérésre nem dolgozol, ha jól tudom.

 

Hát attól függ, mert az Asztalizene – ezt ma délután is meséltem a Fordítóházban, hogy az Asztalizene– határeset volt. Bálint András ugyanakkor érdeklődött, amikor én pont egy kamaradarabra gondoltam. Nagyon ritka egybeesés.

 

Ebben több, mint kilenc beszélő szereplő van.

 

Nem, pontosan kilenc vagy tíz, és a taxist kihúzták. Szóval úgy már lehet, hogy csak kilenc. Akkor egybeesett, hogy épp egy kamaratémám van, ráadásul rengeteg volt az éppen harmincas színész a színházban, és pont erről a korosztályról írtam, középosztály nem volt túlreprezentálva a magyar színpadon – most már van, és minden összeért. Minden összeért, és találtak egy rendezőt, aki elvállalta. Nem szerette a darabomat, mégis olyat rendezett, ami négy évig kellett az embereknek, úgyhogy nekem egy szavam sem lehet.


Nagy íveket emlegettem a beszélgetés elején – a drámáid is versben szólnak. Beszéljünk tehát egy kicsit még a költői pályádról. 2006 környékén volt egy erős váltás a verseid hangjában. Az első könyved viszonylag korán jelent meg, aztán jött a második, a harmadik, és nagyon gyorsan emblematikussá vált az akkori kortárs fiatal lírában a Térey-féle hang, ez a retorikus (jó értelemben véve), erős nyomatékokkal dolgozó, itt-ott bevallottan kicsit agresszív tónus. Arra volnék kíváncsi – én még gimnazista voltam –, hogyan nézett ki akkoriban egy felolvasás. Tényleg kísérője volt valamiféle csápolás? Rajongás?

 

Nagyon érdekeseket kérdezel.

 

Legendásnak mondják a Nappali ház felolvasásait.

 

Olyan estek ma valóban nincsenek. Előbb egy pincemoziban, a Lőrinc pap téri Cirkogejzírben zajlottak, itt ismerkedtem meg Tar Sándorral, aztán meg az Új Színházban. Táblás ház. Év vége. Ünnep. Azt olvashattál, amit akartál, nem volt tematikus kényszer. Rangot jelentett oda meghívást kapni. Odafigyeltek. Sokat beszélgettünk utána. Nem szedtek szét minket. Persze volt érdeklődés, volt kíváncsiság, néha visítás és hiszti. Ha kimozdultunk, óriási mulatságokat csaptunk – Miskolcon vagy Erdélyben például –, valamiért a fiatal erdélyi közeg nagyon rezonált a kilencvenes évek közepén arra, amit én akkoriban képviseltem. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni. De például az említett Törökfürdő folyóirattal jártunk Kolozsváron, és ott a Babeș-Bolyai Egyetemen olvastunk föl, és akkor olyan hangulata volt azoknak a felolvasásoknak, mint egy rockkoncertnek. Tehát ilyen szempontból igen, meg egész éjszakás, manapság már fizikailag sem teljesíthető mulatságok követték ezeket a föllépéseket, de nem mindig, és nem mindenhol, és mi sem alkottunk állandó társaságot. Peer Krisztiánnal, Poós Zoltánnal közös zenekarunk is volt, egy rapzenekar – de előtted, mint valódi zenész előtt én csak pirulva említem, hogy hangszert soha nem vettem a kezembe, és szöveget is csak papírról tudok mondani, fejből képtelen lennék, énekelni meg egyebek, verset mondani akár. Igaz, művészként nem fogalmaztunk meg közös platformot, a pár évvel korábbi, félig azonos tagságú Kurzus-csoport kiáltványától eltekintve, és az akkori társaságok mindegyike szétzilálódott mára.

 

Értem. De mégis, mi történt veled az Ultra című kötet idején? Nagyon éles váltás volt az; az éles, kemény szövegeket fölváltotta egy dallamosabb forma.

 

Egy hellenisztikus korszak, Gábor. 

 

Nem hiszem.

 

Én most így látom. Te hogy látod?

 

Inkább a korai német romantika. Gondolok például a Fagy című nyitóversre.

 

Ma tudtam meg, hogy hét éve létezik szlovákul ez a vers. Most képzeld el! Formahű fordításban. Köszönöm szépen ezúton is.

 

Amire itt ki akarok lyukadni, az az, hogy a nálad fiatalabb költők és kritikusok egy része (ez már inkább az én generációm) a recenzióikban az Ultrát a rock ’n roller Térey-éthosz elárulásaként aposztrofálták – még ha meglehetősen körmönfontan fogalmaztak is.

 

Pontosan.

 

Hogy élted meg ezt a fajta negatív kritikát? Bírtad?

 

Most már bírom.

 

De akkoriban rosszul esett?

 

Meglepődtem, igen, de hát erre föl vagyunk készülve. Ezt is elmondtam ma délután, hogy bő negyven év alatt hideget és meleget is kap az ember. Ha befolyásolja a közérzetedet vagy az étvágyadat vagy a napi rutinodat, hogy mit ír rólad az újság, akkor baj van. Azon túl kell, hogy juss, legnagyobb szerencse, ha harminc körül ezen túljutsz, az is szerencse, ha negyven körül jutsz el idáig. Minden volt a barátságtalan beszólogatástól a politikai följelentésig, a csipkelődéstől a rágalmazásig, a denunciálástól a dezinfóig; minden volt. Mennyire tud belenyúlni az életedbe? Mennyire befolyásol másnap téged az üres fehér papír – most ez is furcsa –, a számítógéped előtt mennyire befolyásol téged, hogy mit ír rólad az újság? Hát nem szabad, hogy befolyásoljon. Ma nincs akadálya annak, hogy bármit megjelentess Magyarországon, versben vagy prózában. Megtalálom a módját, hogy bármit meg tudjak jelentetni. Baj akkor volna, ha nem tudnék. Normális jelenség, hogy az eggyel utánunk következő nemzedék egy kicsit szeretne bálványt – bálványt? –, egyáltalán: csak egy picit idősebb embereket…

 

Csöppnyi apagyilkosságot elkövetni.

 

Apagyilkosságot elkövetni. Hát ez a világ legtermészetesebb folyamata, ezt soha nem szokták igazságosan tenni, meg méltányosan. Ezt csak durván lehet. Ha erre nem vagy felkészülve, akkor véged van. Ezekre alszol egyet, ha kialudtad, akkor jól van. Én így gondolkoztam róla, a mai napig életem egyik legjobb emléke ezt a könyvet összeállítani meg ezt a könyvet megírni, és tényleg olyan, ami folytathatatlan, tényleg egy zárvány; ha megnézed a Mollt, ami közvetlenül utána következik a verseskönyvek sorában, teljesen más. De hogy klasszicizálni meg összezárni meg nyugodt, hellenisztikus vonalak…, neked német kora romantika?

 

Nekem igen.

 

Van ott minden, kortárs színeken játszódik énszerintem. Egyrészt nem egynemű a kötet, tehát ez csak egy felületes benyomás.

 

Nem, abszolút nem; csak hát a nyitóvers, aFagy, nagyon szép és már-már programszerűen emblematikus.

 

Ami anekdotám van erről a versről, hogy amikor elküldtem, akkor még létezett a Holmi,sőt adtunk arra, hogy a Holmi, az így meg úgy – erről neked külön véleményed van, de én az akkori Holmit fontos folyóiratnak gondoltam –, és azt tudom, hogy Réz Pál félbehajtotta – nem számítógépen küldtük, hanem papíron! –, tehát Réz Pál félbehajtotta a lapot, kitakarva a nevemet. Körbejárt a szerkesztőségben, találjátok ki, hogy ki írta. És ez legalább háromnegyed óra volt. Minden elhangzott, Byrontól Csanády Imrén át Rába Györgyig. Minden. Neked német, legyen. Bár, ugye, Spencer-strófákban szól, és a hangneme, az huszadik századi, nem huszonegy, hanem huszadik századi, de azon belül lehet bármi. Nem szecesszió.

 

Zárásként egy Nők lapjás kérdés. Szó volt már apákról meg gyilkosságról. Két fiad van, tartasz-e tőle, hogy költők lesznek?

 

Óvodás korba lépett a nagyobbik, és azt hiszem, maximum befolyásolni tudom őket, de bármelyik fiam alaphangoltságát nem tudom, és nem is szeretném megváltoztatni. Amire nagyon büszke vagyok – és ez tényleg felhőtlen büszkeség –, hogy a nagyobbik egyesületben focizik. Ez rám annyira nem volt jellemző, és annyira mindennel szemben áll, ami én voltam. Nekem tetszik, hogy erre ő négyévesen képes; csináljon bármit, ami jólesik neki. Nekem erős, zord apám volt, aki minden lépésemről igyekezett tájékozódni, ellenőrizni mindenemet; nagyon örülök, hogyha én nem leszek ilyen. Vagy nem vagyok ilyen.

 

Hallgassunk meg még egy részletet a Káli holtak című, készülő regényből. Vagy kész van már?

 

Á, dehogy van kész. A tömege megvan, még rengeteget kell faragni belőle, visszanyesni ezt-azt, meg beverni az utolsó szögeket. A következő részlet, amit fölolvasnék, a részletnek is csak a részletét; ez a Szent György-hegyen játszódik. A Szent György-hegyet először én egy barátom verséből ismertem meg, őt Pálinkás Istvánnak hívják, s akkoriban Amerikában élt, Szathmáry Lajos (Chef Louis) könyvgyűjtő, étterem-tulajdonos és gasztronómus mindeneseként. Pálinkás különös ember, időnként fölbukkan, izzik és lobog, föl akar olvasni, megbékélést akar a táborok között, mert csak a minőségben hisz, lapot akar alapítani, aztán egyszer csak nyoma vész. Nagy László-követőként indult, s úgy hitt a költészetben, mint más Istenben. Máskor évekre kivonult belőle, elment szendvicskészítőnek, kötettel jött haza, elment Irakba, kötettel tért vissza. Ma tudtommal a dunaújvárosi főiskolán tanít. Egyszer, amikor nála jártam Chicagóban, ragaszkodott hozzá, hogy egy közös versesfüzetet jelentessünk meg magyarul.

 

Ez Amerikában jelent meg?

 

Amerikában. Chicagóban, s. k. készült, mivel mi nyomtattuk, Szathmáry támogatásával, egyébként teljesen kézműves körülmények között, szép papírra, amit mi választottunk. A 74-es asztal,ez volt a címe, mert annál az asztalnál ültünk a sarki sörözőben, ahol kitaláltuk, itt:

https://www.chibarproject.com/Reviews/JohnBarleycorn%27s/JohnBarleycorn%27s.htm 

Huszonöt éves voltam, még szinte mindenre kapható. Az ottani magyaroknak árultuk egy turné keretében, New Yorkban és Kanadában is.

 

Két dollár? Vagy mennyi volt?

 

Legalább tíz, az otthoni könyveink kerültek tizenötbe. Nem voltunk boldogtalanok a bevétellel. Chicagónak komoly magyar közössége van. Akkor tehát a Kikeleti dal. Ezzel a verssel indult Pálinkás ciklusa az ikerkönyvünkben. Korábban kaptam Pistától egy kazettát, amin Dinnyés József énekelte ezt a bizonyos nótát; arról van szó, hogy a fiatalok összegyűlnek Kiss Benedek Szent György-hegyi présházában, és a költőfejedelmet körbezsongva jól érzik magukat, zöldveltelinit kortyolnak, „mohapuha bort tölt Kiss Bence”. Ez a költemény meghatározta az én alaptudásomat a Szent György-hegyről. Ez Magyarország legszebb vulkánja. Régóta szerettem volna egy éjszakát tölteni a turistaházban, meg hát megmászni végre ezt a hegyet. Hosszú évekbe telt: ahogy említettem, szemközt, a Badacsony északi, hangsúlyozom, északi lejtőjén van szőlője íróbarátomnak, Sándor Ivánnak, és én fél évtizeden át onnan néztem a Szent György-hegyet, míg aztán rájöttem egy szép napon, hogy nem várok tovább. Föl kell mennem. Negyven fok volt éppen, engem ez nem tartott vissza, de olyan napszúrással érkeztem le, hogy… Nem erről fog szólni ez a történet, de itt játszódik, ezen a bizonyos kultikus hegyen.

 

(részlet a Káli holtak című regényből)

 

Elhangzott: Könyv – Bor – Jazz Fesztivál Balatonfüred, 2017. június 6.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Szálinger Balázs, Drexler Ákos, Debreczenyi György, Ashwani Kumar versei, Ambrus Máté, Bene Zoltán, Szegedi-Szabó Béla prózája. A 2018 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Falcsik Mari, Térey János, Fenyvesi Félix Lajos, Gyimesi László, Jánk Károly, Nagy Betti, Vajna Ádám, Oláh András, Sztanó László, Zsávolya Zoltán, Payer Imre és Bognár Anna).  Rácz Péter interjúja Anna Bentley és Daniel Warmuz műfordítókkal. Bozsik Péter beszélgetése Háy Jánossal és Darida Veronika tanulmánya Háy János színházi munkáiról. Újrahasznosítás az irodalomban című összeállításunkban Mészáros Márton és Smid Róbert tanulmánya. A lapszámot illusztráló Szegedy-Maszák Zoltán munkáiról Varga Tünde tanulmánya olvasható.
  • 1

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2